„Minket Bajor Gizi mentett meg a nyilasoktól”

„Minket Bajor Gizi mentett meg a nyilasoktól”

Bajor Gizi keresztfia, Latinovits Zoltán osztálytársa, Csernus Tibor Három lektor című képének egyik szereplője. Élete során nevezték már fellazítónak, deklasszált elemnek, osztályidegennek. Bár többször elmehetett volna külföldre, Vajda Miklós itt maradt, mert, mint mondja, el van kötelezve a magyar nyelv és irodalom iránt. Számos külföldi regényt, novellát és majd kilencven színdarabot az ő tolmácsolásában olvashatunk, láthatunk magyarul. Nemrég ünnepelte nyolcvanötödik születésnapját.

– Édesanyja Aradon felnőtt arisztokrata lány, édesapja neves ügyvéd, keresztanyja az ünnepelt színésznő, Bajor Gizi. Sashegyi villájukban rendszeresen vendégeskedtek a kor ismert írói, politikusai, színészei. Gyermekként hogy érezte magát ebben a nem mindennapi közegben?
– Klasszikus nagypolgári gyerekkornak indult. Anyám, az egykori aradi dzsentrikisasszony – édesanyja bárónő, a nagy-nagynénjének a férje a vértanú Damjanich János volt – elbűvölően szép budai úriasszony volt. Apám zsidó származású ügyvéd, aki egyetemista korában kikeresztelkedett. Bajor Gizi volt az első felesége, a második Herczeg Ferenc nővére, aki nem volt túl szép nő, rosszmájú pletykák szerint őt csak fogadásból vette el. Harmadszorra anyámmal esküdött meg. Apám ekkor már idős ember volt, akkor kapta az első infarktusát, amikor születtem. Kisgyerekkoromban lényegében nem volt a közelemben férfi, anyám és az együgyű, de aranyszívű német frauleinom nevelt.

„Elszomorító, hogy a szemét uralja a piacot” Fotó: Végh László / Magyar Nemzet

– Mikor ért véget az idilli gyerekkor?
– Egyszer csak kiderült, hogy nem szabad igazat mondani. Apám hamis papírokkal bujkálni kényszerült, nekem pedig anyám és Bajor Gizi megtanította, hogy ha kérdezik, azt kell válaszolnom, apámat behívták munkaszolgálatra. Korábban nem tudtam, hogy apám zsidó származású, sőt egy ideig anyám sem tudta. Már házasok voltak a szüleim, amikor apám egyszer megkérdezte anyámat, hogy akkor is szeretné-e, ha kiderülne, hogy zsidó. Anyám azt válaszolta, hogy persze, de azért jobb, hogy nem zsidó. Apám persze nagyon megsértődött.

– Kiskamaszként mennyit érzékelt az önöket fenyegető veszélyből?
– Szinte semmit, pedig még a Városmajor utcai nyilasházat is megjártam. Egy novemberi estén éppen Bajor Gizi villájába tartottunk anyámmal. Kinyitottuk a kaput, ott állt az udvaron hat-nyolc géppisztolyos nyilas, az egyikük a hírhedt Kun páter. Gizi hangosan vitatkozott velük. Mint később kiderült, házkutatást tartottak, Gizi férjét keresték. A zsidó származású fül-orr-gégész professzor, Germán Tibor eközben a villa manzárdszobájában, a beépített szekrény hátsó lapja mögött kialakított búvóhelyen ült. Bár a zakóját egy széken felejtette, szerencsére ez nem tűnt fel a nyilasoknak. Engem és anyámat azonban bekísértek a budai nyilasházba. Anyámat elengedték volna, nekem viszont azt mondták, meg fognak vizsgálni, hogy megtudják, a zsidó vagy a keresztény vér több-e bennem. Amikor a lefogottakat arra kényszerítették, hogy békaugrásban ugrálják körbe az udvart, az egyik idős ember összeesett, mire a nyilasok agyonverték. Másnap láttam az újságpapírral letakart holttestét. Mindezek ellenére sziklaszilárdan hittem, hogy nekünk nem eshet bántódásunk, Gizi úgyis kiszabadít minket. Így is lett. Két nap után Gizi megjelent az ajtóban királynői méretű kalapban, a svéd nagykövettel az oldalán. A nyilasok tátott szájjal bámultak, mi pedig a nagykövet autóján távoztunk. Később Gizi elárulta nekem, hogy soha életében nem félt úgy, mint akkor.

