Az ipolysági zsidóságról újabban több cikket, tanulmányt, tudósítást is olvashattunk. Utoljára arról értesülhettünk, hogy a városban táblát állítanak a volt gettóból elhurcoltak emlékére. Pontosabban megjelölik a helyet, amely a szörnyű begyűjtés színtere volt. (Ugyanis a koncentrációs táborokban elpusztult zsidóknak két nagyméretű emléktáblája, emlékfala is van már Ipolyságon, ahol szinte valamennyi áldozat neve olvasható.)
Kapusta Krisztina, az emléktábla-állítás egyik kezdeményezője, a Honti Múzeum alkalmazottja nyilatkozott nemrégiben ennek kapcsán, megállapítva egyebek közt: „A fiatal nemzedék tagjai hitetlenkednek, és gyakran megkérdőjelezik az egyes információk valódiságát. Nekünk ezért is fontos feladatunk, hogy rendszeresen megemlékezzünk a tragikus eseményekről, ezzel utat mutatva a fiataloknak egy toleránsabb társadalom felé.”
Majd hozzáfűzte az elmondottakhoz, hogy Ipolyságon „az egykori gettó léte és pontos elhelyezkedése csak 2016-tól került a város lakóinak köztudatába”. Nyilatkozatát eme gondolatokkal zárta: „Azóta is sokan tudatlanságban élnek, a gyűjtőtábor pontos helyét egyetlen eddig megjelent publikáció sem említi. Ezért éreztem szükségét egy emléktábla elhelyezésének a volt gettó bejáratánál”.
A tanulmány a világhálón is olvasható, s megjelent belőle egy-egy részlet más helyeken is. Ebben közli a gettó ama kijelölését, illetve körülhatárolását, amely az alispáni határozatokban is megjelent. Lássunk ebből egy részletet: A május 4-i véghatározat elrendelte, hogy az érintett területek zsidósága „[…] május hó 8.-tól köteles lakóhelyét Ipolyság községben annak alább kijelölt lakóterületére áthelyezni” (1. §). A gettó területe az alábbi utcákat foglalta magába: „[…] Rózsa utca 25., illetve 30. házszámig, Csepreghy utca páros oldala, a Malom utca páros oldala, és a Csepreghy utca torkolatától a Malom felé eső rész páratlan oldala is, valamint a malomépületet” (2. §). Amennyiben kevésnek bizonyult volna a kijelölt utcákban található férőhely, erre az esetre felhatalmazta az alispán az „[…] ipolysági járás főszolgabíráját, hogy szükség esetén a Szondy utca páratlan oldalát és a Kinszky-major épületeit is zsidók lakóhelyéül kijelölje” (3. §). Minden nem zsidó személynek a kijelölt negyedből ki kellett költöznie, de e rendelkezés alól „[…] felmentést az ipolysági járás főszolgabírája” adhatott (4. §.). A zsidók – akárcsak a lévai gettó területére vonatkozó előírás szerint – itt is az előírásokhoz igazodva tartoztak kórházat, járványkórházat, aggok menhelyét és szülőotthont kialakítani (5. §).
A véghatározat további paragrafusai rendelkeztek a magukkal vihető, illetve hátramaradó bútorokról és leltározásukról (6. §); a helyben munkaszolgálatra rendelt zsidók helyben maradásáról és családtagjaikról, illetve a zsidóknak és zsidókkal lebonyolítandó ügyletek, adásvételek tilalmáról (8. §); valamint a rendelkezést semmibe vevő személyek elleni megtorlásról (9. §).
Részletesen foglalkozott az itteni gettóval, annak körülhatárolásával az említett gimnázium másik növendéke, Kapusník Csaba, a Reflex c. internetes honlap főszerkesztője is, aki több régi felvételt is közzétett tanulmányában. (Kapusnik, 2019). De olvashatunk a gettóról, annak helyéről Márton István várostörténeti könyvében is (Márton, 2017:100.p.).
Említhetnénk az 1. és a 2 világháború helyi vonatkozásait, elesett hőseinket, vagy akár a magyarok deportálását, kitelepítését, a málenkij robotot stb. Ezek áldozatait tényleg nem ismerjük, s nincs is nekik olyan emléktáblájuk Ipolyságon, ahol neveik is fel lennének tüntetve (kivételt képeznek az 1919-es harcokban elesettek).
