Szubjektív, frappáns összegzés a panamai ifjúsági világtalálkozó idején szerzett tapasztalatokról a „Szólj be a papnak!” blogról.
Hogy mit keresett Panamában hatszázezer fiatal a világ minden részéről? Egyből adódna a válasz: biztos panamázni mentek. Na elárulom, hogy pont nem a kóklerkedés és félrevezetés volt a cél. A több mint félmillió fiatal, valószínűleg furán hangzik, de a találkozás, a megosztás és a közös ima miatt gyűlt össze a Csendes-óceán partján. Azért mentek oda, hogy megmutassák a világnak, hogy igenis vannak még olyan fiatalok, akik keresztényként hisznek és élnek. Ferenc pápával együtt, egy helyen tettek bizonyosságot hitükről. Sokszor örömmel, boldogan, táncolva, énekelve, amikor pedig arról volt szó, elcsendesedve, komolyan, mélyen imádkozva.
A 17. ifjúsági világtalálkozón részt vevő hatvan magyar fiatal egyikeként részese lehettem egy teljesen más kultúrának, így összeszedtem három dolgot, amit olyan jó volna, ha itthon is mindannyian alkalmaznánk. Íme!
1. Életkedv
Az, hogy ott sokan nyomorban élnek, nem tántorítja el őket attól, hogy vidámak legyenek. Egyszerűen nem jut eszükbe szomorkodni. A szótáraikban nem léteznek szomorúságra utaló szavak. Vajon mi tudnánk úgy élni, hogy ne a pénz tegyen boldoggá bennünket?
Ez az atya a lenti képen a panamai Szent Péter-templom plébánosa. Tudod milyen körülmények között élő hívekkel beszélget nap mint nap? Nyomorban, szegénységben élőkkel. Hát nem egy átlagos plébános, az biztos, és nézz rá: boldognak tűnik, nem?
Te befogadnál a világ másik végéről érkező fiatalokat egy hétre? Beengednéd őket a fürdőszobádba? Hagynád, hogy benyúljanak a hűtődbe? Vacsorát és másnap reggelit is főznél nekik, nem törődve azzal, hogy elkésel aznap a munkából? Sőt, útravalót is csomagolnál nekik?
A wifijelszót talán megadnád, na meg a Netflix-belépést, de adnál kulcsot is a kezükbe már az első pillanatban? Esténként családi programokat szerveznél, és megismertetnéd velük a kultúrádat? Olyan helyekre vinnéd őket, amik számukra érdekesek lehetnek? Rászánnád egy egész hétvégédet arra, hogy megmutasd nekik az országod értékeit, boldogan, büszkén mesélnél a hagyományaitokról, a világnézetetekről? Komolyan elbeszélgetnél az éppen téged érintő vallási témákról a világ másik részéről érkező fiatalokkal?
Őszintén aggódnál, ha későn érnek haza este? Mikor tudod, hogy meleg lesz, nem engednéd el őket naptej nélkül, ugye? Másnap a rákvörösre égett bőrüket látva szaladnál a patikába hűsítő krémért? Ugye, mi is ezt tennénk?
Talán ebben kellene a legtöbbet fejlődnünk! Az, hogy mi szomorúan imádkozunk, a vérünkben van? Miért így tesszük? Lehajtott fejjel, búskomoran szólunk Istenhez. Csak szólok: ők nem. Ők boldogan, felemelt karokkal, tapsolva, énekelve dicsőítenek.
A plébánia, ahol befogadtak minket, tudod, mit kért tőlünk? Azt, hogy hagyjuk a kéznyomainkat emlékül a templom falán. Azt is mondták az ottaniak, hogy ez nekik sokat jelent, hiszen így akárhányszor rápillantanak majd a jövőben, az fog eszükbe jutni, hogy milyen kedves emberek jártak ott valaha. És szerintük mi vagyunk a kedvesek, mert odamentünk Európából a nyomorba… Érti ezt valaki?
Kérdeztük, hogy mit tehetnénk mi, a kéznyomainkon kívül. Csupán annyit kértek, hogy néha imáinkban gondoljunk rájuk.
Forrás és fotó: Szólj be a papnak!
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
