Amikor háborús polarizáció sújtja a közvéleményt, abban nincs köszönet. Különösen igaz ez akkor, ha mi vagyunk az agresszorok. Legalább a második világháború óta tudjuk, mennyit kell a végül megszégyenülő támadó félnek dolgoznia azért, hogy kiköszörülje a csorbát. Már ha akarja egyáltalán. Mindenesetre Berlinben hosszan mesélhetnének arról, milyen kemény meló szükséges ehhez sok téren, például a szellemi kultúra mezején.
Nem véletlenül emlegetjük a kultúrát. Az orosz államvezetés ukrajnai agressziója óriási kulturális károkat is okoz. Hogy pontosan milyeneket, azt most még talán nem is tudjuk felmérni. Az persze nyilvánvaló, hogy mit jelent ez a harctéren az ukránok szempontjából – példa erre a pár napja lebombázott mariupoli színház. Ám most fordítsuk tekintetünket az orosz művészeti és szellemi életre. Ennek képviselői még akkor is kényelmetlen helyzetben vannak (legfeljebb nem érzékelik ezt), ha néhányuk épp a Kreml ámokfutását támogatja, s bírja az ott székelő hatalom támogatását – mint például Nyikita Mihalkov filmrendező. Ellenben látszik az is, hogy sok orosz alkotó ember nézi megrendülten Ukrajna tragédiáját, s érzi a kultúrára leselkedő veszélyt. Erre példa (és szerencsére nem az egyedüli) az a 17 neves orosz és fehérorosz író – köztük Szvjatlana Alekszievics, Vlagyimir Szorokin, Ljudmila Ulickaja –, akik még március 5-én arra szólították fel a nyelvet (nem csak anyanyelvi szinten) beszélő embereket, hogy minden lehetséges módon lépjenek közvetlen kapcsolatba orosz állampolgárokkal. A cél: elmondani az igazságot az ukrajnai háborúról. „Ma az orosz nyelvet arra használja az orosz állam, hogy gyűlöletet szítson és igazolja az Ukrajna elleni szégyenteljes háborút” – írják, majd egyebek mellett emlékeztetnek a putyini központi propaganda erejére, amely hazugságokkal eteti az embereket.
Írókról lévén szó alighanem pontosan tudják, miben rejlik a nyelv ereje, s hogyan károsíthatja azt – valamint magát a kulturális életet – a háborús pszichózis. Talán bármelyikünk emlékezhet rá, hogyan is működik mindez. A Balkánon például mindmáig gyötrődik ettől a szerb nyelvű világ, hiszen a milosevicsi rezsim, illetve a szélsőjobb erői sokféleképp állították a vérontás szolgálatába a cirill ábécét vagy egyes kulturális alkotásokat. A kár oly nagyra sikerült, hogy sokan – akár közvetlenül traumatizáltak, akár csak távoli szemlélők – még ma sem képesek elvonatkoztatni ettől.
A feladat tehát különösen nehéz. Pontosan kell látni a különbségeket egy Mihalkov és egy Ulickaja között. Ez persze sokaknak tűnhet magától értetődőnek, a tudatosságból azonban egy percig sem engedhetünk. Aztán most végképp olyan időket élünk, amikor érdemes új szemmel és füllel találkozni az orosznak nevezhető kultúra egyetemes értékeivel is. Például átélhetjük az emberi lélek vívódását a túlvilág felé tartva A holtak szigetének hangjaira, láthatjuk, ahogy Grigorij Melehov tengernyi szenvedés után hazatérve találkozik fiával, Misotkával – vagy akár ahogy Pierre Bezuhov pokoli kínok között vánszorog a francia sereg maradványaival, miközben az élet nagy dolgaiból ért meg egyet s mást. Alapvető kérdésekről kell gondolkodnunk a segítségükkel. Világosan kell látnunk, hogy az orosznak nevezhető világ mely része felelős a háborús pusztításért, s hogy ezzel szemben közülük kik segítségével dolgozhatjuk fel azt, ami február 24-e után következett.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
