Aki ismer vagy követi ezirányú írásaimat, tudhatja, ellenzem a sovinizmust. Határozottan arra az álláspontra helyezkedem, az európai nemzeteknek egymással a közös pontokat kell keresniük, és ez igaz a kárpáti népekre is. Vallom azt is, Trianon (és az azt lényegében 1947-ben megerősítő párizsi békeszerződés) kárvallottja nem egyedül a magyarság (persze kétségtelenül legnagyobb vesztese), hanem a térség összes nemzete. Azért, mert olyan mélyen hintette el a békétlenség magvát, mikor igazságtalan módon szabta meg a határokat, hogy az hosszú időre lehetetlenné tette, hogy kialakulhasson bármiféle egységes, legalább középhatalom szintjén funkcionáló államalakulat, mely kellően képes egyensúlyozni nyugat és a kelet ütközőzónájában.
Ebből eleddig az egyedüli kiutat, úgy tűnik, a Visegrádi Négyek koncepciója jelentette, melyet azonban még jóval több és mélyebb tartalommal szükségeltetik megtölteni.
Trianon szellemisége tehát károsan hat az összes itt élő nemzetre, és azt is ki kell emelni, mi a különbség a sovinizmus és a patriotizmus között. A patriotizmus (nevezhetjük akár nacionalizmusnak is) egy pozitív attitűd, a saját nemzetem szeretetére épül, nem ingatja meg és riasztja el, ha olyasvalakivel találkozik, aki szintén szereti hazáját és népét, hiszen ezáltal meg tudja látni benne azt, amit tisztelhet.
Valójában Európának csak akkor van jövője, ha ilyen patriotizmusok erősödnek. Ehhez a sovinizmusnak viszont még akkor sincs köze, ha gyakran a hazafiasság köntösében lép fel. Egy merőben frusztrált, folyamatosan rettegő, önmagában a végletekig bizonytalan, és nem utolsó sorban gyűlöletre, mások elleni fellépésre alapozó attitűd. Jellemző módon ez a lehető legprimitívebb rétegeket vonzza. Az ilyenekkel semmilyen párbeszéd nem lehetséges, ezeket ki kell vetnie maguk közül minden országnak.
Az viszont már nem mellékes, hogy a különböző országokan ezek az elemek milyen mértékben nyernek teret, sőt, az ilyesféle gondolatok mennyiben fedezhetők fel akár egy államvezetés tevékenységében is. Ennek tükrében ki kell jelenteni, Európában a sovinizmussal leginkább fertőzött országa Románia. Az újkori román nemzeti identitás egyik sarokköve és fogalomalkotó lényege a magyarellenesség.
A lehető legfontosabb alapgondolat viszont az, hogy az igazságosság elvét semmi sem írhatja felül. A sovinizmus elvetése sem. Ebből következik, hogy számomra a magyar érdek az elsődleges, és ezt semmi esetre sem lehet és szabad feláldozni semminek az oltárán. Ezt azért szögezzük le jó erősen. Mert ha nem lehetséges a párbeszéd, akkor önmagunk feladásának árán nem fogjuk erőltetni.
S akkor most ejtsünk szót arról, ami az Úz-völgyében történt. Az esetet már mindenki ismeri, szükségtelen újra leírnom, az viszont különösen bicskanyitogató, hogy Bukarest azt üzente azóta, „Budapest csillapítsa le az erdélyi magyarokat”. Csak halkan jegyezném meg, sajnálatos módon az erdélyi magyarok román állampolgárok is, így akár tetszik, akár nem Bukarestnek, ő az első számú felelős abban, hogy megoldja a helyzetet. Ha ez nem megy, akkor egész nyugodtan el is kezdheti a tárgyalásokat Budapesttel arról, milyen módon adja vissza Magyarországnak azokat a területeket, ahol magyarok élnek.
De menjünk tovább, erről nehéz érzelemmentesen írni egy magyar ember számára. Ami ott történt, párját ritkítja. Annak nemhogy az európaisághoz semmi köze, de még azt sem jelenthetem ki, hogy állatias módon viselkedett az őrjöngő román csürhe. Sértő volna az állatokra nézve. Ha mindenképpen megfelelő hasonlattal szeretnék élni mégis, akkor azt kell mondjam, a csatorna mélyéről előmászó büdös csatornapatkányokról van szó. Aki képes elesett magyar (és egyébként ez bármely nemzet elesettjeinek sírhelyére igaz) katonák nyughelyét meggyalázni, arra nincsenek szavak.
De milyen követkeményekkel járhat ez az eset?
Két esztendővel ezelőtt, mikor a csíksomlyói búcsúban jártam, egy helyi családnál szálltunk meg. A vacsora közben, az asztalfőnél ülő családfő különböző, hol szórakoztató, hol nagyon is szomorú történeket mesélt helyi esetekről, hol pedig székelység történelmi hányattatásairól. Mesélte, pár évvel ezelőtt a románok Csíkszereda főterére kitűztek egy gigantikus méretű román zászlót. Erre válaszlépésként a helyiek legyártottak a román trikolornál egy valaminél nagyobb székely lobogót, majd gondosan kitűzték mellé. Másnapra eltűnt a román zászló.
Jót nevettünk a történeten, de ezen túl azért egy kissé mélyebbre mutat a történet. Arra, hogy él egy szívós, élni akaró nép a Kárpátok vonulatain, mely annyi viszontagság és sorscsapás dacára még mindig létezik. Ha kell, sokszor leleményesen alkalmazkodik a változó körülményekhez, és őrzi kultúráját, nyelvét, identitását. S tulajdonképpen a határon túli magyarságon végigtekintve még mindig ők azok, akik a leginkább hallatják a hangjukat, célokat tűnek ki maguk elé.
Ahogy egy találó hozzászólásban olvastam; 10 km-rel odébb van egy ténylegesen román temető, ahol derékig ér a gaz, az a sok erős fiatalember inkább fűkaszát ragadott volna zászlórúd helyett, és ezt tette volna rendbe.
Ilyen például a székely autonómia kérdésköre is. De külön felhívom a figyelmet, hogy a Székely Nemzeti Tanács elindította a nemzeti régiók európai polgári kezdeményezés aláírásgyűjtését. A kezdeményezés akkor kerülhet az Európai Bizottság asztalára, ha 2020. május 6-ig az Európai Unió egymillió állampolgára támogatja aláírásával.
Határozott meggyőződésem, hogy a mostani eset csak még inkább megerősíti őket harcukban, nem csüggednek, hanem épp ellenkezőleg. Megacélozza szívüket, nekünk, anyaországiaknak pedig kötelességünk minden segítséget megadni nekik.
Érted élünk, csodaszép országunk, és ha kell, érted halunk
Vész, ha fenyegetne, mind ott állunk, mind, akik még csak vagyunk
És ha ellenséges léptek járnák drága, szentelt testedet
Száz halállal vívunk meg teérted, esküszünk, mi székelyek!
Mindenki tudja, e hétvégére esik pünkösd ünnepe, amikor évről évre magyarok százezrei zarándokolnak el a csíksomlyói nyeregbe. Legyünk ott minél többen, üzenjük a világnak: szabadságot a Székelyföldnek!
Lantos János – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
