Miért tiltakozunk az Isztambuli Egyezmény ratifikálása ellen?

Miért tiltakozunk az Isztambuli Egyezmény ratifikálása ellen?

Az Isztambuli Egyezmény ratifikációja elleni tiltakozásunk nem az erőszak elleni fellépés elutasításából fakad. Éppen ellenkezőleg: abból az alapvető meggyőződésből indulunk ki, hogy az erőszak minden áldozatát megilleti az állam védelme, nemétől, életkorától, társadalmi helyzetétől és az elkövető személyétől függetlenül!

Nem vitatjuk az erőszak női áldozatainak védelméhez, az áldozatsegítéshez, a megelőzéshez és az elkövetők felelősségre vonásához fűződő társadalmi érdekeke. Azt viszont határozottan elutasítjuk, hogy mindezek megvalósítása a fiúk és férfiak jogainak háttérbe szorításával, a fiúk és férfiak másodrendű állapolgárrá minősítése mellet, a nemek közötti jogegyenlőség sérelmével, illetve egy radikális feminista politikai-ideológiai társadalomkép állami legitimálásával történjen.

A Férfihang Civil Társaság álláspontja szerint az Isztambuli Egyezmény alapvető problémája nem egyszerűen néhány vitatható rendelkezésében rejlik. Az egyezmény egészének szemlélete, az általa képviselt társadalomértelmezés és az államra rótt kötelezettségek olyan irányba mutatnak, amely összeegyeztethetetlen az egyenlő állampolgári jogok, a nemek közötti egyenlőség és a társadalmi igazságosság követelményével.

A jogállam egyik legalapvetőbb követelménye, hogy az állam minden állampolgárát egyenlő méltóságú emberként kezelje. Az erőszak áldozatainak védelme nem lehet nemi hovatartozás kérdése. Egy bántalmazott nő, egy megvert férfi, egy szexuálisan kizsákmányolt lány és egy szexuálisan bántalmazott fiú egyaránt olyan ember, akinek a sérelmére elkövetett bűncselekményekkel szemben az államnak kötelessége fellépni egyforma erővel. Tarthatatlan lenne, hogy az Isztambuli Egyezmény ratifikálásával egy olyan jogszöveg kerülhetne a magyar jogba, amely nemük szerint különbséget tesz arőszak nő és férfi ldozati között; a nők számára mellett kötelező jogvédelmet és sérelmük esetén extra büntetőjogi retorziót ír elő, a férfiak számára már gyerekkorukban is csak kötelező iskolai kioktatást a nemi szerepekről de semmilyen jogi garanciát a jogvédelmükre.

Az Isztambuli Egyezmény nem a nemektől független áldozatvédelem elvéből indul ki. Már a címe és az első cikkei is csakis egy meghatározott nemű áldozati csoport védelmét helyezi kilátátásba. Az egyezmény elsődleges tárgya a nők elleni erőszak, a családon belüli erőszak valamennyi áldozatára történő kiterjesztést pedig a 2. cikk második bekezdése legfeljebb csupán ösztönzi. Ez a különbség korántsem jelentéktelen. A nők elleni erőszak elleni fellépésre az egyezmény kötelezettséget állapít meg, míg a családon belüli erőszak valamennyi áldozatára történő teljes kiterjesztést nem teszi ugyanolyan egyértelmű kötelezettséggé.

Különösen beszédes, hogy az egyezmény a nők fogalmába a 18 év alatti lányokat is beleérti. Vagyis a lánygyermekek a nőknek biztosított különleges védelem körébe is bekerülnek. A fiúgyermekek esetében viszont nem fogalmaz meg ezzel egyenértékű, kifejezett különleges védelmi kötelezettséget. Mindez azt erednényezné, hogy az állam csak a lány gyermekek védelméről köteles gondoskodni, de a fiúkat minden kötelező intézkedés és jogvédelem nélkül hagyhatja.

A fiúk is lehetnek családon belüli erőszak, szexuális visszaélés, lelki terror, kizsákmányolás és emberkereskedelem áldozatai. A férfiak is lehetnek párkapcsolati erőszak, bántalmazás, fenyegetés és más súlyos bűncselekmények sértettjei. Az ő sérelmeik nem kevésbé valóságosak, nem kevésbé fájdalmasak, és nem kevésbé érdemelnek állami védelmet.

