Coppola Megalopolisa a moziban
Francis Ford Coppola filmje régóta várt, nagyszabású sci-fi-dráma. A történet egy futurisztikus New Yorkban játszódik, amelyet Új Rómaként képzelnek el – egy utópikus városként, amelyben az építészeti és társadalmi újítások szembeszállnak a hagyományos értékekkel. A film egy építész körül forog, aki elhatározza, hogy megreformálja a társadalmat, de ezzel konfliktusokba keveredik, ahol a hatalom, az ambíció és a jövőkép ütközik. A szereplőgárda kiemelkedő: Adam Driver, Nathalie Emmanuel, Forest Whitaker, Jon Voight, Laurence Fishburne, Aubrey Plaza és Giancarlo Esposito látható a főbb szerepekben. Coppola írta és rendezte a filmet, amelyet részben saját finanszírozásával hozott létre, így a látványvilág és a technikai megvalósítás terén is különleges a produkció, szerzői film. A Megalopolis Coppola visszatérését jelenti a nagyszabású mozihoz (Keresztapa trilógia, Magánbeszélgetés, Apokalipszis most, Drakula), hiszen évek óta nem készített hasonló léptékű filmet. Az alkotás futurisztikus sci-fi-elemeket ötvöz klasszikus témákkal és római ihletésű építészeti motívumokkal, így az időtlen múlt és a jövő különleges egyvelegét ígéri a nézőnek.
Ha jegyet váltunk Francis Ford Coppola négy évtizedes szerelemprojektjére, az az érzésünk, hogy nem filmre ülünk be a moziba, hanem egy látnok filmes kiáltványára, amely műfajok és irányzatok felett, őrült pompájában feszítő opus. Nem vitatkoznék azzal, ha valaki egyszerre utálná vagy imádná ezt a filmet, mert egyszerre társadalmi dráma, disztópikus sci-fi, musical, némafilm hangokkal, és ez a vibráló változatosság türelmet és főleg egy másfajta filmhez való viszonyulást igényel. A filmnyelv kohéziós törvényeit szándékosan írja át az alkotás, és ismeretlen világról kapunk képeket, amelyeket egy varázsló kaján módon mégis a közösségi tudathoz csatol. Nem tudjuk eldönteni, hogy ez egy óriási blöff vagy minden idők legdrágább kísérleti filmje-e.
Egyértelmű, hogy az ötletek kavalkádja a filmben szereplő színészeket is kihívások elé állította. Az idősebb szereplők, mint Driver, Esposito és Voight, helytállnak, de a fiatalabbak néha sodródni látszanak, nem tudva, hogy archetípusokat vagy valódi embereket alakítanak-e. A Megalopolisban néha úgy érzi az ember, hogy minden robbanásra készül, különösen, amikor a képernyő három részre szakad, és mindegyik részen Mihai Mălaimare Jr. lenyűgöző felvételei láthatók (aki nemcsak Coppola Koravén ifjúságát, hanem a The Mastert is fényképezte többek között). Néha azon kaptam magam, hogy azt vártam, a szereplők dalra fakadnak; a film annyira következetesen elszakad a valóságtól, hogy csak így tudja kifejezni magát a hagyományos karakterábrázolás és párbeszéd helyett.
Coppola improvizatív megközelítése leginkább az utolsó fél órában tűnik hátránynak; ekkorra már azon kaptam magam, hogy nem igazán érdekel a történet végkimenetele. Ez nem egy tipikus, célirányosan haladó film. Coppola arra késztet minket, hogy elgondolkodjunk azon, hogyan is mesélnénk el a jövő történeteit. „Az utópiák disztópiákká válnak” – mondja az egyik szereplő a Megalopolisban. Ez a mondat olyan gondolatot közvetít, amely Coppola poszt-vietnami időszakában is megállta volna a helyét, és amely talán éppen olyan időszerű ma, mint Shakespeare vagy az ókor idején volt.
A mester 100 millió dollárt áldozott saját megtakarításából, hogy maradandót alkosson a köz javára, ahelyett, hogy örökségként a családjának hagyná – és ezt a néző is érzi. Tudja, hogy minden egyes cent az ő élményét szolgálja a vásznon, és ez teszi naggyá ezt a filmet. A Megalopolis látható a sepsiszentgyörgyi Művész moziban.
Újdonságok a streamingoldalakon
A felhozatal szolgáltatóként változó, de elmondható, hogy nagyjából vihar előtti csend honol a streamingoldalakon is. A Netflix már hangolódik az ünnepekre a Jövő karácsonykor című romantikus filmmel. A történet középpontjában Layla áll, aki a karácsonyi időszakban próbál találkozni a kiszemelt nagy Ővel. A főbb szerepekben Christina Milian, Kofi Siriboe, Pip Dwyer, Tymika Mckenzie-Clunis, Devale Ellis, Mitch Grassi és Rusty Cundieff látható.
A Pedro Páramo, a Netflix égisze alatt készült mexikói film sokak számára egyfajta spirituális mozgófestményként hat. A történet egy amerikai sztárügyvéd (Manuel Garcia-Rulfo) szemén keresztül tárul elénk, aki egy mexikói szellemvárosba kalauzolja a nézőt. A film a mexikói lélek sötét, misztikus oldalát idézi meg, miközben visszaemlékezések sorozatát bontakoztatja ki borongós, elmosódott homályba burkolva. A történet ütemtelenül, fájdalmas lassúsággal halad előre, ahol összekevert kártyalapokból épülnek fel a szálak, és időbeli ugrásokkal szövik át a cselekményt. Az események egyfajta misztikus mosógépben kavarognak, ahol a valóság és az álomszerű világ határai elmosódnak.
A Disney Plus kínálatából érdemes megemlíteni A nagy öreg második évadát. A sorozatban egy volt CIA-ügynök és egy korábbi FBI-igazgatóhelyettes indul el eddigi legnagyobb kihívást jelentő küldetésére: egy befolyásos afgán törzsi vezető által elrabolt Emily Chase megmentésére. Az új évad tovább fokozza a feszültséget, miközben a főszereplők egyre mélyebbre merülnek a rejtélyes összeesküvések hálójában, és próbálják kiszabadítani Emilyt.
Az HBO Max kínálatából érdemes kiemelni a ma már klasszikusnak számító Az ártatlanság kora című filmet, amelyet Martin Scorsese, a modern film egyik legjelentősebb rendezője készített Edith Wharton Pulitzer-díjas regénye alapján. A főszerepekben az Oscar-díjas Daniel Day-Lewis, Michelle Pfeiffer és Winona Ryder tűnik fel, és kiváló alakításaikkal hívják életre a 19. század végi New York társadalmi drámáját, amely a szerelem, a társadalmi kötelességek és az elnyomott szenvedélyek kérdéseit boncolgatja.
Pál Vendel
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