– 1946-ban meghalt az édesapja, Vajda Ödön, az édesanyját – és vele együtt önt is – pedig deklasszált elemnek nyilvánította az aktuális politikai rendszer. Hogy lehetett ezt túlélni?
– A dolog érdekessége, hogy miközben anyám osztályellenség lett, én kamaszként elkezdtem lázadni az ellen az életforma ellen, amelyben felnőttem. Korábban többször nyaraltam anyám egyik nővérének a férjénél, egy dúsgazdag lőkösházi nagybirtokosnál. Láttam, hogy a cselédek nyomorúságos körülmények között élnek a kúria melletti egyszobás lakásokban. Hallottam, hogy a nagybirtokos rokon ordítva tegezi a nála idősebb cselédeket. Attól kezdve nagyon erős szolidaritást éreztem a szegényekkel. Elkezdtem rühellni, hogy anyám arisztokrata felmenőkkel rendelkezik, hogy pecsétgyűrűt hord. Nem tudom, mit érezhetett szegény anyám: miközben a történelem lecsapott arra a társadalmi osztályra, amelynek ő is a tagja volt, még én is ellene fordultam.

– Az írásaiból az derül ki, hogy éppen ehhez az időszakhoz, a gimnáziumi évekhez kötődnek fiatalkora legszebb emlékei.
– A budai ciszterci gimnáziumba jártam, legalábbis így hívták 1948-ig, amikor is a szerzetes tanárokat kirúgták, az iskolát pedig államosították. Szerencsére az új, civil tanári kar is kiváló volt. Nagyszerű magyartanárnőnk volt, faltuk az irodalmat, beleszerettünk Adyba, Németh Lászlóba, Szabó Dezsőbe. Ekkor szövődtek a nagy barátságok az osztálytársaimmal, Latinovits Zoltánnal, Abody Bélával, Györgyi Gézával, a későbbi híres fizikussal. Abody nagy bohóc volt, „paranoid manifesztációival” – például amikor idiótát játszott, aki nem meri eldönteni, felszáll-e a buszra vagy sem – az őrületbe kergette az embereket, mi viszont a háttérből figyelve az eseményeket majd megszakadtunk a röhögéstől. Latinovits is jó barátom volt, amikor a gimnáziumban előadtuk Sárközi György Dózsa című darabját, egy rövid szerep erejéig ő is színpadra állt. Zárkózott, gátlásos kamasz lévén, a közönségnek félig háttal állva, majdhogynem zárt szájjal mondta el a szerepét. A nézőtéren ült Bajor Gizi is, aki az előadás után az öltözőben a főszereplőket félretolva odament Latinovitshoz, megfogta a vállát, és azt mondta neki: „Maga legyen színész!” Piki, ahogy Latinovitsot neveztük, persze szóhoz sem jutott meglepetésében.

Csernus Tibor: Három lektor Fotó: Petőfi Irodalmi Múzeum

– Deklasszált elemként milyen esélyei voltak arra, hogy érettségi után továbbtanulhasson?
– A családom és Gizi segítsége nélkül nem sikerült volna. Először a Zeneakadémiára, aztán a bölcsészkarra jelentkeztem. Első próbálkozásra nem vettek fel, de megint segített a család. A második Gömbös-kormány belügyminisztere, Kozma Miklós volt a keresztapám. Anyám felhívta Ortutay Gyulát, a kultuszminisztert, aki Kozma fiainak a házitanítója volt, hogy járjon közben az érdekemben. Mondanom sem kell, hogy azonnal felvettek az ELTE angol–francia szakára. Igaz, hogy az első félév után a tanulmányi osztály vezetője, egy asztalossegéd azt mondta, Vajda elvtárs, nem lehet egyszerre két imperialista nyelvet tanulni, válasszon az angol és a francia közül. Így végeztem aztán angol–magyar szakon.

