Ez egy dühös film lett – mondta a Kojot sajtóvetítése előtt az első nagyjátékfilmjét elkészítő Kostyál Márk rendező. Aztán lekapcsolták a fényeket, elindult a film, és negyedórán keresztül mindenki tiszta erőből kapaszkodhatott a karfába. A Kojot prológusa az egyik legagresszívebb, legerőszakosabb jelenetsor, amivel magyar film valaha indított. Épp olyan, mint beszedni egy majdnem jól irányzott jobb horgot: zakatol a vér a fejünkben, felborul a világ körülöttünk, szédülünk, cseng a fülünk, és bosszúra szomjazunk.
Ha csak ennyi lenne, már akkor is érdemes a közönség figyelmére, a film azonban ennél jóval többet ad. Ezért is kár, hogy ha csak nem történik valami csoda, alig akad majd nézője. A Kojotot ugyanis – rejtélyes okokból – agyonhallgatják.
Amennyire nyers és erőszakos a film, annyira sokrétű és összetett is egyszerre. A nagyvárosi létben meggyötört, megalázott és meghasonlott Bicsérdi Misi (Mészáros András) a távoli Tűzkőre utazik barátnőjével, Eszterrel (Dobra Mária) hogy átvegye nagyapja örökségét, egy rozzant házat egy kis földdel. A harmincas férfi a céltalan sodródás után a vidéki idillben találna magára, a helyi Döbröginek, Szojka Pálnak (Kovács Frigyes) és fiának, Kispalinak (Mátray László) azonban egész más tervei vannak a völggyel, ahol Misi viskója áll. Svéd befektetőknek adnák el, „hogy Tűzkőből egy új Hévizet csináljanak”. Az összecsapás szükségszerűen bekövetkezik, a konfliktuskerülő Misinek szembe kell szállnia az oligarchával, ha méltó akar lenni nagyapja örökségéhez.
Fogalma sincs azonban, mire vállalkozik, amikor felveszi a kesztyűt – a nézőnek viszont annál inkább. Hiszen a film fent említett nyitó képsora egy telekvita nem túl barátságos megoldásában összesűríti mindazt, amit Szojkáékról tudni érdemes. Nem riadnak vissza az erőszaktól (bár nem szeretik összemocskolni a kezüket), a kisemberektől kezdve a rendőrségen át a polgármesterig mindenki a zsebükben van, és magasról tesznek a hagyományra. A föld az övék, nincs örökség, nincs múlt, csak a jövő van, ami róluk szól.
A kegyetlen kiskirály és a magányos hős harca tökéletes western toposz, főként, ha az egymásnak feszülő erők a napégette sivatag végtelenségébe vesznek. Erre játszana rá a címbe foglalt állatszimbolika is. A kojot, vagyis a prérifarkas a nagyapa, majd Misi magányosságának megtestesítője. Ám a szimbólum, ahogy a további állatok (szarvas, bika) esetében is, kibontatlan marad. Keretbe foglalja ugyan a történetet, de alig tesz hozzá valamit a filmhez.
Persze a westernt is csak bizonyos megkötésekkel alkalmazhatjuk. Már csak azért is, mert a Kojotban a sivatagot a völgyet borító homok helyettesíti, és Misi nincs teljesen egyedül, a házfelújításban és az egyre durvuló csatákban is segítségére siet a nagyapja szellemiségét megtestesítő falubeli, Lajos (Bocsárszky Attila) és az ő Székelyföldről érkezett rokona, Attila (Orbán Levente) is.
Az ő oldalukon válik Misiből igazi férfi. Vagy legalábbis valaki, akinek nem kell szégyenkeznie, ha a tükörbe néz. És ez a film következő szintje: a fejlődéstörténet, amely szorosan összefonódik a bosszúfilm zsánerével. A nagyapa a végrendeletében azt írja, azért hagyja a házat az unokájára, hogy „végre leszálljanak a tökei.” Misi apjának már mindegy, de a fiúból még lehet valami, üzeni az öreg. És mire elérünk a film végéig, a nagyapa reménye valósággá válik, még ha ehhez Misinek jó párszor össze is kell veretnie magát, és összevernie másokat.
