Közel harminc éve helyezték üzembe a bősi vízlépcsőt és vízerőművet. Ma sem egységes a megaberuházás megítélése, közben a modernizáció útjára lépett a félbehagyott dunai vízlépcsőrendszer bősi része. Szükségességéről, hatékonyságáról, és arról, hogy mennyire heverte ki a Csallóköz a beavatkozást, Ilka Alfréddal, a vízerőmű igazgatójával beszélgettünk.
Pozsonytól Szapig a Duna fel- és alvízcsatornája határozza meg a Csallóköz látképét. Bár az elmúlt harminc évben jelentősen változott a közhangulat, a betonteknőként is jellemzett beavatkozás mégis megosztó. De látványos is, hiszen évente több ezer turista látogat el a vízlépcsőhöz. Árvízvédelmi, hajózási és energetikai szempontból pedig hasznos is, Szlovákiában minden tizedik villanykörte a Bősön megtermelt áramnak köszönhetően világít. Az igazgató szerint az emberek többsége megbékélt a vízerőművel. „A beruházás az egész Csallóköz számára fontos. Sokan külön szegmensekben figyelik, és nem komplexen értékelik, így nem látják, hogy az egész létesítmény több nagyon fontos célt szolgál” – kezdi Ilka Alfréd hozzátéve, hogy mindig kiállt az erőmű mellett. 1985-től, az egyetemi évektől élete része az erőmű, diplomamunkáját a bősi turbinákról írta.
A létesítmény elsődlegesen árvízvédelmi célokat szolgál, az ezeréves víztől óvja az embereket Pozsony és Budapest között a Duna mindkét oldalán. A második feladat a nemzetközi hajózás lehetővé tétele, a harmadik a megújuló energiatermelés. Ezek mellett stabilizálja a talajvíz szintjét, megállította a medermélyülést, és a Duna szárazföldi deltájának megóvásáról is gondoskodott. Az igazgató szerint ugyanis az Osztrák szakaszon megépített vízlépcsők által visszatartott hordalékok miatt bekövetkezett medermélyülés hatására már a nyolcvanas évek közepén sem jutott elég víz a Duna mellékágaiba. A rekreáció sem elhanyagolható szempont. A célkitűzéseket a határ mindkét oldalán teljesíteni kellett volna. „Mivel a magyar fél visszatáncolt, ez a rendszer felborult. A Szigetköz világának rehabilitációja jelenleg előre haladottabb, mivel mintegy tíz évvel a szlovákiai oldal befejezése után elkezdték kiépíteni, felhasználva a mi üzemelési tapasztalatainkat. Mostanra nálunk ez kicsit megrekedt, de készülünk az ágrendszer zárásainak átértékelésére és felújítására. A két félnek közösen kellene megoldani a feladatokat, közös nevezőre kell jutni, elsősorban a Duna öreg medrével kapcsolatban, mert ez egy közös, hidrológiailag összefüggő szakasz.
Bős Nagymaros nélkül félmegoldás, befejezve viszont mindkét ország hasznára lenne.
Mindig kompromisszumot kell keresni, mert az ilyen létesítményeknek pozitívumai és negatívumai is vannak. Józan ésszel kell meghatározni egy fontossági sorrendet, aminek meg kell felelnie. Meggyőződésem, hogy a létesítmény komplexen értékelve nagyon jól szolgál” – véli az igazgató.
Legtöbbször tévesen egyes számban beszélünk bősi vízerőműről, vagy vízlépcsőről, pedig a Duna szlovákiai szakaszának jelentős részét meghatározó műtárgy valójában több létesítményből áll. Pozsony alatt kezdődik, Dunacsúnynál a Körtvélyesi víztározóval, a felvízcsatornával, bősi létesítményekkel és az alvízcsatornával folytatódik, majd Szapnál ér véget, itt találkozik a régi és az új meder. Dunacsúnytól Szapig hat vízerőmű tizenkilenc turbinája fejleszti az ökológiailag tiszta, megújuló áramot, és különféle egyéb célokat is szolgálnak – például táplálják a Csallóköz öntözőrendszerének csatornahálózatát, a Mosoni-Duna-ág magyarországi szakaszát és mellékágait, szabályozzák a vízmennyiséget és vízszintet a Duna mellékágaiban a Szlovák oldalon.
A létesítményben dolgozók nagy része bősi, de a többiek is a tágabb környékről ingáznak a munkahelyükre. A Körtvélyesi tározó feladata, hogy kumulálja a vizet. Ezt az utóbbi években nehezíti az üledék lerakódása, de az igazgató megjegyezte, hogy a tározó medrének kotrását, tisztítását is EU-s pályázat keretében finanszíroznák.
Szlovákia és Magyarország között határt képez Európa leghosszabb folyama, a folyó maga azonban országhatárokon átívelő összefüggő rendszer, amely a Fekete-erdőtől a Fekete-tengerig összeköti a kontinens országait. Így jelennek meg az ausztriai politikai döntések következményei a somorja melletti tározóban, és a szlovákiai vízlépcső hatásai a magyarországi szakaszon. Ausztriában megszüntették a mederstabilizációt a Dévény és Bécs közötti szakaszon, így a folyó által kimosott és cipelt hordalék a lassabb szakaszon, a tárolóban lerakódik. A felvízcsatornán átfolyó víztömeg pedig Bős után évente mintegy tíz centiméterrel mélyíti a medret. Ezt a folyamatot csak művi beavatkozással – vízlépcsők építésével, a nagymarosi lépcső befejezésével lehet megszüntetni.
Ilka Alfréd leszögezte, mivel kollégáival már az erőmű építésében is részt vettek, úgy építették meg azt, mintha maguknak építették volna, ezért minden fontos részletre odafigyeltek. A közel harmincéves használat után azonban eljött a felújítás ideje. A felújítás nemcsak az egyes részek karbantartását, hanem modernizációját is jelenti. Elsőként a hajózást szolgáló zsilipkamrákon kezdődött el a munka az Európai Unió támogatásából. Miután ez lezárul, az erőmű modernizációjával folytatódhat a folyamat. Az új technológiák beépítésének köszönhetően hatékonyabb és környezetbarátabb lehet az erőmű. Most indul a nemzetközi pályázat előkészítése, a beüzemelés harmincadik évfordulójára ideális ajándék lenne, ha szerződést köthetnének a kivitelezővel.
Arra a kérdésünkre, hogy kiheveri-e a Csallóköz a beavatkozást, egyértelmű válasza van az igazgatónak. „Meggyőződésem, hogy igen. A térségben élők már máshogy néznek a létesítményre, a pozitívumait is látják. A természet is befogadta műtárgyat, mi is több ezer fát ültettünk ki a meder mentén, igyekeztünk maximális mértékben visszaállítani az eredeti tájat, de meg kell érteni, hogy ez egy műszaki létesítmény” – hangsúlyozta az igazgató, aki abban bízik, hogy tíz éven belül sikerül teljesen felújítani az építményt, és a következő harminc évben is szolgálhatja majd az embereket.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
