Manapság, amikor egyre furcsább dolgok történnek körülöttünk és velünk, talán nem árt olyan szövegekhez nyúlni, amelyek az egész társadalom számára legégetőbb kérdéseket vetik fel – például azt, miért úgy viselkedik egy társadalom, ahogy. A magyar társadalom esetében ez a kérdés különösen indokolt, hiszen mi látszólag önként és dalolva váltottunk újra rendszert 2010-ben. Vajon mi történhetett velünk? Adhat-e az elmúlt hat évre, illetve a magyar társadalom sokat emlegetett beletörődésére, passzivitására, „minden mindegy” attitűdjére valamiféle választ az eszmetörténet? Jelesül például Babits Mihálynak a maga korában, 1939-ben híres tanulmánya: A magyar jellemről.
Mielőtt magához a műhöz fordulunk, annyit szükséges előzetesen leszögezni, hogy a XX. század hihetetlen mennyiségű – és jobbára feldolgozatlan –, a politika és a társadalmi karakterológia határmezsgyéjén mozgó művet hagyott ránk. Ezekről el sem tudjuk képzelni, hogy a mai kérdéseinkre – ha nem is választ, de – impulzust adjanak. Pedig tele vagyunk ilyen művekkel, s ezek a mostani nagy geopolitikai változások közepette egyre fontosabbá válhatnak. Ahogyan a nálunk csak költőként – és úgy is csak nagyon felületesen – ismert Babits tanulmánya. Aki egyébként egész életében távol volt a politikától, s talán ezért is viszonyul megértően elemzése tárgyához, a magyar jellemhez.
Babits azt szeretné megérteni, miben és miért összetéveszthetetlen a magyar más nemzetek tagjaihoz képest. De – ahogy korában annyian mások is – ezt csak történeti elemzések útján tudja elérni. Nincs határozott képe arról, milyennek kellene lennie a magyarnak; nem az érdekli, hogy a történelmi tényanyagot valamilyen ideális szempont alapján minősítse, hanem az, hogy ezt a történelmi anyagot megismerje és megértse. Abból indul ki, hogy a magyar történelem viszontagságok és valószínűtlenségek sorozata, és ezek alakították ki a magyar – általa politikusnak nevezett – karakterét.
A magyar politikus nemzet – írja, de nem olyan értelemben, hogy cselekvő volna. Ellenkezőleg: történelmi adottságai arra tanították, hogy őrizkedjék a cselekvéstől, és inkább szemlélődjön. A nem cselekvést nem valamiféle eleve elrendelt mozdulatlanságnak, hanem jól felfogott passzivitásnak tekinti: a szemlélődő attitűd abból indul ki, hogy alaposan mérlegelni kell, mikor szabad és mikor nem érdemes cselekedni. Másként fogalmazva e mögött az attitűd mögött történelmi belátás áll, mégpedig az, hogy a cselekvéssel a magyarság nemhogy javíthat, hanem inkább ronthat a helyzetén. Egyetlen önvédelme: óvatossága.
Jól tudja persze Babits is, hogy „ha van keleties vonás a magyarban, ez a lusta, szemlélődő természet az”, de számára ez mégsem negatív tulajdonság. Voltaképp azt állapítja meg, hogy a történelemben megfigyelhető egy alapkülönbség a magyar és a minket körülvevő népek között: míg a magyarra ez a keleties nem cselekvés és szemlélődés jellemző, addig a körülöttünk lévő népek fürgék, cselekvők, sőt – érdekes kifejezés – tülekvők. Ha ezt a fogalmazást átfordítjuk némileg politikusabb vagy történetibb kategóriákra, akkor azt rögzíthetjük, hogy Babits a történelmi versenyképesség kritériumairól beszél. Nyilvánvaló, hogy azoknak a népeknek van esélyük felemelkedni és a más országokkal való versenyben előbbre jutni, amelyek cselekvők, s ezáltal – gazdasági és politikai értelemben is – érvényesülnek. Ezzel szemben Babits úgy ítéli meg, hogy a magyar nemcsak hogy nem tud, de nem is akar érvényesülni. Viszont mindezzel a szerző nem temetni akarja a magyar jellemet, annál is inkább, mert a történelem során kialakuló lomhaságot, kényelmességet és nehézkességet valójában a sokat látottságból következő reális megfontolásnak minősíti, s azt mondja: a magyar „csak szeretettel mosolyog a világon, azokon, akik törik magukat”.