Végül hadd másoljak ide megjelenés előtt álló kéziratomból (melyben több fejezetben is foglalkozom a zsidókkal) egy kis részletet: „Köztudott, hogy a zsidóság Ipolyságon a XIX. század második felétől létszámában egyre inkább gyarapodott, s gazdaságilag is erősödött. A zsidó polgárok fontos szerepet töltöttek be a kisváros életében, annak kereskedői-ipari rétegében, pénzügyi világában. Hozzájárultak az egészségügy, a bankszféra, az üzlethálózat, a közügyek intézésének fellendítéséhez stb. Történetükkel újabban többen is foglalkoztak (Danis Ferenc, Baki Attila, Kapusník Csaba); megpróbáltak egy valósabb képet felvázolni e téren.
Sajnos, a zsidóságra nézve az európai, azon belül pedig a magyar és a szlovák történelemnek is sötét fejezete volt a második világháború alatti néhány esztendő. S ekkor még enyhe kifejezést használtunk. A zsidókkal szembeni kegyetlenkedéseknek, melyek a magyarországi német megszállás után felerősödtek, voltak ipolysági lecsapódásai is. Az itteni zsidó polgárokat is kötelezték a sárga csillag megalázó viselésére; s a tilalmak egész sorozatát kellett eltűrniük.
Felsőbb rendeletre a gettósítást itt is végre kellett hajtani: először a zsidó névjegyzékeket készítették el, majd sor került a zsidó polgárok begyűjtésére is. S meg kell említenünk, hogy e téren nem volt ritka a helyi hatóságok visszaélése, túlbuzgósága sem. E tekintetben az Ipolysági járás akkori főszolgabírája, Pályi Pál is „jeleskedett”, aki egyébként sok jót is tett e régióért a kényszerű helyzetet megelőzően.
A gettósítás előtt a városban 836 zsidó lakos élt: az ortodox felekezet tagjai 450-en, a neológé pedig 386-an voltak. Az ortodoxok elnöke akkor Schmidl Zsigmond fakereskedő, a status quo ante közösségé dr. Hámos Aladár volt. Az internálásokat megelőzően, Ipolyságon és a járás területén egyébként már 1941 őszén indult az az új fejezet, amely az ott élő zsidók további életére komoly hatással volt. Ennek beteljesüléseként aztán 1944. április 5-től a zsidó személyeket sárga csillag viselésére kötelezték, 1944 áprilisának első felében pedig elkészült az az összeírás, amely nemcsak az egyes hitközségek tagjait vette számba, hanem az általuk birtokolt vagyon értékét is.
Egyik helybeli nyilatkozatban olvassuk később, hogy „az ipolysági Malom és Rózsa utca közötti térségben létesített gettóba 750 embert zsúfoltak össze, ahonnan 1944. június 13-án vagonírozták be és szállították a haláltáborokba”. (https://ma7.sk/kozelet/a-holokauszt-magyar-aldozataira-emlekeznek-ipolysagon)
Sajnos, a helyzet ennél súlyosabb volt, a város egyik legszegényebb negyedében, a Malom, a Csepreghy és a Rózsa utcák területén kialakított gettóban, melybe beletartozott a malom és az ortodox zsinagóga épülete is, összesen 1205 ember élt összezsúfolva, ebből 641 volt ipolysági zsidó, 393 az Ipolysági, 171 pedig a Szobi járás területéről. A gettó bejáratánál volt a kínzások és vallatások helyszínéül is szolgáló Vikulenszki-ház, ahol a csendőrég helyezkedett el, s ahol több embert is halálra vertek, köztük például Polgár Ignácot és Neumann Jakabot.
Az Ipolyságon gettóba zárt zsidókat innen nem vitték közvetlenül a haláltáborokba, hanem először Balassagyarmatra kellett őket szállítani. Az időseket kocsikon vitték, a fiatalokat gyalog meneteltették a bevagonírozás helyszíne felé. Előtte azonban még négy napig a Balassagyarmathoz közeli Illés-pusztán, a gazdasági épületekbe zsúfolva kellett várakozniuk a halálba induló szerelvényre.
Végül a június 12-én induló második transzporttal utaztak, amely összesen 3810 zsidót vitt Auschwitz felé. A kapuk itt legtöbbjük számára végleg bezárultak, s a városba a világháború után alig-alig tért vissza valaki a zsidó polgárok közül. Ma a már említett két holokauszt-emlékmű idézi szellemüket. S tegyük még hozzá: a magyar gimnáziumban Tóth Tibor tanár úr ápolja diákjaival emléküket, elzarándokolva időnként a haláltáborokba is”.
(Csáky Károly/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