A Kojot azonban túlmutat a zsánereken, és a földért való harc szimbólumában három generáció szemléletét, a kiúttalanságot és az örökség mibenlétét ragadja meg. Hogyan lehetünk méltók apáinkhoz és nagyapáinkhoz? Lehetünk egyáltalán méltók, vagy a megváltozott világban az örökség, a tisztesség és a hagyomány fogalmai már értelmezhetetlenné váltak? Talán ezek a legfőbb kérdései Kostyál Márk filmjének. A válaszok pedig csak azért nem fájnak már ekkor, hiszen, akárcsak Misi, a nézők is maguk mögött hagyják az idealizmusukat. Végül már csak a küzdelem marad, a célról kiderül, hogy nem létezik, nincs hova eljutni, nincs mit megőrizni a folyamatos harcon kívül. Nem szabad hagyni, hogy az ember arcába másszanak, ütni kell – tanácsolja Lajos. És éppen ezt teszi a Kojot is.
És az erőszak még akkor is megdöbbentő és hatásos, ha sokszor túlzásba esik a rendező. A film alatt többször Totth Benedek Holtverseny című regénye jutott eszembe, amely a szándékosan túlrajzolt erőszakosságban egy másodosztályú amerikai akciófilm paródiáját hozta. Ám ott a paródián volt a lényeg, a környezethez nem illeszkedő, életidegen cselekvéseken. A Kojot túlzásaiban, a véres verekedésekben, az ütésektől méterekre repülő emberekben, a kalapácsban, a kitört ablaküvegben, a puskában, a bika szarvában nyoma sincs paródiának. Kostyál Márk csak dühről és elkeseredett küzdelemről mesél.
Ám még így is, a túlpörgetett erőszak, a nyilvánvaló túlzások és a néha indokolatlanul hosszúra nyújtott jelenetek ellenére is nagyon erős bemutatkozás lett a Kojot. Minden együtt lenne a sikerhez, a következetes forgatókönyv, ütős és életszagú párbeszédekkel (a rendező mellett Lovas Balázs és Lengyel Balázs munkája), az akciójeleneteket kihangsúlyozó vágás, a zsánereket új színekkel gazdagító operatőri munka, de főként a nagyszerű színészek.
A felvidéki Bocsárszky Attila, a délvidéki Kovács Frigyes, a két sepsiszentgyörgyi színész, Mátray László és Orbán Levente nem nagyon lehetnek ismerősek a hazai moziközönség számára. Talán ezért is válik alakításuk helyenként elementáris erejűvé. Ilyen természetes vadságot és hiteles kegyetlenséget rég láttam. Bocsárszky és Orbán remekelnek a főhős segítőinek szerepében. Lajost a vérbő humora, a szenvedésen alapuló életbölcsességei, és a végtelen nyugalomból kirobbanó haragja az utóbbi idők egyik legszerethetőbb és legemlékezetesebb magyar filmes karakterévé teszik. De Attila sem marad le tőle. A kevés szavú székely nem iszik, és arrébb ül, amikor a lagziban egymást veri a násznép, de egyszer csak elszakad a cérna, és akkor odaüt a kalapáccsal. Szikár alakjában annyi feszültség van, amiből egy önálló film is kijönne.
A Kojot azonban mégiscsak a Misit játszó Mészáros Andráson áll vagy bukik. Ő pedig szerencsére néhány apróbb megingástól eltekintve remekül megoldja a feladatát. Bár a megalázottsága hitelesebb, mint a tökössége, de még így is rengeteget ad hozzá a filmhez. Akárcsak az Esztert játszó Dobra Mária, akinek a férfiak sokszor irracionálisnak tűnő küzdelmeibe kell értelmet vinnie, célokat kijelölnie.
Nem tökéletes film persze, de egy jó alapötlet tisztességes és magával ragadó megvalósítása a Kojot. Ezért is fájó, hogy a Filmalap úgy rejtegeti a filmet, mintha szégyellné. Nemhogy tévé- vagy internetes reklámok, de még csak plakátok sem hirdetik a Kojotot, így pedig nehéz lesz nézőket hoznia az alkotásnak.
Már kevés dolgon lepődhetünk meg, mégis nagyon elvetemültnek kell lennünk ahhoz, hogy azt feltételezzük, a film aktuálpolitikai áthallásai miatt gondolták úgy a Filmalapnál, hogy inkább eldugják a nézők elől. Mert bár a tisztességes és keményen dolgozó kisember harcát a mindent bekebelező oligarchával nem nehéz napjaink közéletére vonatkoztatni, ez az értelmezés sokat levonna a film értékéből.
De akármi is az oka, úgy tűnik, Andy Vajnáék nem szeretnének esélyt sem adni a Kojotnak. Így pedig egy újabb magyar film vérezhet el méltatlanul.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017. 02. 18.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
