Vannak olyan kerekasztal-beszélgetések, melyekre az egyszeri újságíró gyomorgörccsel kénytelen beülni, mert előre borítékolható, hogy a vita végére a szélütés fogja kerülgetni. A szocialista kötődésű A Városért Egyesület szervezésében csütörtökön megrendezett, „Kié a Vár?” című vitaest pontosan ilyenre sikeredett.
Már a szervezőség és az előadók névsora garantálta, hogy nem számíthat túl kiegyensúlyozott vitára a nagyérdemű, az ebbéli negatív várakozásokat pedig maximálisan hozta is a rendezvény.
Nem mintha az újlipótvárosi közönség annyira fogékony lett volna a saját gondolatkörétől eltérő mondandók befogadására. A többségen látszott – és sajnos sokszor hallatszott is –, hogy főképp egy jó orbánozásra kiéhezve érkeztek az Újlipótvárosi Klub Galériába.
Így nem volt meglepő, hogy az MSZP-s Horváth „vanegyjóhírem” Csaba moderálásnak álcázott, demagógiától csöpögő politikai performansza érzékelhető sikert aratott. Ahogy az sem, hogy L. Simon László kultúráért felelős államtitkár végül nem fogadta el a rendezvényre való meghívást, gyáva módon ráhagyva ezzel a mundér védelmét azokra, akiknek döntéshozói joga igazán nincs is.
Helyette ugyanis a Budai Vár felújítási munkálatait elméletileg koordinálni, véleményezni és szakmai tanácsaival segíteni hivatott Hauszmann-bizottság két jelenlegi tagja, Dévényi Tamás építészmérnök és Varga-Ötvös Béla városfejlesztő közgazdász voltak kénytelenek állni a sarat.
Hogy finoman fogalmazzunk, a pálya csöppet sem feléjük lejtett, ugyanis az ellenvéleményeket Bojár Iván András művészettörténész, a Hauszmann-bizottságot nemrég otthagyó Csornai Zsófia építész, György Péter esztéta, és persze a moderátori szerepben tündöklő Horváth Csaba képviselték.
Mérhetetlen mélységek felé
Abban nagyjából mindenki egyetértett, hogy a Várat fel kell újítani, és az előző kormányzatok súlyos adóssága, hogy az elmúlt 25 évben hagyták szétrohadni az egészet, ám ezt mindenki más miatt fájlalta.
A vitaindító alapkérdés az volt, hogy historizáló, vagy modern szempontok szerint érdemes-e inkább elvégezni a felújítást, illetve kormányzati, vagy turisztikai szerepet kell-e szánni a kész végeredménynek.
A baloldali véleményformálók álláspontját nagyvonalakban a történelemhamisítás vádjától, a neonacionalista díszletépítés vizionálásán át, egészen a felújítást hamis pótcselekvésként való értelmezéséig terjedő skálán írhatjuk le.
Még talán Csomai Zsófia volt a projekt legvisszafogottabb (mondjuk így is elég markáns – a szerk.) bírálója, tőle csupán az elmúlt 25 év és az előző rendszer által unalomig szajkózott kliséit kaptuk:
a Hauszmann-i koncepció maga is történelemhamisító, építészetileg értéktelen volt, helyreállítása indokolatlanul drága, helyette inkább a Nagykörutat és a Rákóczi utat kellene rehabilitálni (arra, hogy a kettő mégis miért zárja ki egymást, már nem tért ki – a szerk.), a Budai Várnak pedig csak a földalatti, régészeti tartalma igazán megbecsülendő, persze a ’60-as, ’70-es évek förmedvényei értékei mellett.
Azt, hogy a társadalomban miért van igény a múlthoz való visszanyúlásra, annyival elintézte, hogy ez „egy kultúr országban sincs így”, ami azok után külön érdekes volt, hogy ő a Ludwig Múzeumot konzekvensen még mindig Munkásmozgalmi Múzeumnak nevezte… Arra viszont, hogy konkrétan hogyan lehetne kihasználni a Vár épületét, ötlete sem volt.
Az igazi vérforraló marhaságokat azonban György Péternek és Bojár Iván Andrásnak sikerült szállítania. Ők az első percben lazán túlléptek mindenféle építészeti, vagy turisztikai szemponton, és nyakig merítették a beszélgetést a kultúrsznobizmussal vastagon átitatott ideologizálás moslékos vödrében.
