– „Emlékszel-e, nekünk es volt ilyen, de elégettük,eladtuk… ”– gyakorta hallom ezt kiállításunk helybéli látogatóitól. Hiába vannak egyre többen, akik felújítani hozzák egy dédanya, ükanya bútorát, továbbra is elenyésző kisebbség maradnak.
Sajnos értékeink tönkretétele, elkótyavetyélése során nem álltunk meg a hagyományos festett bútoroknál. A hagyományos székely falukép is eltűnt, már csak szigetekben, nyomokban lelhető fel. Eltünedeztek szerre a régi kapuk, ezeket szégyellte leginkább korunk embere. Aztán követni kellett a legújabb divatokat a házak tekintetében is, sőt, ha lehetett túl kellett szárnyalni a szomszédot.
Az egységes utcaképet, a tájba illő, hagyományos építészetet mára felváltotta az „ilyent a falu még nem látott” mentalitása, s innen burjánzott el a mai diszharmónikus építészeti jellege falvainknak. Meg kell említeni a kommunista időszak egyen-házterveit is, a kötelező emeletes ház építést, jelen írásomban viszont inkább napjaink tendenciáira fektetem a hangsúlyt, hisz itt még talán változtathatunk valamit.
Nem mindenki épített újat, de legalább a „termopán” divatnak engedett, így ma sok szép régi házon éktelenkedik műanyag keretes hő és hangszigetelő ablak, még csak arra sem figyelnek, hogy legalább az osztása egyezzen a régi, míves kivitelű ablakéval. Utólag gyakori panasz, hogy az agyonszigetelt házban (mert a falakat is szigetelni kell, s belül nem meszelni, hanem festeni) egészségtelen a levegő, a sarkakban penészgomba tenyészik, a gyereknek légúti gondjai vannak…
Napjaink talán legszörnyűbb jelensége a műanyag és pléh tetőborító anyagok kerítésként való felhasználása.
Lehet teríteni a felelősséget, lehet belőle kenni mindenféle hivatalokra, akiknek valóban több feladata lenne e téren, de végső soron a kalapács, a láncfűrész, a döntés a tulajdonos kezében van. Nem műemlékvédelmi törvényekkel kéne minket értékeink tiszteletére kényszeríteni.
Miért szégyelljük örökségünk, aminek maradékait megcsodálni messzi földről is eljönnek hozzánk? Miért tesszük meg mi magunk azt, ami Ceausescunak nem sikerült, miért töröljük el mi magunk ősapáink keze nyomát? A praktikum nem magyarázat. Személyes tapasztalatom, hogy egy XVIII. századi ház is megfeleltethető a mai igényeknek úgy, hogy nem veszíti el jellegét.
Nem is próbálok válaszokat találni, inkább arra kérem székely atyámfiait, hogy térjünk le erről az önpusztító útról, s nagyon becsüljük meg örökségünk maradékait. Ne tegyük négy kerékre az ősi földet akkor se, ha most épp nem terem. Ne legyen angolhoni ház dísze ősanyánk tulipános ládája, alatta pedig hajópadló a csűr gerendája, amit ősapánk bárddal faragott ki. Ezek pótolhatatlan kincsek és úgy is lehet őket értékesíteni, hogy nem adjuk el. Például a turizmus által. Persze nem mindenki fog panziót, tájházat kialakítani. Merjük bevinni lakótereinkbe régi értékeinket! Ha pedig mindenképp szabadulni akarunk a régitől, legalább arra fordítsunk figyelmet, hogy helybéli, azt értékén kezelő személyhez kerüljön, s így a közösség számára megmaradjon.
Szeretném leszögezni, hogy nem célom embertársaim sértegetése, még csak kioktatni sem akarok senkit. Egyedüli célom valamit tenni azért, hogy a rombolás megálljon. Talán be kéne látnunk, hogy a „székely ember ért mindenhez is” mondás nagyon hízelgő ránk nézve, de talán nem teljesen igaz. Merjük kikérni hozzáértők véleményét, tanácsát és azokat fogadjuk is meg, de már az is nagy előrelépés lenne, ha levetkőznénk a régi egyenlő szemét gondolkodásmódot, vagy régi értékeinkben nem csak a pillanatnyilag érte kapható pár lejt látnánk.
Értékrendünk, ha valahogy helyre billenne, talán az élet tisztelete is újra elterjedne, hisz nincs értelme őseink bennvalóját önmagáért megmenteni, abban életnek, gyermekzsivajnak kell lenni.
Sütő István, Vargyas – Festett bútor
Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »
