A folyóirat olvasó értelmiségből már jószerivel csak a nyugdíjas korosztály emlékezhet Hankiss Ágnesnek a nyolcvanas években a Valóságban megjelent írására, amelyben megállapítja (a „Karády jelenség” elemzésének tanulságaként), hogy amíg a tömegek logikája a morális logika, addig a politikai logika a maximális nyereségre játszás logikája, ám ha a kettő között túl nagy a szakadék, akkor a „társadalmi azonosulás”, úgymond, válságba kerülhet.
Ennek a kimondásához és megjelentetéséhez akkor alighanem kellett némi bátorság, különösen amiatt, hogy lehetett érezni: a valóságos apropos-t a lengyel Szolidaritás mozgalom sorsa, tündöklése és bukása, pontosabban: eltaposása szolgáltatta.
Napjaink politikai eseményeiről viszont nem egyszer eszünkbe juthat, hogy mennyire időt álló igazságról van szó. Jelesül arra gondolok, hogy egy-egy politikai párt szavazótábora alapvetően mégiscsak valamilyen eszmeiséget, valamiféle értékek következetes képviseletét várja el a pártjától, (legyenek ezek valódi értékek vagy talmi tévhitek, téveszmék).
Bár kétségtelen, hogy a (poszt)bolsevik politikai logika, „a cél szentesíti az eszközt” kártékony immoralitása, a mindenáron való hatalomra, kormányra kerülés elfogadása már ezt a morális logikát is eléggé kikezdte.
Mégis úgy tűnik, hogy a Jobbik esetében ez még működőképes.
Bizonyára vannak ugyan a Jobbik szavazói között is, akiknek például a pártelnök személye tetszik (gusztus dolga), és keveset tudnak arról, vagy keveset törődnek vele, hogy milyen eszmei pozíciót foglalt el ez a párt a magyar politikai palettán a száznyolcvan fokos fordulat előtt, és ezt milyen retorikával cselekedte.
Mégsem alaptalan, ha úgy látjuk, hogy a Jobbik valóban jórészt lecseréli a szavazóbázisát, bár kétségtelen, hogy eddig is dicsekedhetett, főleg vidéken, balliberális szimpatizánsokkal, akik az x-et sem sajnálták tőlük a szavazófülkében.
A nagyszámú helyi szervezet tiltakozása a „néppártosodás” és a „balra tolódás” ellen azonban mégiscsak azt mutatja, hogy igen keveset fognak tudni megtartani az eddig rájuk voksolók közül.
Mit várnak, mit várhatnak akkor ettől az egész akciótól?
És mit vártak, mit várnak azok a balliberális prominensek (Medgyessy, Kőszeg, Heller, Haraszti), akik erre biztatták, bátorították őket, illetve saját táborukat is: a „megtért bűnösökkel” (legyenek ezek bármilyen főben járó bűnelkövetések) való együttműködésre, a szent cél, Orbán Viktor és kormánya (a sátánok sátánja) leváltása érdekében?
Hiszen, ha szavazóik számának gyarapítását remélik, akkor ez csak úgy történhet meg, ha a Jobbik a balliberális ellenzék soraiból vesz el szavazókat.
Abban reménykednek talán, hogy olyanokat szólíthatnak meg, akik eddig általában nem is mentek el szavazni?
Ez alighanem hiú reménység, hiszen ez egy eléggé konstans és nehezen mozdítható embercsoport, akiket nem ez a szélkakas párt fog ebből a mozdulatlanságból kimozdítani.
Hiszen nem ők, a jobbikosok az élő cáfolata annak, hogy „a politika úri huncutság”, „tömény erkölcstelenség”, ami leginkább távol tartja őket, a politikailag inaktívakat a szavazófülkéktől.
Ki gondolná róluk, már mint a jobbikosokról, hogy ők fogják megtisztítani a magyar közéletet az állítólagos korrupciótól, mert náluk szó nem érheti a ház elejét? (A kémbotrányról nem is beszélve, meg az állandó marakodásról, belviszályról, ami legjobban erodál egy pártot a választók szemében, legyen szó akár az MDF-ről, akár a kisgazdákról, akár Vona híveiről és az őt árulónak tekintőkről.)
Persze, nem csekély azoknak a száma, akiknek nincs politikai világnézetük, értékrendjük, és ezért mindig a mindenkori ellenzékre szavaznak, hiszen személyes kudarcaikért, frusztráltságukért mindig a mindenkori kormányt teszik felelőssé. Azonban ezek száma is nagyjából állandó, és ezeken is osztozniuk kell a többi ellenzéki párttal. Kiábrándult fideszesekre pedig azért nem számíthatnak, mert pontosan azt a kezdeti retorikát vagy narratívát adták fel most végképp (aminek kezdetben valóban sokan bedőltek), hogy „mi ugyanazt akarjuk, mint a Fidesz, csak mi jobban radikálisabban csinálnánk, hiszen mi vagyunk maga a nemzeti radikalizmus!” (Kár, hogy nincs igazán benne a köztudatban, hogyan jellemezte ezt a pártot az a valóban nemzeti radikális író-politikus, akinek „védőszárnyai” alól ezek az ifjoncok elindultak.)
Öngólt lőttek talán még annyiban is, hogy számos szavazójuk állhat át a Fideszhez, mert őszintébbnek találja nála a nemzeti eszme képviseletét, mint a balliberális (=posztkommunista) táborral kacérkodóknál, sőt haverkodóknál.
Az persze nyilvánvaló, hogy a „nagy és szent cél” elérésére, az Orbán kormán, a Fidesz-KDNP leváltására csak akkor lehetnek esetleges ellenzéki remények, ha a 2018-as választások előtt az egész ellenzék, vagy legalább a két legnagyobb ellenzéki párt egyetlen párttá vagy választási szövetségbe egyesül, vagy legalább valamiképpen közös listát és miniszterelnök jelöltet állít.
Ere azonban úgy tűnik, hogy nem sok esély van.
Amint hogy a történtek után arra sem, hogy a Jobbik legyen a Fidesz váltópártja, hogy legalább egy kicsit megszorongassa, hiszen garantáltan elveszti második helyét, és betagolódik az „ellenzéki összefogásba”.
És ha ismét a Fidesz –KDNP nyer, akkor fölteheti magának a kérdést: vajon megérte a köpenyváltás?
Igaz, ezt a kérdést inkább azok fogják föltenni, akik rájuk szavaztak.
Azoknak, akik mandátumhoz, pozícióhoz jutnak, nyilván nem lesz okuk elégedetlenségre.
Csak éppen kénytelenek lesznek erre válaszolni: „mit csináltatok abból a pártból, amelyik eddig az előkelő második helyen állt?
magyartudat.com
No visits yet
Forrás:magyartudat.com
Tovább a cikkre »