– Édesanyját 1949-ben koholt vádak alapján börtönbe csukták. Miért volt fontos a hatalomnak, hogy özvegy Vajda Ödönnét rács mögött tudják?
– Apám halála után anyám a nővérével és egy barátnőjével nyitott egy eszpresszót a belvárosban. Ez a hely felkapott találkozóhelye lett az úgynevezett reakciós embereknek, ide járt például a Mándy Iván-féle társaság. Ezt a kompániát akarták szétrobbantani. Ráfogták anyámra, hogy azt a rémhírt terjesztette a városban: leértékelik a százforintost. Másfél évig volt börtönben, Bajor Gizi közbenjárása kellett hozzá, hogy ideiglenesen kiszabaduljon, de miután Gizi 1951-ben meghalt, visszavitték még egy évre.

– Többször is szárnyra kapott a pletyka, hogy Bajor Gizi a férjével kettős öngyilkosságot követett el. Mi történt valójában?

– Germán Tibor egyszer csak búskomor lett, és komolyan inni kezdett. Gizi félt tőle, meg is kérte az egyik barátnőjét, egy Barát Irén nevű tüdőgyógyászt, hogy költözzön hozzájuk. Barát Irén egyszer belenézett Tibor orvosi táskájába, és látta, hogy tele van méreginjekcióval. Gizinek volt valamiféle fülproblémája, amelyet a férje nem tudott meggyógyítani, azt képzelte, hogy ebből halálos kimenetelű betegség lesz. Germán minden reggel vitamininjekciót adott Gizinek, egy alkalommal a vitamin helyett mérget tett a fecskendőbe, és rögtön utána magának is beadta a halálos injekciót. Gizi azonnal meghalt, férje csak később. A boncolás során kiderült, hogy Germán Tibor súlyos agykéregsorvadásban szenvedett.

– Bajor Gizi halála után néhány évvel, 1956-ban disszidált az édesanyja. Meg sem fordult a fejében, hogy vele menjen?
– Anyám azt gondolta, hogy a forradalom után, mivel visszajöttek az oroszok, visszajönnek Rákosiék is, és őt megint bezárhatják. Azt mondta, inkább öngyilkos lesz, mint hogy újra börtönbe kerüljön. Elhatározta, hogy külföldre megy, én meg úgy tettem, mintha vele akarnék tartani, csak az utolsó pillanatban mondtam meg, hogy inkább maradok. Úgy éreztem, el vagyok kötelezve a magyar nyelv és irodalom iránt, nem mehetek el innen.

– A diploma megszerzése után osztályidegenként milyen munkalehetőségei voltak?
– Akkoriban úgy volt, hogy minden friss diplomás diáknak állást ajánlott az egyetem. Engem Szigetvárra neveztek ki gimnáziumi tanárnak. Akkor volt Titóval, a „láncos kutyával” a nagy ellenségeskedés. Szigetvár a határsávba esett, csak külön engedéllyel lehetett odautazni. Holt vidék volt. Nemet mondtam. Akkor megint közbelépett a család, és anyám – még itthon volt – beszélt Illés Endrével, aki a Szépirodalmi Kiadónak volt az irodalmi vezetője és egyben anyám testvérének, az írónő Kádár Erzsébetnek a szerelme. Illés felvett a kiadóba lektornak. Csodálatos csapatba kerültem: Réz Pál, Domokos Mátyás, Juhász Ferenc, Szász Imre, Kálnoky László lettek a munkatársaim, azonnal barátjukká fogadtak.