Miért lehetne bármely tisztességes ember számára elfogadható egy olyan nemzetközi jogi konstrukció, amely a lánygyermekek különleges védelmét magától értetődőnek tekinti, miközben a fiúgyermekek egyenértékű védelmét nem biztosítja ugyanilyen határozottan? Nem fogadhatjuk el, hogy az állam egyik állampolgári csoport védelmét nemzetközi kötelezettségként vállalja, egy másik csoportét pedig lényegében mérlegelhető, másodlagos kérdésként kezelje. Nem tűrhetjük, hogy a gyermekeink között nemük szerint tegyenek különbséget. Nem tűrhetjük hogy a férfiak egyenlőséghez való jogait már gyermekkorukban is páros lábbal tiporják!

A férfimozgalom egyik alapvető követelése, hogy a törvény előtt minden ember egyenlő legyen. Ez nem valamilyen különleges férfijogi kiváltság, hanem a jogállamiság minimális követelménye.

A büntetőjognak az elkövetett cselekmény súlyát, az okozott sérelmet, az elkövetés körülményeit és az egyéni felelősséget kell figyelembe vennie. Nem fogadható el olyan jogalkotási szemlélet, amely az áldozat nemét önmagában a jogvédelem értékét meghatározó tényezővé teszi.

Az Isztambuli Egyezmény a nők elleni erőszak meghatározott formáinak büntetőjogi kriminalizálására, az elkövetők szankcionálására és a nők elleni erőszak bizonyos körülményeinek súlyosító tényezőként való figyelembevételére kötelezi a részes államokat. Ezzel egy olyan, nemek szerint aszimmetrikus jogvédelmi rendszert hoz létre, amelyben a nőkkel szembeni erőszak külön nemzetközi jogi figyelmet és kötelezettségvállalást kap, miközben a férfiak sérelmére elkövetett erőszak az egyezménynek nem azonos súlypontja.

Az egyezmén egy olyan joghelyzetet akar létrehozni, ahol megtöténehet, hogy azonos bűncselekmény esetében automatikusan magasabb büntetési tételt ír elő, ha a sértett nő. Az egyezmény a jogalkotási és állami kötelezettségeket eleve nemi alapon aszimmetrikusan határozza meg, és nem biztosít egyenértékű garanciát a férfi áldozatok számára.

A 46. cikkben felsorolt súlyosító körülmények között például szerepel a jelenlegi vagy korábbi házastárs, illetve partner sérelmére történő elkövetés. Ennek önmagában nem kizárólag női sértettekre kellene vonatkoznia. A problémát tehát nem egyetlen rendelkezés leegyszerűsítő értelmezésében, hanem az egész egyezmény egyoldalú, nőközpontú kötelezettségrendszerében látjuk. A büntetőjog nem lehet a politikai nemi egyenlőtlenségek intézményesítésének eszköze. Ha az állam a nők sérelmére elkövetett erőszakot különleges jogalkotási figyelemben részesíti, akkor a férfiak és fiúk sérelmére elkövetett erőszakkal szemben is ugyanilyen következetes felelősségvállalást kell tanúsítania.

A férfiak, apák, de ugyanúgy a felelős édesanyák sem fogadhatják el, hogy a fiaik ellen elkövetett erőszak kevesebb társadalmi és intézményi figyelmet, gyengébb védelmet vagy kisebb jogalkotási prioritást kapjon pusztán azért, mert kifiúk az áldozatok és nem kislányok.

Az állam nem fokozhatja le másodrendű állampolgárokká a férfiakat és fiúkat. A nem egyenlősége, a jogegyenlőség nem azt jelenti, hogy az egyik nemnek több jár, a másiknak pedig be kell érnie kevesebbel!

Az Isztambuli Egyezmény ideológiai alapjaival szembeni kifogásaink legalább ilyen súlyosak.

Az egyezmény nem egyszerűen az erőszak konkrét megnyilvánulásait kívánja visszaszorítani. A társadalmi viszonyokat egy sajátos, radikális feminista elméleti keretben értelmezi. Ennek központi eleme a nemek közötti hatalmi viszonyok strukturális magyarázata, amely a nők társadalmi helyzetét történelmi és strukturális alárendeltségként, a férfiak társadalmi helyzetét pedig patriarchális hatalmi dominanciaként értelmezi.

