Migránsok a nagyi sírján

Tíz éve hunyt el drága nagymamám. Reggel hétkor, még a nagy meleg előtt kimentem a temetőbe. A sírján hét migráns ült, nagyban csámcsogtak. (A kép illusztráció!)

Egyedül voltam. A kezemben egy csokor virág. A zacskóban rongy, gyertya, gyufa, víz. Királyhalom, 2017. július 4. A kereszten egy koszos blúz, az ülő, húsz év körüli fiatalemberek mellett konzervdobozok, zacskók, szemét. A sír körüli virágok letaposva, a lábukkal letörték. Nem ettek, zabáltak. A szájukból potyogott ki a kaja. Vigyorogva néztek rám, hablatyoltak arabul, legújabb típusú mobiljukon zenét hallgattak, mutogattak mindenféle perverz dolgokat. Nem féltem. A dühöm erősebb volt. Nem tudom, mit szerettem volna elérni, amikor üvölteni kezdtem. Talán azt, hogy meghallja valaki, hogy mi történik, talán azt, hogy menjenek el, hogy letakarítsam nagyim sírját, és vízbe tegyem a virágokat. Ők voltak fölényben. Tudtuk ezt mindannyian. Meg sem mozdultak. Továbbra is mutogattak. Láttam a szemükben a perverz vágyat. A gyűlöletet.

Én folyamatosan üvöltöttem. Azt, hogy tahók, hogy meggyalázzák a sírjainkat. Hogy már évek óta rettegésben tartanak bennünket. Hogy nem tudnak normálisan viselkedni egy idegen országban, amelyik átengedi őket. Hogy tönkretették a kertjeinket. Hogy leszüretelték a gyümölcsöseinket.

Hírdetés

Hogy feltörték és szétverték a kis vityillónkat a határban. Hogy ellopták az ott lévő szerszámainkat. Hogy nincs, aki segítsen nekünk, hazaiaknak. Hogy könnyű lelkiekben támogatni bennünket Belgrádból meg Újvidékről, de nem történik semmi a valóságban. Senki nem téríti meg a károkat. Félünk. Féltjük a gyerekeinket. Mintha a falnak üvöltöttem volna. A hét gonosz nyálcsorgatva bámult továbbra is.

Sírva mentem hazáig. A kezemben egy csokor virág. A zacskóban rongy, gyertya, gyufa, víz. Remegtem. A dühtől. A tehetetlenségtől.

Drága Nagyi! Ne haragudj, hogy nem tudsz békében pihenni! Ne haragudj, hogy ezt megengedtem!

Délhír


Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »