Fogas kérdés. Átível egész múltunkon. Hányan tették fel e kérdést csupán az elmúlt évszázadban!
Magam is töprengek rajta. Ha idejön egy német vagy francia, hamar észreveheti, ez valahogyan más világtáj, mint amit ő megismert és megszokott. Más nép, más nemzet, más ország. Más az illata a fűnek, fának, virágnak is. Sirathatjuk ugyan a vén Európát, mégis, itt még vannak hagyományok. Hagyományok, melyek egyidősek velünk, talán évezredekre nyúlnak vissza, mint ahogyan a hajszálgyökér is ki tudja, mióta burjánozza be az életadó humuszt.
Korunk, tehetnők hozzá ugyanakkor, nem ismer valamit. A bűnök, hibák beismerését. Miért, miért nem, így van.
Kezemben egy 1936-ban megjelent kiadvány. Katolikus pap szerzője (Jurka József) sok mindenen mehetett át, hogy tollat ragadt. „Magyar népünk főbb hibái”– ez írása címe. Ide is másolom. Íme:
„Az egyes népek, nemzetek jellemvonása, karaktere istenadta, őseitől örökölt tehetségeiből és évszázadok folyamán vett, más, vele érintkező népektől elsajátított jó és rossz szokásaiból tevődik össze.
A mi édes magyar népünknek annyi, de annyi kedves, nemes, vonzó, szép szokása, erénye van, hogy a legműveltebb nyugati nemzetek előtt sincs okunk szégyenlenünk magunkat magyar voltunk miatt, sőt nemes önérzettel, büszkén vallhatjuk, hogy magyarok vagyunk.
Mert hát ki ne ismerné a magyarok példátlan hősiességét, becsületességét, megbízhatóságát, lekötelező vendégszeretetét stb., stb. Ezért van az, hogy minél jobban megismeri valaki, annál jobban megszereti a magyart.
De most veszem csak észre, hogy én magyar népünk kiváló tulajdonságairól regélek, pedig hát hibáiról kell szólanom.
Sajnos, vannak a magyar népnek súlyos hibái is.
1. A káromkodás. No, ez speciális magyar találmány! Érdekes volna kutatni, mikor keletkezett, hogyan fejlődött a magyar népnél a káromkodás. Annyi bizonyos, hogy megvan és pedig elszomorítóan, kétségbeejtően elterjedve. Káromkodik a munkás, a földműves, az iparos, a kereskedő, de még a műveltebb osztály is. Káromkodik a fiatal suhanc, az érett férfiú, a sír szélén álló öreg, sőt – ami legfájóbb – gyakran a kis gyermekek és nők is.
Ha egy felületes idegen hallja a magyar nép éktelen káromkodását, bizonyára azt a következtetést vonja le, hogy a magyarok – legalább ezek a káromkodó magyarok – vallástalanok, istentelenek. Pedig téved. A magyar mélyen vallásos nép, még azok a káromkodó magyarok is. Nem a jó Istent akarja ő bántani, hanem káromkodik megszokásból, káromkodik, mert kelleténél többet öntött föl a garatra, káromkodik, mert fölharagították és a legtöbbször, ha fölharagítják a barmai. Káromkodik, mint egy kocsis – mondja a közmondás is. A jó Istent egyik sem akarja bántani.
Egyszer egy fuvarost figyeltem meg. Megrakott szekere elakadt a tengelyig érő sárban. Leszállt a szekérről, nekifeszítette vállát a lőcsnek és hangos szóval nógatta a lovait. Nem ment. Fogta az ostort és ütötte, verte a szegény párákat. Így sem jutott előbbre. Ekkor az én fuvarosom dühbe gurult és csak úgy áradt belőle a cifrábbnál cifrább káromkodás. Nem bírtam sokáig hallgatni. Hozzámentem: ráköszöntem.
Adjon Isten, jó napot!
Adjon Isten!
No, elakadtunk a sárban?
El, azt a… és következett egy olyan kacskaringós káromkodás, hogy borsózott tőle a hátam.
De hát miért bántja a jó Istent? – kérdém kissé bosszúsan.
Én? – kérdi és reám mereszti csodálkozó tekintetét. Én nem bántom a jó Istent. Nekem nincs bajom a jó Istennel, akinek legyen áldott az Ő szent neve, mondotta kalapját megemelve. Én csak ezeket az istenverte gebéket noszogatom.
És elhittem neki. Nem akarta ő bántani a jó Istent, csak az ő haragjának, türelmetlenségének akart ilyen átkos szokásból eredő módon kifejezést adni.
Nagyon régen olvastam valahol – aligha katholikus irányú könyvben – a következő tréfűt: legalább tréfának szánták.
Egy földműves békésen szántogatja kis földecskéjét. Ekéje elé két sovány ökre van fogva. Iszonyú zivatar kerekedik; dörög az ég, s a lesújtó villám agyonüti a szegény ember ökreit. Nagy csapás volt ez reá nézve, mert nem volt miből beszereznie másik ökröket. Amint egyszer kinn kapálgat a földjén, ismét vihar keletkezik. Most is dörög az ég, cikáznak a villámok. Ekkor a földműves ökleit az ég felé rázva, kihívóan mondja: Kéne megint ökör?