– Kiknek a művei jelenhettek meg akkoriban?
– Dilettánsok tömegét kellett kiadni, szörnyű verses- és novellásköteteket, regényeket. De néha sikerült kiharcolni, hogy egy-egy jó könyv is megjelenhessen. A kiadó elindította az Olcsó Könyvtár sorozatot, élvezettel írtuk az előszavakat a külföldi klasszikus művekhez. Ez a magyar költészet nagy korszaka is volt. Akkoriban ért pályája csúcsára Juhász Ferenc, Nagy László, Csoóri Sándor, Pilinszky János és a többiek. Persze az, hogy kinek a művei jelenhettek meg, a pillanatnyi kultúrpolitikai helyzettől függött.

– Ekkoriban festette Csernus Tibor a híres, Három lektor című képét. Hogyan született meg a festmény?
– Csernus Bernáth Aurél tanítványa volt, zseniális fiatal festő és tüneményes ember. Akkoriban, mint sok más festő és szobrász, ő is abból élt, hogy könyveket illusztrált. Éppen Nagy Lászlónak A vasárnap gyönyöre című csodálatosan szép hosszúversét szerkesztettem kötetbe, és Csernus Tibortól rendeltem hozzá négy illusztrációt. A könyv végül nem jelenhetett meg, de Csernussal nagyon jóban lettünk. Tibor egyszer elhatározta, hogy megfesti az akkori világot. Kiválasztott hármunkat, Réz Palit, Domokos Matyit és engem. Modellt ültünk neki. Ha alaposan szemügyre vesszük a képet, láthatjuk, hogy pontosan benne van az akkori kor hangulata. Az arckifejezésünkben, az asztalon, a pohárban hervadozó tulipánban. Óriási botrány lett, amikor kiállították. Éktelenül lehúzta a pártkritika.

– Meddig dolgozott a Szépirodalmi Kiadónál?
– 1958-ban jött egy komoly tisztogatási hullám. Mivel sokat jártattam a számat, párttag sem voltam, Illés Endrének kellemetlen volt, hogy dolgozik nála egy, ahogy akkoriban nevezték, „fellazító”, aki a nyugati kultúrával fertőzi a szocialista társadalmat. Meg akart szabadulni tőlem. Olyan káderjellemzéssel bocsátottak el, hogy utána hat évig nem kaptam munkát. Szabadúszó lettem. Nyomorogtam. Elő- és utószavakat, jegyzeteket írtam, valamint fordítottam. Elsőként Jack London novelláit, nagyon élveztem őket.

– Aztán jött Mark Twain, Dürrenmatt, Goethe, Albee, Miller és a többiek. 1964-ben véget ért a szabadúszói élet, a The New Hungarian Quarterly irodalmi szerkesztője lett. Milyen szerepet szánt a szocialista vezetés akkoriban egy angol nyelvű kulturális folyóiratnak?
– Az úgynevezett „magyar ügy”: a szovjet megszállás, a kormányváltás körülményei állandóan napirenden voltak az ENSZ-ben, szükség volt egy olyan fórumra, ahol a rendszer vezetői meg tudták magyarázni a „bizonyítványukat”. A főszerkesztő, a kor egyik legfurcsább figurája, Boldizsár Iván ügyesen azt csinálta, hogy a lap első felében a pártvezérek, miniszterek megírhatták a maguk dolgozatait arról, hogy a szocialista gazdaság szárnyal… stb. A második résznek a szerkesztésében pedig csaknem szabad kezet adott nekem. Akkor határoztam el, hogy megpróbálom a magyar költészetet megszabadítani az önkéntes dilettánsoktól. Sok külföldön élő magyar – még ma is – úgy érzi, hivatott arra, hogy magyar költők verseit idegen nyelvre fordítsa. Pedig ez nem ilyen egyszerű. Ottani költőket kell meggyőzni, hogy nyersfordítások alapján ültessék át a szöveget a saját élményvilágukba. Én is ezt tettem, számos nagynevű angol és amerikai költőt nyertem meg az ügynek. Sok antológiát jelentettem meg, előadó körutakat szerveztem magyar költőknek. 1977-ben Amerikában voltunk Weöres Sándorral, Károlyi Amyval, Vas Istvánnal, Juhász Ferenccel, 1980-ban, az angliai utunkon Pilinszky és Nemes Nagy Ágnes is csatlakozott hozzánk. Tulajdonképpen az életművem jó része láthatatlan, mert a munkám nagyobb felét azok a versek jelentik, amelyeket közreműködésemmel fordítottak le angolra.