Az egyezmény preambuluma a nők elleni erőszakot a nők és férfiak közötti történelmileg egyenlőtlen hatalmi viszonyok megnyilvánulásaként írja le. A 3. cikk pedig a gender fogalmát olyan társadalmilag kialakított szerepekkel, viselkedési formákkal és tulajdonságokkal határozza meg, amelyeket az adott társadalom a nőkhöz és a férfiakhoz rendel.

Az egyezmény gyakorlatilag önmagának is ellentmod, mert bár színleg a nemi sztereotípiák elleni fellépést állítja céljának, de az egész egyezményt egy súlyosan sztereotíp férfiellenes előítéletre építi fel.

Miközben az egyezmény 12. cikkben a társadalmi és kulturális viselkedésminták megváltoztatását, a nőkkel és férfiakkal kapcsolatos előítéletek, szokások, hagyományok és gyakorlatok felszámolását írja elő, eközben saját maga egy általánosított, nemi alapú társadalomképet alkalmaz.  A nőkről mint strukturálisan elnyomottakról, a férfiakról mint strukturális elnyomókról alkotott kép önmaga egy súlyos nemi sztereotípia. Ráadásul nem akármilyen: egy olyan sztereotípia, amelynek állami intézményesítésére az egyezmény jogi eszközrendszert akar kínálni.

Az egyezmény mindezek miatt is túllép a bűncselekmények elleni fellépés hagyományos jogi keretein. Egy meghatározott társadalomelméleti értelmezést emel az állami cselekvés és a nemzetközi ellenőrzés egyik alapjává.

A patriarchátus elmélete nem valamiféle vitathatatlan tudományos tény, amelyet minden társadalomnak és minden állampolgárnak kötelező elfogadnia. Egy vitatható társadalomelméleti megközelítés, amelynek vannak radikális feminista képviselői, ellenzői, érvei és ellenérvei.

A Férfihang Civil társaság illetve a magyar férfijogi mozgalom azonban elfogadhatatlannak tartja, hogy egy ilyen ideológiai értelmezés nemzetközi szerződésen keresztül állami kötelezettséggé váljon.

Különösen veszélyesnek tartjuk azt a társadalomképet, amelyben a férfiak nem egyének, saját erkölcsi döntésekkel, felelősséggel és személyes tulajdonságokkal rendelkező emberekként jelennek meg, hanem egy állítólagos “elnyomó társadalmi struktúra” kollektíven felelős okozóiként. Az egyéni bűnösség helyébe ilyen módon a kollektív nemi bűnösség képzete lép. A férfiak pusztán nemük alapján válhatnak egy társadalmi probléma vélelmezett okozóivá, miközben a férfi áldozatok tapasztalatai háttérbe szorulnak.

Hírdetés

A férfiak nem kollektív bűnösök. Nem felelhetnek olyan cselekményekért, amelyeket nem követtek el. Nem válhatnak egy radikálisan férfigyűlölő politikai mozgalom által megfogalmazott társadalomelmélet bűnbakjaivá. És nem lehet a férfiak jogainak, társadalmi megbecsülésének vagy áldozatként való elismerésének ára egy ideológiai elmélet elfogadása.

Igazun bizonyításához nem szükséges azt állítanunk, hogy az egyezmény szó szerint minden férfit gyűlöl, vagy hogy kifejezetten férfigyűlöletre szólít fel. Mindez megvalósulhat az egyezmény implicit célzatosságában, jogi és társadalompolitikai előirányzataiban.

Ez a megközelítés összeegyeztethetetlen azzal az elvvel, hogy az államnak minden állampolgárát egyenlő méltóságú emberként kell kezelnie!

Az egyezmény 12. és 14. cikke különösen fontos az oktatás és a családok szempontjából. Ezek előírják, hogy a részes államok valamennyi oktatási szinten tananyagba illesszék a nők és férfiak nemi szerepeinek sztereotípiáktól való mentességét. Azonban a hagyományos nemi szerepekhez való pozitív viszonyulás nem azonos az erőszak vagy a diszkrimináció támogatásával!

A magyar társadalom jelentős része értéknek tekinti a hagyományos családmodellt, a hagyományos női és férfi szerepeket, az anyaságot, az apaságot és a nemek közötti természetes különbségeket. Ezek legitim világnézeti és életvezetési meggyőződések, amelyeknek helyük van egy szabad társadalomban.

