„Ó, bébi, bébi, honnan kellett volna tudnom, hogy valami nincs rendben?” – így kezdődik Britney Spears első világslágere. A videóban a tizenhat éves énekesnő a melle alatt megkötött blúzban táncolt, iskolai egyenruhában. És 1998 októberében még tényleg nem tudhatta, hogy ez nincs rendben.
A New York Times nagy port kavart dokumentumfilmje, a Framing Britney Spears immár nálunk is (legálisan) elérhető a Markíza televízió VOYO szolgáltatásán keresztül. Szépen bemutatja, mi vezetett az énekesnő összeomlásáig, és hogyan kerülhetett felnőtt, aktív popsztárként apja gondoksága alá.
A film ezzel a tényállással kezdődik, a #FreeBritney mozgalom tagjai tüntetnek kedvencük szabadságáért, aki 2007-es látványos „esernyős” kiborulása óta (a paparazzók gondoskodtak róla, hogy az egész világ lássa) nem ura saját életének. A bíróság elvette tőle két kisfiát és megvonta önrendelkezési jogait. Az elmúlt 13 évben édesapja és ügyvédek kezelték vagyonát és döntöttek a fellépéseiről, sőt arról is, hogy ki látogathatja és mennyit kommunikálhat orvosaival. Mivel az énekesnő környezetéből senkit nem sikerült megszólaltatni ebben a filmben (sem), nem tudhatjuk, milyen állapotban van jelenleg. Az azonban köztudott, hogy pereskedik apjával, mert nem szeretné, ha Jamie Spears kezében lenne az élete. Vagyis nem az önrendelkezési jogait akarja visszakapni, csak azt igyekszik elérni, hogy más legyen a gyámja.
A film készítői, élükön Samantha Stark rendezővel diszkréten kezelik ezt a szálat, nyilván a jogi következményektől tartva. Meginterjúvolnak pár harcias rajongót, ügyvédet, régebbi asszisztenst, távoli rokont, volt szomszédot. Utóbbiakat főleg az apa természetéről faggatják. Nagyjából az derül ki, hogy Jamie-t mindig is főleg a pénz érdekelte lánya karrierjével kapcsolatban, nem sokat törődött a gyerekeivel. Alkoholproblémákkal küszködött és minden vállalkozás, amibe belefogott, rosszul végződött, azaz igazi, tankönyvbeli lúzer volt.
Ennél sokkal érdekesebb, ahogyan Samantha Stark bemutatja a „lépcsőfokokat”, amelyek az immár fiatal anya összeomlásához vezettek. Kiderül, hogyan tette fokozatosan tönkre Britney-t a férfiak által uralt média. A kezdetektől, első tévés fellépésétől követhetjük őt a gyerekeknek szóló Mickey Mouse Show-ba – ami olyasmi volt, mint nálunk a Zlatá brána –, aztán jön a nagy durranás, a Baby One More Time, amivel hirtelen világsztár lesz.
„Minden tizenhat éves lány vágyik arra, hogy felnőtt nőként nézzenek rá, miközben belül még gyerek” – hangzik el az exasszisztens szájából, aki később bevallja, hogy (akkor még) ő is normálisnak tartotta, hogy Britney-t úgy öltöztetik a színpadon és a klipekben, ahogy. Egy sajtótájékoztatót is látunk, ahol az alig tizennyolc éves lánytól megkérdezik, hogy szűz-e még, és komolyan gondolta-e, hogy csak az esküvő után szeretné megismerni a testi szerelmet. És jönnek sorban az undorító bulvárszalagcímek, mi érezzük magunkat kellemetlenül. A rendező szépen meg is ágyaz ennek az érzésnek: bemutatja a csendes louisianai kisvárost, ahonnan Britney elindult, ahol vasárnaponként templomba járt, és ahol első komolyabb gázsijából százdollárosokat osztogatott az utcán karácsony előtt.
Kiderül, hogy azért volt folyamatos támadások célpontja, mert nem viselkedett elég szendén, miközben maga a média szexualizálta őt tinikorától kezdve. Ez a hozzáállás csak erősödött, amikor Britney szakított Justin Timberlake-kel, akivel három éven át (1999 és 2002 között) alkottak „álompárt”. A sajtó arról kezdett pletykálni, hogy Britney megcsalhatta Justint. Persze sosem derül ki az igazság, de az N’Sync fiúcsapat feloszlása után Timberlake-nek kellett a reflektorfény, és már maga a gyanúsítgatás is hátszelet biztosított szólókarrierjéhez – Amerika népe mellé állt.
Különösen bicskanyitogatósra sikeredett az a 2003-as interjú, amelyen a sztárriporter Diane Sawyer gyakorlatilag vallatótisztként viselkedik a nagy szakítási ügyben. „Összetörted a szívét. Valami olyat tettél, ami óriási fájdalmat és szenvedést okozott neki. Mit műveltél?” – tette fel a kérdést Sawyer a 21 éves Britney-nek, akinek arcát közelről pásztázza a kamera. Majd felolvas egy idézetet Maryland akkori kormányzójának feleségétől, aki kijelentette, hogy legszívesebben lelőné Britney Spearst, ha tehetné, mert szerinte rossz példakép a tinédzserek számára. Az énekesnő erre sírva fakad. A mostani néző nem is érti, hogy engedhetett meg magának ilyen hangot egy riporter.
Nos, az ezredforduló környékén így kezelték a női popsztárokat. Még nem létezett a közösségi média, ahol maguk mutathatták volna meg a hétköznapjaikat. Fénykorát élte a bulvársajtó, Hollywood tele volt lesifotósokkal, akik egymillió dollárt is kereshettek egy képpel. A Clinton–Lewinsky botrány hatására pedig a nők szexualitásáról egyszerre kezdtek el nagyon nyíltan, illetve gúnyosan, lekezelően beszélni – utóbbira a filmben a New York Times kritikusa, Wesley Morris emlékeztet.
És ezzel el is érkeztünk a címben feltett kérdéshez, hogy mi a leg-szembetűnőbb különbség a húsz évvel ezelőtti és a mostani sajtó, illetve közvélemény között. A közösségi média egyik pozitívuma, hogy a sztárok maguk dönthetik el, mit és mennyit hoznak nyilvánosságra magánéletükből. A lesifotók helyett a szelfik dominálnak, az előadók karnyújtásnyi közelségbe kerülhetnek rajongóikhoz, ha épp erre vágynak, de el is bújhatnak, ha szükségét érzik. Az egyenjogúsági mozgalmaknak köszönhetően pedig az ismert nők ma már nem érzik kötelességüknek, hogy válaszoljanak olyan intim kérdésekre, amelyekre Britney-nek mosolyogva válaszolnia kellett. A közvélemény ma már felháborodik azon, amin húsz éve élvezettel csámcsogott, azaz jobban működik az emberek igazságérzete. A Framing Britney Spears fogadtatása is ezt mutatja. A februári bemutató óta számtalan híresség fejezte ki támogatását az énekesnő iránt, sőt (némi twitteres nyomásra) még Justin Timberlake is nyilvánosan bocsánatot kért egykori barátnőjétől, amiért szakításuk után rossz színben tüntette fel őt.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