Hát ez már igazi káromkodás volna, ha megtörtént volna. De az ilyen káromkodás, midőn valaki tényleg a jó Isten ellen fordul, nagyon ritka.
Hogy mennyire magyar sajátosság a káromkodás, mutatja a következő esetem:
Már egy hete jártam a dalmát partokat, fürdőhelyeket, nevezetesebb városokat a Lloyd társaság hajóján; már egy hete nem hallottam magyar szót. Cattaróban kötött ki a hajónk. A kikötőben lázas munka folyt; a rakodó munkások fél-meztelenre vetkőzve serénykedtek a rakparton. Alig is figyeltem reájuk, annyira elbájolt a cattarói öböl gyönyörű panorámája. Egyszerre csak a hátam mögött felhangzik egy hibátlanul stilizált káromkodás – magyarul. A káromkodásnak nem örültem, de a magyar szónak igen.
Jaj, csakhogy látok már egy magyart! – mondom neki kitörő örömmel. Barátom! Hogy kerül ide, ilyen messzire?
Az én emberem egy csöppet sem indult meg az én áradozásaimon. Csak nézett reám bambán és vigyorgott kajánul. Szerb volt az istenadta. Járt valamikor Magyarországon és megtanult magyarul – káromkodni.
Elszomorodtam. Milyen nagyon jó is a jó Isten – gondoltam magamban –, hogy nem bünteti jobban a magyart az ő éktelen káromkodásáért, amit még más nemzetek is eltanultak tőlünk.
Törekedjünk hát minden igyekezetünkkel leszokni a szégyenletes káromkodásról! Ezer és ezer okunk van nem káromolva sérteni, de hálás szívvel áldani a mi Istenünket. Sapienti sat – okosnak ennyi is elég.
2. Népünk egyik megrögzött szokása a hazugság, illetve hazudozás is. Hazudnak a legtöbbször tréfából, hogy másokat falhoz állítsanak, nevetségessé tegyenek, de sokszor hazudnak mentegetőzésből, avagy nagyzási hóbortból, dicsekvésből, feltűnési vágyból is. Súlyosabb elbírálás alá esik az a hazugság, midőn valaki azért hazudik, hogy ellenfelét, haragosát becsületétől megfossza, lehetetlenné tegye. Habár ez utóbbi nem olyan elterjedt, de azért elég gyakori. Hogy mennyire szokásává vált a magyar népnek a hazugság, mutatja az a csaknem közmondássá vált és főleg az egyszerűbb nép által gyakran használt kifejezés: Tisztességes hazugság nem vétek. Pedig minden hazugság vétek, minden hazugság helytelen és szégyenletes; már csak azért is veszedelmes, mert a hazug ember a bűn lejtőjén lassan lejjebb csúszik. Jól mondja a közmondás: A hazug ember lop is. Úgy is van…
3. A lopás is gyakori hibája a magyar népnek.
Vasárnap délután van: istentiszteletről ballag haza felé a hívők serege. Útjuk egy szegényes ház előtt vezet. A düledező kerítés fölött gyümölccsel dúsan megrakott fa ágai nyúlnak ki a gyalogjáró fölé. Egymásután nyúlnak föl a fa ágai közé és a legtöbben szakítanak a már zsendülő gyümölcsből. De nem gyerekek ám – azok nem érnék el a gyümölcsöt – hanem felnőtt férfiak, nők vegyest. Ezt nem is tartják lopásnak, bűnnek, valamint azt sem, ha egy kis „zöldet”, egy kevés búza-sást stb. szednek a máséból és visznek haza a libáknak, vagy a házi nyulaknak. Egyes vidékeken nagyobb, értékesebb dolgok lopása is szokásossá válik.
Egyik községemben nagyon rászoktak a fa-lopásra. Napról-napra hordották az erdőből a fát; nem száraz gallyakat ám, hanem sudár szálfákat vágtak ki és hordták haza. Sorozatos beszédeket tartottam a lopás bűnéről. Kidomborítottam, milyen szégyenletes bűn a lopás és milyen veszedelmes, mert hisz az okozott kárt jóvá is kell tennünk. Társalgás közben is gyakran reá tereltem a beszélgetést. És mi lett az eredmény?
De, főtisztelendő úr! – mondotta egyik jobb módú gazda –, ha eltörik a nyomó rudam, vagy vendégoldalam, csak nem megyek be a városba venni, mikor itt az erdő.
Bizony hosszú évtizedek kellenek, míg egy-egy általánossá vált hibájáról leszoktathatjuk a népet. DE nem szabad kifáradnunk és elkedvetlenednünk. A nép végre is belátja, hogy a lopott jószágon nem lehet az Isten áldása. Ebül szerzett jószág ebül pusztul is el. Ha rászorulunk valamire, inkább kérjünk. Kérni, sőt koldulni sem szégyen, de lopni igen nagy szégyen.
4. Elődeitől örökölt ősi hibája a magyar népnek a széthúzás, a veszekedés, a perlekedés is.
A magyar nép alapjában türelmes; nehéz kizökkenteni egykedvű nyugalmából. Idegenektől, ellenfeleitől sokat el tud tűrni, de magyar testvéreivel nehezen tud megférni. Ezeknek legkisebb vélt vagy tényleges sértésére azonnal felfortyan és kész a parázs veszekedés, s az azt követő, sokszor hosszú évekig tartó harag.
Még a családi élet keretén belül is, ahol pedig a megértő szeretetnek kellene uralkodnia, tanyát üt a meg nem értés, a széthúzás, a veszekedés. Atya és gyermek között, testvér és testvér között szeretet helyett engesztelhetetlen gyűlölet kap lábra a veszekedések nyomán és útját állja a családi boldogságnak.
Hogy a szomszédok között mily gyakori a veszekedés, az ellenségeskedés és hogy ez sokszor milyen átkos helyzeteket teremt, kifejezésre juttatja a közmondás: Rossz szomszédság török átok. És ha nagyon rosszat akar valaki mondani haragosának,a zt mondja: Verjen meg az Isten rossz szomszéddal!
A veszekedés, viszálykodás következtében nem ritkán egy-egy község lakói két ellenséges táborra oszlanak, felborítják a békés nyugalmat és késhegyig menő harcot folytat egymás ellen a két tábor.
Egy Ipoly-menti faluban még a világháború előtt olyan gyűlöletes, sajnálatra méltó állapot uralkodott, hogy alkonyat után nem volt tanácsos kilépni az utcára, mert a túlsó sorról fegyver-golyó köszöntötte a kimerészkedőt. És ez az állapot tartott hosszú évtizedeken át. Milyen szomorú ez! Mennyi keserűség, mennyi boldogtalanság, hány elrontott élet késői zokogása festi alá sötét színekkel ezt az amúgy is Rembrandt-tónusú képet.
Igaz, vannak más heves vérmérsékletű népek is, de azok amilyen könnyen felhevülnek, épp oly könnyen és gyorsan le is csillapíthatók.
Konstantinápolyban egy meglepő jelenetnek voltam szemtanúja. 1911 júliusában történt, midőn a tűzvész elpusztította a város régi negyedének csaknem összes épületeit és hajléktalanná tett tízezreket, két ilyen hajléktalanná lett hatalmas szál török férfi szóváltásba keveredett. A vita mind hevesebbé vált közöttük és már-már verekedésre került a sor. Ekkor egy ősz szakállú török hozzájuk ment: nem szólt semmit, csak megérintette az egyik veszekedő fél vállát és mélyen a szemébe nézett, mire az leeresztette ütésre emelt karját, egy mélyet lélegzett, aztán megbékülése jeléül kezet nyújtott ellenfelének. Szent volt a béke.
No, hát próbálná meg valaki így lecsendesíteni a veszekedő magyarokat. Alighanem csattanós választ kapna tőlük.
Még gyakoribb a veszekedés, pörlekedés az örökösödés alkalmával. Testvérek, rokonok, kik egyébként békében éltek, a hagyatékon csaknem mindig összevesznek.
Nemrég olvastam egy újság tréfás rovatában a következőt: Két ismerős találkozik.
Meghalt már X? – kérdi az egyik.
Aligha – feleli a másik –, mert az örökösök még köszöntik egymást.
Sokszor egész csekélység miatt vesznek össze a hagyatékon és a világért sem engedne egyik fél sem. Csak azért sem! – ez a jelszavuk. Bíróság elé viszik az ügyet, s lesz belőle hosszú, évekig húzódó pör, aminek csak az ügyvédek látják a hasznát, mert a hagyaték rendesen az ő zsebükbe vándorol. Az örökösök nem kapnak semmit, ha ugyan még rá nem fizetnek.
Talán elég is a hibákból. Ezeket is csak azért hoztuk föl, hogy okuljunk belőlük, ha ugyan okulunk. Hej! De sokszor láttuk már kárát annak, hogy csökönyösen ragaszkodtunk hibáinkhoz és a saját kárunkon sem tudtunk okulni. Pedig: Más kárán tanul az okos és saját kárán tanul a – magyar. Hát okuljunk legalább a saját kárunkon!”
(Kincseskönyv. A Szent Ágoston-Társulat megbízásából szerkeszti: Bíró Lucián OSB. Galánta-Komárom, 1936. Szent Ágoston-Társulat-Metlesich Kálmán Könyvnyomdája. I. köt. 101-109. old.)
Nehéz megszólalni mindezek után. De talán kár is. Nem is kísérlem meg. Könnyű a dolgunk nekünk, mai magyaroknak, a címbeli kérdésre választ találva. Ugyanis eleink úgyszólván minden kérdésre megfeleltek. Pont erre ne ne?
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