A rettegés foka
György Péter a felújítás tényét, és formáját alapvetően eldöntött tényként kezelte, amin már nem lehet változtatni. Szerinte az egész nem szolgál mást, mint Orbán Viktor azon törekvését, hogy átírja a magyar történelmet és egy olyan társadalmi szimbolikát jelenítsen meg, ami:
„Nem mond semmit a szegényekről, nem gondol semmit az öregekről, a romákról, vagy azokról az emberekről, akik nem férfiak, egészségesek és középosztálybeliek. Az a kérdés, hogy egy ilyen eugenikai köztársaságot(!) miért kell felöltöztetni? Azért, mert nem lehet kimondani, hogy a gazdagok jóléti szanatóriumát építjük.”
Ennek ellenére láthatóan képtelen volt elképzelni, hogy egy szimbolikus épületnek akár identitásképző ereje is van (a Nagykörút ilyen jellegét érdekes módon nem kérdőjelezte meg), illetve a nemzeti büszkeség, mint olyan, önmagában is bemutatásra érdemes érzés, érték lehet:
„Ami épül, az nem is díszlet, hanem rom. (…) Egy frászt lesz szép! Ha szép lenne, az sem segítene rajta, mert az a lényeg, hogy mi az a kulturális funkció, amire használják, és ebben egyetlen egy mondat nincs a nemzeti büszkeségen kívül. Ami elhangzik, az arról szól, hogy ebbe nem kell beleszólni, meg majd lesz ez, meg lesz az, meg nem lesz ott ám konzumturizmus, hanem ottan a magyar identitásnak a bejárása lesz. Az ember fölmegy, és magyar lesz. Nem tudjuk, mit jelenthet 70 ezer négyzetméteren múzeumot csinálni. Mit teszünk bele? Sejtelmünk sincs. (…) Nem lehet fölmenni egy épületbe magyarnak lenni.”
Hozzátette a Vár, és az egykori Magyarország története 1944-ben, a német megszállással ért véget, és egy ekkora léptékű építészeti vállalkozást nem lenne szabad összekötni ennek „fetisizálásával” (mondjuk arra, hogy ezt rajta kívül ki fetisizálja, még senkinek sem sikerült rájönnie… – a szerk.):
„Ez egy kísérteties vár. Ez az igazán nagy építészeti élmény, úgy értem, borzasztó. (…) A Vár bizonyos szempontból, akaratlanul ugyanilyen kísérteties lesz, mert felszínre hozza a magyar történelem összes hulláját, akármilyen nevetséges. Ha akarják, ha nem, nem lehet másról szólnia, mint a ’44-es évről. És ez borzalmas. (…) Ott van a magyar történelem, és az át fog jönni minden falon, mint a Stephen Kingnek a Ragyogásban. (…) Irgalmatlan pénzért megteremtjük a végítéletünket. Nagyon ijedt vagyok ettől a dologtól.”
Álomország tengerpartján
Nehezen hihető, de Bojárnak még ezeket is sikerült megfejelnie:
„Trianon mindig jó válasz (arra a hipotetikus kérdésre, hogy ki/mi teszi tönkre az életünket – a szerk.), ebben is ez van benne. Egy teljesen hamis történettudattal és teljesen hamis önképpel rendelkező társadalom, természetes módon teljesen hamis ruhát fog fölvenni. Mindene hamis lesz, mindig is hamis volt, és hamis most is.”
„Hamis a Halászbástyája, a Mátyás-temploma, a Hauszmann-féle budavári palotája, imádott-visszavágyott egykori kupolája, minden hamis! Mindig is az volt. Soha, egy király nem lakott évszázadok óta abban a királyi palotában, tehát semminek nincsen legitimitása, minden a hajánál fogva van előrángatva.”
Szerinte a Vár helyreállítása ugyanolyan retrográd és káros lesz, mint a Kossuth tér rekonstrukciója volt.
Abban nagyon jól megnyugtatták egymást a vitázók (az elvileg ellenvéleményen lévők is – a szerk.), hogy a felújítás 25 éves ütemtervét valószínűleg nem csupa Orbán-kormányok fogják majd felügyelni, de a végeredmény is bizonyára olyan mucsai, magyaros lesz. E hozzáállást ismét Bojár szavai foglalják össze a legszebben:
„A 25 év alatt öt rezsim fogja szépen lökdösni, pofozgatni, mindegyik a maga bornírtságát hozzátenni ehhez a projekthez, az lesz az adekvát, az lesz az igaz, az lesz a jó! Az leszünk mi. Igazából ebben a kontinuitásban fogunk tudni működni.”
Ímmel-ámmal oppozíció
A Hauszmann-bizottsági tagok, bár vitathatatlanul szakmaibb alapokról közelítették meg a kérdést, sajnos nem nagyon tudtak markánsan különböző, igazán karakteres véleményeket megjeleníteni.