A szülőknek nem csak elemi emberi lehetőségük, hanem nemzetközi egyezményekben biztosított joguk van ahhoz, hogy gyermekeiket saját értékrendjük szerint neveljék, természetesen mások jogainak tiszteletben tartásával. Az állam feladata nem az, hogy egyetlen ideológiai felfogást tegyen kötelezővé, hanem az, hogy biztosítsa a világnézeti pluralizmust és az oktatás pártatlanságát.

Teljesen jogos az a kifogásunk és ellenérzésünk, hogy az egyezmény ideológiai kerete alapján a társadalmi nemi szerepek és a hagyományos családi értékek is állami átformálásra kijelölt területté válhatnak.

A szülőknek nem kell elfogadniuk, hogy gyermekeik nevelését egy nemzetközi egyezményre hivatkozva olyan ideológiai elvárásokhoz igazítsák, amelyekkel maguk nem értenek egyet.

Az erőszakmentességre, a kölcsönös tiszteletre és az emberi méltóságra való nevelés lehet legitim oktatási cél. Egy vitatható társadalomelmélet kötelező közvetítése még véletlenül sem!

Az Isztambuli Egyezmény nem pusztán ajánlásokat fogalmaz meg. Ratifikálása esetén nemzetközi jogi kötelezettségeket keletkeztetne, amelyek teljesítését a GREVIO szakértői ellenőrzési mechanizmusa is vizsgálná.

A nemzetközi ellenőrzés önmagában nem szokatlan a nemzetközi szerződések világában. A probléma az, hogy itt nem kizárólag konkrét bűncselekmények üldözéséről vagy az áldozatsegítés hatékonyságáról van szó. Az ellenőrzés tárgya olyan társadalompolitikai és ideológiai célkitűzések teljesítése is, amelyek értelmezése és gyakorlati megvalósítása jelentős politikai és világnézeti viták tárgya.

Egy nemzetközi szerződés akkor is komoly szuverenitási kérdéseket vet fel, ha nem közvetlenül egy külföldi szerv hozza meg a magyar jogszabályokat. A vállalt kötelezettségek, az ellenőrzési mechanizmusok, a szakértői értelmezések és az ezekből fakadó politikai nyomás együttesen korlátozhatják a demokratikusan választott nemzeti intézmények mozgásterét.

A kérdés tehát nem egyszerűen az, hogy egy nemzetközi szervezet adhat-e ajánlásokat Magyarországnak. Hanem az, hogy elfogadható-e olyan nemzetközi kötelezettségeket vállalni, amelyek egy vitatott társadalomelméletet is az állami politika mércéjévé tesznek.

Mi úgy gondoljuk, hogy a magyar társadalom alapvető értékrendjét, az oktatás tartalmát, a családpolitikát és a jogrendszer elvi alapjait nem lehet egy nemzetközi politikai-ideológiai programnak kiszolgáltatni.

Az egyezmény menekültügyi rendelkezései szintén további kérdéseket vetnek fel. A 60–61. cikk a nemi alapú üldöztetés menedékjogi szempontú elismerésével és a visszaküldés tilalmával kapcsolatos kötelezettségeket fogalmaz meg. Ezeknek a rendelkezéseknek a magyar menekültügyi és bevándorláspolitikára gyakorolt hatását sem lehet figyelmen kívül hagyni.

A ratifikáció tehát nem egyetlen, elszigetelt áldozatvédelmi intézkedés elfogadását jelentené, hanem egy összetett nemzetközi jogi és intézményi rendszerhez való csatlakozást.

A jogalkotásnak nem szabad elszakadnia attól a társadalomtól, amelynek a nevében és amelynek az életét szabályozva működik.

Magyarországon korábban parlamenti döntés is született arról, hogy az ország ne ratifikálja az Isztambuli Egyezményt. Az Országgyűlés 2020-ban elfogadott politikai nyilatkozata kifejezetten kifogásolta a gender fogalmának és az egyezmény gender-szemléletének magyar jogrendbe történő beemelését, valamint a menedékjogi rendelkezéseket.

A magyar társadalomban jelentős támogatottsága van a hagyományos családi értékeknek és a hagyományos nemi szerepeknek. A korábbi nemzeti konzultációk és társadalmi-politikai viták is megmutatták, hogy a genderideológia megítélése nem egyöntetű, és az egyezmény ideológiai alapjai komoly társadalmi ellenállásba ütköznek.

