A címben feltett kérdésre egyszerű a válasz: ugyanannyit, mint a magyar, a busman, hajszálpontosan annyit, mint a bolgár vagy az uruguayi. Az embert ugyanis egyéni értékén mérjük, amit előzetesen neki tulajdonítunk származása, adottságai alapján, pusztán előítélet.
Furcsa, hogy ezzel kell kezdenünk ezt a cikket. Furcsa, mert számunkra magáról értetődő tételt kell nekiszegeznünk holland barátainknak: igen, mi ezt tényleg így gondoljuk. A jelek szerint azonban a ti politikai vezetésetek, a ti közvéleményetek egészen mást gondol az emberbarátságról, a szolidaritásról. Bírálatunkat címezhetnénk persze a többi „fukar” ország, jelesül Svédország, Dánia, Finnország és Ausztria kormányának, amelyek az elmúlt időszakban rendre igyekeztek megtorpedózni a méltányos és arányos uniós költségvetést. És ezek az országok azok, amelyek élen jártak a kifizetések és a „jogállami garanciák” (bármit jelentsen is ez) összekötésében. Hogy ezzel aknázzák alá, ezzel lehetetlenítsék el Magyarország és Lengyelország törvényesen megválasztott vezetését.
Hogy most a fagyi nemcsak visszanyalt, hanem orrba is nyomta a fagylaltozót, elsősorban Orbán Viktor és a Kaczyński–Morawiecki-tandem állhatatosságának köszönhető. És amint megszületett a németekkel a különalku, a vonakodó „fukarok”, élükön a holland miniszterelnökkel, Mark Ruttével világosan megmutatták, mennyit ér a szavuk, mennyire önállóak és cselekvőképesek.
Semennyire.
Annak reményében, hogy jelen cikkemet a holland nagykövetségen is olvassák, hadd szögezzem le: teljességgel olybá tűnik, hogy a büszke Hollandia ma is vigyázzba vágja magát a német füttyszóra. Kínos persze, hogy egy olyan országban, ahol a lakosság tekintélyes hányada bár ért és beszél, de megszólalni nem hajlandó német nyelven, ahol a németek gyűlölete úgyszólván nemzeti sport, hogyan jutottak el ismét az önkéntes megadásig, de a lényeg, hogy Merkel mama megmondja, mi van, Rutte pedig bokát csattint és végrehajt.
Mert lássuk csak az események szigorú krónikáját. Kezdődött azzal, hogy a liberális Mark Rutte, mint a legnagyobb „fukar”, néhány hónappal ezelőtt magabiztosan meglebegtette, hogy már bizony összekötik a kifizetéseket és a jogállamiságot, ez meglesz, mindenki készüljön így. Aztán órákkal a német–magyar–lengyel hármas alku után ahelyett, hogy lehajtott fejjel rebegett volna valami olyasmit, hogy Isten hozta a Luftwaffét, tessék nyugodtan szőnyegbombázni, csak annyira futotta valamelyik diplomatájától, hogy nincs ám még vége a dalnak, éppen tanulmányozzák az alkut. A szomszéd Pistike már tudta, hogy másnap az EU-csúcson egyhangúan rábólintanak a megegyezésre, Rutte még nem tudta. Merthogy ő még mindig bízott a rögeszméjében, vagy ami valószínűbb, sunyi cinizmussal hallgatott, nehogy az egyszeri holland választó szembesüljön politikai impotenciájával. Aztán a történet úgy végződött, ahogyan végződnie kellett: mi győztünk, Rutte pedig hűséges szavazógépként kisegítette a német Negyedik Birodalmat. Hogy hátha nekik, szorgos hollandusoknak is leesik valami a kelet-európai profitból. Nem, demokratikus deficitről ekkor már szó sem esett. Hollandia beárazta magát, egyúttal csodásan megmutatkozott, hogy a pénzvilágban és politikai mezőben ki a profi, és ki az amatőr.
Hollandia iszonyatos leégése egyúttal leleplezte ennek az államnak a belső nyomorúságát is. Saját egykori gyarmatlakóival, kisebbségeivel már nem kegyetlenkedhetnek, frusztrációjuk immáron nem Jávára és Borneóra, hanem Kelet-Európára irányul. A holland kormány és nyilván a holland közvélemény nagyobbik része arra kényszerül, hogy elhiggye a hazugságot: a kelet-európaiak az ő adóforintjaikból élnek, „hálátlanok”, hírből sem ismerik a szolidaritást. Nos, a kelet-európai rendszerváltások idején a nyugati (köztük a holland) cégek fű alatt, félillegálisan, kenőpénzekkel kaparintották meg a volt szocialista országok iparát, mezőgazdaságát, kereskedelmét. Az uniós alapokból máig tekintélyes summa folyik vissza hozzájuk, nem beszélve a harminc éve országainkból kihordott brutális profitról. A gyarmati pszichózissal, bűnbánattal és elbizakodottsággal megvert hollandok (és persze, svédek, belgák, franciák) eddig rabszolgának tartották a keletieket, most pedig megdöbbenve tapasztalják, hogy szabad emberek gyülekezete vagyunk. Persze, mindig is azok voltunk. Belügyeinkről, a sorsunkat érintő kérdésekről mi döntünk, nem egy liberális németalföldi pojáca, aki azt hiszi, csak ő tud késsel-villával enni Európában. A szolidaritásról pedig idézzük fel Jeroen Dijsselbloem holland pénzügyminiszter halhatatlan mondatát három évvel ezelőttről, amikor a bajba jutott Olaszország kérését ezzel intézte el: „Nem költheted el minden pénzedet borra és nőkre, hogy aztán segítséget kérj.” Ennyit a kalmárok és pénzváltók erkölcséről, emberségéről, szolidaritásáról. De ha nekem nem hisznek, fontolják meg Pol Morillas elemző szavait: „Ez nem holland pénz, ami az olaszok vagy a spanyolok zsebében köt ki. Nem országok közötti transzfer, hanem az egész unió közösen vállal adósságot.”
Mark Rutte személyében eggyel gyarapodott azon európai kormányfők sora, akik összeakasztották a bajuszt a magyar miniszterelnökkel. Tudja Isten, miért, de tényleg hat és működik az Orbán-átok: ma már sehol sincs Renzi, Faymann, Ponta, nem beszélve a kisebb súlyú baloldali politikusokról. Papírforma szerint tehát Ruttének annyi, mi pedig reménykedve várjuk, hogy Hollandia talán megtalálja önmagát. Rögvest a holland szavazók figyelmébe is ajánljuk Geert Wilders urat, aki megérti és szereti Magyarországot, partnerként kezeli, nem képzeli magát rabszolga-kereskedőnek, azonkívül nem tartja sikertörténetnek, hogy a politikai korrektség bunkósbotja fejbe kólintotta a holland népet.
De a döntés nem a miénk, hanem a holland embereké. Mi nem osztogatunk tanácsot másoknak, nem avatkozunk mások dolgába, nem üzengetünk, nem fenyegetőzünk.
Egyszerűen európaiak vagyunk. Olyan régi, jóféle, fehér, keresztény, patrióta európaiak. És nyugalom, fukar Rutte úr: azok is maradunk.
Szentesi Zöldi László – www.demokrata.hu
Köszönettel és barátsággal!
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