Varga-Ötvös Béla a felújítás kapcsán hangsúlyozta, hogy ő a kortárs elemekkel ötvözött helyreállítást tartja megfelelő megközelítésnek. Sajnálkozott a fölött, hogy a társadalom ízlése nagyrészt konzervatív, és az a tervezői tapasztalat, hogy ami új, attól a közvélemény elfordul.
Ettől függetlenül szerinte pozitív jövőképpel kell dolgozni, és törekedni kell a most valóban hiányzónak látszó konszenzus megteremtésére, és egy kormányokon átívelő szervezetre kéne bízni a munkálatok felügyeletét.
A konkrét építészeti megoldások terén hangsúlyozta, hogy nyitott, besétálható terekre van szükség, mert a tapasztalatok szerint a lakosság egyből birtokba veszi és maximálisan ki is használja ezeket.
Dévényi Tamás szerint is kiemelten fontos a konszenzus és az arra való törekvés. Szerinte egy demokráciában is lehet 25 évre előre gondolkodni, ám ehhez az kell, hogy a politikai erők között egyetértés alakuljon ki.
„Ha nincs erre igény,
akkor a demokrácia alapvető működése fog leállni.”
– mondta.
Közölte, ha nem sikerül közmegegyezésre jutni, akkor a munkálatok akár félbe is maradhatnak, és majd egy disszonáns torzóval kell együtt élnie az utókornak. Véleménye szerint a kérdés nem egy épületről, hanem város-rehabilitációról szól, továbbá tévedés, hogy a közízlés konzervatív lenne, hiszen az emberek nem tartják értéknek a múltat.
Turizmus, avagy a szakmai mélypont
Abban mindenki nagyjából egyetértett, hogy a kormányzati funkcióknak nem sok keresni valójuk van a Vár polgárvárosi részében (a Budai Vár részei: palotaváros, polgárváros, várnegyed – a szerk.), ami alapvetően nem egy rossz gondolat.
Ami a turizmusról alkotott, szinte egyöntetű véleményt illet, attól viszont minden jó érzésű, városmarketinggel és turisztikai marketinggel foglalkozó szakember kardjába dőlne.
Az előadók szerint ugyanis a Várba nem kell több turista, így is van elég. Varga-Ötvös így próbálta védeni ezt az elgondolást:
„Én a turisztikára nem is helyeznék akkora hangsúlyt,
csak a minőségi turizmusra. Így is mennyiségi problémák vannak.”
Csomai pedig így ítélte meg a helyzetet:
„A három minisztériumnak és a Miniszterelnökségnek (…) 3-5 ezer dolgozója van, ezek minden áldott nap fel fognak menni a Várba, és vasárnap viszont nem fognak följárni. Na, most egy turista szempontjából ez egy kezelhetetlen dolog.”
De a nem csupán hazánkban, hanem Kárpát-medencei, illetve Kelet-európai szinten is reneszánszát élő, teljes rekonstrukcióra épülő várturizmust is sikerült irritáló paternalizmussal, és tenyérbe mászó elitizmussal lemosolyogni.
Itt az elmúlt évek minden várturisztikai vívmányát, Füzértől Diósgyőrig, a sárga földig elhordták történelemhamisításnak, provincializmusnak, Monarchia-élesztgetésnek, és mindenki hitet tett a „térdig érő várak” koncepciója mellett.
Az nyilván senkit sem zavart, hogy ez a tendencia nem csupán Magyarországra jellemző, és igen komoly turisztikai verseny zajlik a térség államai között a tekintetben, hogy ki tud jobb piacot teremteni a Monarchia-nosztalgia kielégítéséhez. Itt elég, ha csak a pozsonyi koronázási játékok hallatlan népszerűségére, vagy a Drakula-kultuszból táplálkozó erdélyi várturizmus eredményeire gondolunk.
A szemellenzős gondolkodásra a koronát Dévényi tette föl, aki közölte:
„Rendkívül furcsa helyzet lesz,(…) hogy mindent helyreállítunk, minden csodálatos lesz, csak nem lehet érteni, hogy akkor miért itt tartunk.”
A vitázók közül, az előbbiek tükrében érdekes módon, egyedül Varga-Ötvösnek volt épkézláb turisztikai koncepciója a felújítás kapcsán, az úgynevezett „élő Vár” elgondolás, ami a prémium turizmusra építene, és minél több funkcióval ruházná föl, illetve modern elemekkel gazdagítaná a klasszikus formákat.
Ez legalább egy olyan irány, ami megfontolásra érdemes, és még ha kompromisszumokkal is, de el lehet indulni rajta, mástól sajnos nemigen hallottunk hasonlót.
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