Egy demokratikus államnak nem az a feladata, hogy a társadalomra erőltessen egy erősen vitatott politikai vagy filozófiai irányzatot! Ehelyett elemi kötelessége, hogy biztosítsa az emberek jogait, szabadságát, méltóságát és az egymással versengő világnézetek békés együttélését!

Nem lehet az egyenlőség nevében felszámolni a világnézeti pluralizmust! Nem lehet a nők védelmére hivatkozva háttérbe szorítani a férfiak és fiúk jogait! És nem lehet a társadalmi haladás jelszavával kötelezővé tenni egy olyan társadalomelméletet, amelyet a polgárok jelentős része elutasít!

Szeretnénk világossá tenni: a Férfihang nem az erőszak elleni fellépés ellen tiltakozik. Nem a nők védelme ellen emel szót. Nem vitatja a női áldozatok sérelmeinek súlyosságát, és nem kívánja csökkenteni a nők biztonságát.

Mi olyan áldozatvédelmi rendszert szeretnénk, amelyből senki nem marad ki. Olyan büntetőjogot, amely nem tesz különbséget az áldozatok között nemük alapján. Olyan szociális és intézményi segítségnyújtást, amely a férfiak és fiúk problémáit is ugyanolyan komolyan veszi. Olyan oktatást, amely a kölcsönös tiszteletre, az emberi méltóságra és az erőszakmentességre nevel, de nem próbálja egy vitatott ideológia alapján átformálni a családok és a társadalom értékrendjét. Olyan államot szeretnénk, amely nem a férfiakat és nőket állítja szembe egymással, hanem mindkét nemet egyenrangú, egymásért felelős polgárként kezeli!

A férfimozgalomnak nem az a célja, hogy a nőktől elvegyen bármit is, hanem az, hogy a férfiak és fiúk se legyenek megfosztva azoktól a jogoktól és társadalmi megbecsüléstől, amelyek minden embert megilletnek!

Nem fogadjuk el, hogy a férfiak problémái másodlagosak legyenek! Nem fogadjuk el, hogy a fiúgyermekek védelme kevésbé fontos legyen a lánygyermekekénél! Nem fogadjuk el, hogy a férfiak sérelmére elkövetett erőszak kisebb jelentőségű társadalmi problémaként jelenjen meg!

A jogegyenlőség nem alku tárgya!

Az Isztambuli Egyezmény ratifikációjának elutasítása számunkra még véletlenül sem pártpolitikai kérdés, hanem indokolt és határozott elvi állásfoglalás!

Azt mondjuk, hogy a férfiak és fiúk nem lehetnek egyezményesített, intézényesatett nemi diszkrimináció alanyai! 0Azt mondjuk, hogy a jogállam és a törvényei nem alkalmazhanak nemi alapú kettős mércét! Nem rangsorolhatja az áldozatokat, nem teremthet egyenlőtlen jogvédelmi kötelezettségeket, és nem kezelheti a férfiakat másodrendű állampolgárokként!

Azt mondjuk, hogy a szülőknek és a társadalomnak joguk van megőrizni hagyományos értékeiket, és nem kötelesek elfogadni, hogy egy nemzetközi szerződésen keresztül ideológiai elvárásokat kényszerítsenek rájuk és gyermekeikre!

És végül azt mondjuk, hogy az erőszak elleni küzdelem nem szolgálhat ürügyként a nemek közötti jogegyenlőség felszámolására és férfigyűlölő ideológiák törvényerőre emelésére és intézményesítésre!

Az Isztambuli Egyezmény helyett olyan áldozatvédelmi és jogalkotási megoldásokoat követelünk, amelyek valóban mindenki számára biztosítják az egyenlő védelmet. Olyan megoldásokat követelnünk, amelyek nem a nemek közötti szembenállást erősítik, hanem az egyéni és kölcsönös felelősségre, az emberi méltóságra és az igazságosságra épülnek.

A Férfihang Civil Társaság mindezek miatt határozottan ellenzi az Isztambuli Egyezmény ratifikálását!

Egyenlő jogokat, egyenlő méltóságot és egyenlő védelmet követelünk minden ember számára!


Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »