Mi történik, ha egy demokratikus választáson elsöprő fölénnyel győz a népakarat, de nem tetszik az ellenzéknek és a mögötte álló külföldi hatalomnak? Egyszerű a válasz: az ellenzék legerősebb pártja a külföldi hatalom támogatásával létrehoz egy koalíciót, majd lépésről lépesre – nem feltétlenül demokratikus eszközökkel – felszámolja a győztes pártot.
Ezzel a szándékkal született 75 éve a Baloldali Blokk, s erről szólt a VERITAS Történetkutató Intézet legutóbbi estje. A beszélgetés moderátora: Marinovich Endre főigazgató-helyettes, kutatócsoport-vezető azzal a kérdéssel indította a vitát, hogy mi volt a Baloldali Blokk, vagyis a Magyar Kommunista Párt, a Magyar Szociáldemokrata Párt, a Nemzeti Parasztpárt és a Szakszervezeti Tanács szövetsége?
Zinner Tibor tb. egyetemi tanár egy bon mot-val felelt: a választások veszteseinek válasza mindarra, amit a magyar nép az 1945 őszi fővárosi, majd országos választáson akaratával kinyilvánított. A Független Kisgazdapárt fölényes győzelmét követően a Baloldali Blokk parlamenten kívüli erők segítségével, pártközi intézmények felhasználásával előbb-utóbb átvitte az országot arra az oldalra, amit szovjet rendszernek nevezünk.
Glaub Krisztián, a VERITAS levéltárosa emlékeztetett arra, hogy Magyarországon csak olyan pártok alakulhattak, amelyeket a Szövetséges Ellenőrző Bizottság engedélyezett. A SZEB maga is koalíció volt: a győztes hatalmaké, de többségét a szovjet alkotta, vezetője pedig Vorosilov marsall volt. A politika irányát pedig jelezte Révai Józsefnek egy cikke, amelyben „Ki a reakciós? Aki antikommunista” szólt a kérdés-felelet.
Marinovich Endre hangsúlyozta, hogy a Baloldali Blokk voltaképpen koalíció volt a koalíción belül, de a győztes Kisgazdapárt kihagyásával. Alakuló ülésükre 1946. március 5-én meghívták ugyan a kisgazdapárti Ortutay Gyulát, de ezt nem hozták nyilvánosságra. (Hogy miért, erre később utalunk.) S egy héttel a Baloldali Blokk megalakulása után, követelésükre a Független Kisgazdapárt kizárja 19 tagját, köztük Sulyok Dezsőt, Pápa város polgármesterét, a párt miniszterelnök-jelöltjét.
Zinner megjegyezte, hogy ami elkezdődött a szovjet Vörös Hadsereg magyar földre lépésével – nem Battonyánál, hanem 1944. augusztus 26-án az Uz völgyében – és amit egy taktaharkányi jegyző „orosz felszabadító megszállás”-nak nevezett, az nem volt olyan lendületből történő hatalomátvétel, mint amilyennek 1945 elején Rákosi Mátyás egy Moszkvába írt levelében állította.
Glaub Krisztián ismertette a demokratikus államrend és a köztársaság védelméről szóló 1946. 7. törvénycikket, amelyet a lakosság egyszerűen hóhértörvénynek nevezett, mert ennek alapján tudtak a kommunisták leszámolni vélt és valós ellenségeikkel, hiszen bárkit könnyen megvádolhatott köztársaság ellen folytatott tevékenységgel, sőt, összeesküvéssel a mindvégig kommunista vezetés alatt álló belügy és a politikai rendőrség. Mindszenty József hercegprímás már akkor ellenséggé vált, amikor az államformáról szavazással kívánt döntetni. A kisgazdák azonban elfogadták a puszta közfelkiáltást, mint ahogyan beleegyeztek főtitkáruk, Kovács Béla leváltásába a földművelésügyi miniszterségből. Kovács Béla ugyanis felülvizsgálatot követelt földreformügyben.
Innen már csak néhány hónap volt a Magyar Közösség elleni koncepciós perig. Egy vasárnapi istentisztelet után összejött régi baráti társaság találkozásaiból kreáltak „köztársaság-ellenes összeesküvés”-t, amelynek során 1946-47 fordulóján 260 személyt tartóztattak le, köztük kisgazdapárti prominenseket.
Mint arra Zinner Tibor rámutatott, minden pártban voltak a kommunistáknak emberei, ilyen volt Ortutay Gyula a kisgazdáknál, aki a Magyar Rádió elnökeként teljesítette a Magyar Közösség perének közvetítésével a kommunisták azon igényét, hogy hangsúlyt kapjon a reakció összeesküvése. 1947. február 25-én pedig bekövetkezett Kovács Bélának, a Független Kisgazdapárt főtitkárának törvénytelen elhurcolása.
Működött a szalámitaktika, azaz a pártokon belül a bal és a jobboldal megkülönböztetése, amelynek segítségével sikerült először elszigetelni, majd kizárni a jobboldalt. Ennek ellenére 1947 augusztus végén a „kékcédulás” választáson, amikor a kommunisták törvénytelenül több körzetben is leadhatták szavazataikat, mégsem tudtak 22%-nál több voksot szerezni. Pedig addigra Nagy Ferenc miniszterelnök és számos kisgazda vezető külföldre kényszerült, a Lex Sulyok néven emlegetett törvénnyel a választók 10%-ának, természetesen jobboldaliaknak, elvették szavazati jogát, de még így sem volt teljes a kommunista győzelem.
1948-ra a Nemzeti Parasztpárt, lényegében társutaspárt – Erdei Ferenc, Darvas József, Szűcs Ferenc voltak a beépített kommunisták – meg nem szűnik, de gyakorlatilag nem létezik. (1956-ban támad fel rövid időre Petőfi Párt néven, akkor Veres Péter és Bibó István a legismertebb képviselői.) 1948-ban a szociáldemokraták balszárnya Szakasits Árpád vezetésével egyesül a kommunistákkal és megalakul a Magyar Dolgozók Pártja. Ezzel véget ér a Baloldali Blokk dicsőségesnek nem nevezhető története, hogy átadja helyét a nyílt diktatúrának.
(Cservenka Judit/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