– 2009-ben írta meg az Anyakép, amerikai keretben című memoárregényt. A könyv nagy sikert aratott, négy idegen nyelvre lefordították. Korábban nem gondolt rá, hogy szépíróként is kipróbálja magát?
– Nem vagyok író. Legalábbis olyan értelemben nem, hogy csak a saját élményanyagomból tudok táplálkozni, fikciót teremteni nem tudok. Anyámmal való kapcsolatom nagyon összetett volt, mind érzelmileg, mind gondolatilag. Amit leírtam, abban semmi kitaláció nincs, minden úgy történt, ahogy a könyvben szerepel. Hozzá kell tennem, anyám élete olyan fordulatos volt, hogy kitalálni sem lehetett volna izgalmasabb történetet.

– Az elmúlt néhány évben megjelent az Éj volt, egy síró magyar költővel az ágyon című, korábbi írásokból összeválogatott portrégyűjteménye, valamint kiadta Bajor Gizi és Vajda Ödön levelezését is. Miről lesz szó a következő könyvében?
– Kádár Erzsébet, anyám nővére kitűnő novellista volt, 1936-ban megnyerte a Nyugat novellapályázatát, sajnos 1946-ban meghalt gázmérgezésben. A kiadóval tervezünk egy kötetet, amelyben benne lesznek a novellái, valamint néhány publicisztikája és az Illés Endrével való levelezése is. Én írtam hozzá hoszszú, részletes utószót. Kádár Erzsébetet ki kell emelni a feledésből.

– Azt mondta, a szocializmus idején dilettánsok tömegének a műveit kellett kiadni. A politikai rendszer azóta megváltozott, a könyvpiacon mégis rengeteg a silány mű, a lektorokat a legtöbb kiadó már hírből sem ismeri. Mi a véleménye a hazai irodalom jelenlegi állapotáról?
– Elszomorító, hogy a szemét uralja a piacot. A politikai megosztottság borzasztó, ezt nem érdemli meg a magyar kultúra. Ugyanakkor a hazai prózának nagyon jó korszakát éljük: Esterházy (sajnos már múlt időben), Nádas, Bodor, Darvasi, Spiró, Krasznahorkai, hogy csak néhány nevet említsek. Igen jó művek születnek jelentős prózaírók tollából.

– Nyolcvanöt év szép kor – mondják. Megélni milyen?
– Az egészségi állapotom miatt néhány hónapja beköltöztem egy budai idősek otthonába. Még nem emésztettem meg, hogy el kellett jönnöm hazulról, hogy ott kellett hagynom a saját világomat, az ötezer kötetes könyvtáramat. Nyolcvan-kilencven színdarabot fordítottam, a nagy részüket elő is adták, a színházba járás az életem része volt, szerettem főzni, most már ezeket sem tehetem. Réz Palival több mint hatvan évig voltunk barátok. Május óta ő sincs közöttünk. Nagyon hiányzik. Persze vannak barátaim, akik meglátogatnak. Meg itt van a két fiam. Csodálatos fickók, gondoskodnak rólam. Dolgozni nemigen tudok, jobb híján jegyzeteket firkálgatok az életemről, és töprengek. Mostanában éppen azon, hogy az életem nagy döntéseit a saját akaratomból hoztam-e meg, vagy inkább a körülmények döntöttek helyettem.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 08. 19.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »