Nem a népszerűségéért teszi – erős szociális érzékenysége fűti, hajtja, vezérli. Gyűjt, vásárol, beszerez, felpakol, szállít, cipel, szétoszt. Ott áll az elesettek, a rászorulók oldalán. Nagy Ervin és a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet.
Mi ez? Elhatározás? Belső hang? Küldetéstudat? – kérdezem tőle. Fura mosoly az arcán, pillanatnyi hallgatás, de nem hatásszünet. És jön is a meglepő válasz: „A szocializmus tanított erre.”
Hol, mikor, hogyan?
Vissza a múltba? Rendben. Az úttörők és kisdobosok pontjait mindig komolyan vettem. Mozgalmi kérdésekben központi figura voltam. Papírgyűjtésben, sportban… testnevelés szakon végeztem. A csapategység, hogy senkit nem hagyunk hátra, együtt vagyunk, összetartunk, számomra szentírás volt. Egy mindenkiért, mindenki egyért. Ez volt az első, amit az iskolában megtanultam. Hogy ha bárkinek bármilyen baja van, mi azon segítünk, mert egy boly vagyunk. Ez egyfajta tengerészgyalogos hozzáállás, amit gyerekkorom óta viszek. És az utca! Hasonló körülmények közül jöttünk sokan. A rendszerváltás előtti éveket úgy éltem meg, hogy mindenkinek ugyanannyi van. Kivéve, amikor apukám elmegy külföldre dolgozni, vagy anyukám a kézilabda révén átlépi az országhatárt, és mindketten hoznak valamit, vagy Amerikából kapok ajándékot. A külföldi csokiból mindenkinek adtam, a gördeszkát vagy a bringámat bárki használhatta, akinek nem volt a téren. Mindennek együtt örültünk. Szívesen adtam abból, amiből nekem kicsit több jutott. Ez automatikus reflex lett az életemben. Ma is, ha tízezer forint van a zsebemben, én már gazdagnak érzem magam, mert adni tudok annak, aki éhes vagy szomjas. Nekem a pénz nem státuszszimbólum. Nem gyűjtögetem otthon. Ha nekem van, akkor a barátaimnak is legyen, akik bármikor kérhetnek tőlem. Senki nem nevelt erre, végül mégis szocialista keresztény lettem.
Valaki a családból felhívta a figyelmét arra, hogy…
… nem! A nagymamám nagyon vallásos volt, de ő sem tanított arra, hogy ennek is adni kell, meg annak is. Úgy gondolom, bennem egy őskeresztény veszett el, aki ugyan nem jár templomba, és nem is istenhívő, cselekedeteiben mégis arrafelé tart. Amikor azt látom, hogy embertársaim semmifajta szolidaritást nem tanúsítanak egymás iránt, sőt kirekesztően viselkednek, a könnyekig el tudok kámpicsorodni. A vallásos emberek kenődnek el annyira, amikor azt látják, hogy milyen rossz a világ. Én az emberben hiszek végtelenül, még akkor is, ha minden pillanatban elbukik, és nem keres feljebbvalót. Azokat az értékeket hirdetem és viszem, amit az egyház. Kész csoda, hogy még nem találtak meg.
Miért éppen az ökumenikus segélyszervezet soraiba állt be?
Azért, mert minden egyházból van benne. Az UNICEF-ből mentem át hozzájuk. Azt éreztem, ez így éppen jó, ebben fel tudok oldódni. Megnyugtató, hogy minden felekezet képviselteti benne magát.
Egy vérbeli színész tapsra vágyik. Számára az az igazi elismerés. Egészen más érzés kerítheti hatalmába, amikor becsönget egy családhoz, átadja, amit vitt nekik, és látja az örömet, a meghatódottságot az arcokon.
A tapshoz színészként hozzászokik az ember. Adok valamit, amiért kapok valamit. De az egésznek lesz egy napi rutinja. Még akkor is, ha megdolgoztam érte. És a napi rutinban ez az érzés el tud kopni. Szokásossá válik. Természetes lesz, mint a levegővétel. De ha elmész egy olyan helyre, ahol írtak az ökumenikus Jézuskának, és azt kérték, hogy rántott húst küldjön nekik, és én bepanírozva vihetem a csirkemellet, amitől olyan boldogok lesznek, mintha lehoztam volna nekik a csillagokat az égről, akkor az engem is mérhetetlen boldogsággal tölt el. Utána beállok közéjük, és örülnek, hogy a művész úrral focizni lehet, mert apuval nem lehet, ő le van százalékolva, anyu meg mindjárt meghal, mert sclerosis multiplexe van. Én meg abban reménykedem, hogy ha ilyen jó bal lába van a kiscsávónak, akkor azzal majd ki tud törni a helyzetéből. És ezen is úgy meg tudok hatódni, olyan emelkedettséget ad az emberi létezésben, mint a karácsonyi ajándék egy gyerkőc életében. Ilyen szempontból nekem az egész év karácsony. Én akkor érzem igazán jól magam, ha látom, hogy örömet tudtam szerezni valakinek. Úgy is intézem a dolgaimat, hogy egész évben karácsonyérzetem legyen. Ünnepekkor ez külön ajándék. A szakmám által soha nem élem meg ezt a fajta örömet.
Mennyire viselik meg azok a helyzetek, amelyekben a segélyszervezet arcaként meglehetősen mélyre kell merülnie? Vagy kialakított magában egy védekezési mechanizmust, amely átlendíti a látottakon?
Engem visznek a legkeményebb helyekre. Tudják, hogy százkilós fiú vagyok, aki ugyan érzékeny, de nem kap remegőrohamot a roma telepen. Vagy elmegyünk a Hős utcába, amelynél nincs megrázóbb hely Budapesten, sőt egész Magyarországon. Ott észnél kell lenni. A VIII. kerület ahhoz képest már Champs-Élysées. Szerencsére fel tudom venni a közeg nyelvét. Én ezt bírom, elviselem. Engem bárhová le lehet rakni, mert máris beszédbe elegyedünk, hogy tesó-bátyó, mi van veled? Nagy segítség, hogy átjárásom van világok között. Tudok és szeretek is menni, figyelni a valóságot, ami színészként is fontos számomra, a nagy magyar valóság érzékelése. Kemény helyzetekből jövök ki sokszor, de legtöbbször a szociális dühöt hozom magammal. Az jön velem. Ügyek mellé állok, nem pártpolitika mellé. Szegény emberek sajnos mindig lesznek. Nem gondolom, hogy ezen bárki képes lesz változtatni úgy, hogy ne legyenek többé. Az a világ nem jön el soha. De ne csináljunk úgy, mintha minden rendben lenne. Azért mondom: tessék menni, tessék segíteni, tessék szolidárisnak lenni! A nemzeti lelkiismeretünknek ezen a téren, ezekben a térségekben is meg kell szólalnia. Mindenhol. És az értelmiségiek részéről is. A híres emberek részéről. Ha én csinálom, csináld te is! Együtt emeljük fel egymást. Itt kell hogy megmutatkozzon, hogy összetartozunk. Szolidárisnak lenni a leszakadt térségekben élőkkel. A hivatástudat, az elkötelezettség erősödik bennem, amikor jövök el egy telepről. Ide egy kályhát, oda egy pár tornacipőt viszek… hálálkodnak, sírnak, kezet csókolnak. Igenis, minden nap példát kell mutatnunk, hogy a felnövekvő új generáció erre vevő legyen. Egy felelős értelmiséginek ez a dolga. Ami nem öl meg, az erősít. Ez a stratégiám. Én ezt automatikusan csinálom. Ez a pajzsom. Nem magamért megyek, hanem mindenkiért. Mindenkiért kiállok.
Legutóbb a pedagógusok érdekében szólalt fel a Parlament előtt.
Nem politikai tribünökön állok, hanem a pedagógusok tüntetésén hallattam a hangomat.
Mekkora bátorság kell ahhoz, hogy kiálljon egy ilyen óriási tömeg elé?
Kell hozzá kurázsi. Nekem ez mindig izgalmi faktor. Ehhez a kiálláshoz ugyanúgy elengedhetetlen a felkészültség, mint amikor szerepek mögött lépek közönség elé. Nagy Ervinként, egyes szám első személyben három-négyezer ember előtt a saját gondolataimat elmondani jóval nagyobb felkészülést igényel a kiskonyhában, mint az esti színpadi szereplés. Ilyenkor nem segítenek rajtam a szakmai vértek. Itt önmagadat adod, a saját gondolataidat a világról. Shakespeare mögé itt nem lehet elbújni. A színház biztonságos közeg. Irodalmi burok vesz körül. Ki vagy pányvázva a zsenik mondataival. „Én csak egy színész vagyok, mit akarnak tőlem?” – csodálkozik Hendrik Höfgen a Mephistóban. „Én csak egy színész vagyok” – mondja a magyar szakma kilencven százaléka. De értelmiségiként mégiscsak felelős vagy azért, hogy az országodban hogyan alakulnak a dolgok. Négy éven keresztül A tanárt játszottam, és ha felhív a bajban levő pedagógusszakma, kutya kötelességem megszólalni értük, a felemelkedésükért, a megbecsültségükért és az ország jövőjéért. De nem mondom, hogy nem remeg kezem-lábam, amikor kiállok a tömeg elé. Viszont ha azt érzem, hogy volt értelme, jól sikerült, az megnyugtató. Rengeteg társamat meg lehet venni, díjakkal el lehet halmozni, és be lehet fogni a szájukat. Én úgy gondolom, dolgunk van az életben. Sinkovits Imre 56-ban szavalt, vagy Bessenyei Ferenc… mindkettőjüket megkönnyeztem. Vagy Cserhalmi György, aki hamarabb küldte haza a ruszkikat, mint Orbán Viktor. Az én szememben ő a kemény f…ú magyar gyerek. A Régimódi történetben és a Kincsemben én is megmutattam, milyen erő lakozik bennem. Művészi nagyságban nem akarom az előbbiekhez hasonlítani magam, de emberi minőségben szeretném őket utolérni. Döntő pillanatokban nem lehet teleszart nadrággal értelmiséginek lenni. Vannak kiemelt forrpontok, amikor kiderül, milyennek találtatik az ember. Könnyűnek vagy sem.
Törőcsik Mari mondta egyszer: „Az emberi minőséged előbb-utóbb átüt a színészeteden.”
Ezzel mélyen egyetértek. Félve mertem volna ezt bármikor kijelenteni, mostantól fogva viszont bátran hirdetem. Egy igazán nagy formátumú színésznek a szakma egy bizonyos szintje után már csak egyfajta emberi minőségben szabad léteznie. Vannak szerepek, amelyeket szar ember nem tud hitelesen eljátszani. Erkölcsi mag nélkül bizonyos ügyek nem úgy szólnak, ahogy szólniuk kell. A színpadon pedig érzem, hogy három nappal korábban a Kossuth téren beszéltem. A társadalmi tevékenységem emeli a hitelemet. Nagyobb a színpadi súlyom. Kitárul előttem a tér. Olyan lesz, mint egy elektrosztatikus mező. Mindenki arra fókuszál, hogy mit mondok, mit teszek. És igen, sokkal nagyobb súlya van annak, hogy milyen ember vagy. Büszkeséggel tölt el, amikor azt érzem, hogy nőtt az erőterem. És ha már Törőcsik Mari… A félkegyelmű után azt mondta: „Beszéljen már a saját hangján!” Ezt nagyon megjegyeztem. Már jóban voltunk, előtte, a Szent György és a sárkányban együtt játszottunk a Katona József Színházban. Mélyebb, barnább hangú akartam lenni, mint voltam. Még nem hittem önmagam férfierejében. Az utcán már igen, csak a színpadon nem. Vastagítani akartam a hangom. Nem vettem észre, hogy ezzel csak vékonyítom. Ehhez lelki érettség kell. Addig hiába mondja más.
Politikailag egyáltalán nem értünk egyet apámmal, árulta el nemrég. Azóta sem?
Apám fideszes, én nem. Ennyi.
A szerző a Vasárnap munkatársa
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