Ugyanakkor azzal sem elégszik meg, hogy a nem cselekvést és a lomhaságot önmagában dicsőítse. Inkább valamiféle egyensúlyelmélet nevében azt írja, hogy a cselekvő és a tülekvő nemzetek okozta állandó változások közepette a magyar az állandóságot posztulálja. Mire gondol itt Babits? Elsősorban az ország állagára: – Más országok növelhetik vagy elveszthetik birtokaikat. Magyarország olyan, mint egy idegen test, amelyet sem vagdalni, sem toldani nem lehet.
Roppant érdekes az is, amit Babits a jog szerepéről mond. Ahogy a magyar virtusnak nincs szüksége tényleges érvényesülésre (kielégíti az, hogy ha akarna, tudna érvényesülni), ugyanez a helyzet a jogokkal is. A jogi helyzet, jogaink tudata valóságosabb, mint a tényleges helyzet. Akármilyen volt is a valóság, „a jogi állandóság védelme” egy alapvető magyar történelmi hivatás maradt. Ebből fakad, hogy „a magyart csak saját jogai és szabadsága érdekli, és semmi más idegen elvek”. De itt Babits a korában nagyon népszerű ösztönfogalmat is behozza: a jog állandósága mögött valójában az áll, hogy a magyarnak „a változásban is állandóságot kereső ösztöne nem rokonszenvezik az értékek átértékelésével […] A jog marad, és az igazság mindig egy.”
Mindezeken túlmenően a szabadság és a cselekvés értelmezése is fontos kérdés a magyar történelemben. Babits itt is komoly különbséget lát a magyarság és más népek között. Míg másoknál a cselekvés „egy állandó, kifelé irányuló harcos erő”, addig Magyarországon a szabadság védekezés „az ős nemzeti nyugalom, nemzeti kényelem, flegmatikus nemzeti méltóság valamely megháborítása, megsértése ellen”.
Miközben Babits ős nemzeti nyugalomról beszél, azt hinnénk, egy olyan országról van szó, amelyben csak kollektív viszonyok léteznek, amelyből hiányoznak az egyének. Ennek azonban épp az ellenkezőjét mondja: – A magyar hagyományosan és a köztudat szerint is a szabadság népe. Magatartása javíthatatlanul individualista. – Úgy véli, hogy a magyarhoz hasonló nem cselekvő népek létfeltételei különböznek azokéitól, amelyek életüket állandó külső és belső küzdelemben töltik. Ott fontos a kollektív fegyelem, itt viszont elsődleges a nyugalom és a szabadság – mindenekelőtt az egyéni élet szabadsága, amelyből egyéni alkotások jönnek létre. Itt is van fegyelem, de az azonos a magyar „flegmával”.
Természetszerűleg azt Babits sem állítja, hogy a cselekvés utáni vágy és a szemlélődés (alkotás) vágya olykor ne kerülne konfliktusba egymással. Olyannyira, hogy a magyar emberben „lelkiismeret-furdalásig menő s szenvedélyes kitörésekre vezető vágy ég” a cselekvés iránt. Viszont életformájának szemlélődő jellege és egész lelki szerkezete az alkotásra predesztinálja. S hogy mennyire erőteljesen előjön olykor a szenvedélyes kitörésekre vezető vágy, arra jó példát szolgáltat a Kossuth–Széchenyi-vita. E vitában Széchenyi végig azzal kritizálja Kossuthot, hogy nem a hidegvér, az ész, hanem a szenvedélyek nevében cselekszik.
Végezetül Babits még az országok méretét is bevonja írásába, azt állítván, hogy saját korában „a cselekvést mindinkább a nagy népek monopolizálják”. Ebből a megközelítésből még inkább igazolva látja, ha a magyar nép „ragaszkodik ősi, nemes és termékeny lomhaságához”. Ezzel persze – aktuálpolitikai értelemben – azt akarja mondani: bármit tesznek is körülöttünk a nagy nemzetek (például a diktatúra bevezetésével), nekünk nem szabad őket követnünk. „Körülöttünk az újítások jelszavai zúgnak, s cselekedni valóban muszáj, amíg élünk, változtatásokra folyton szükség van. De számunkra ez csak muszáj és eszköz, nem pedig öröm és cél.” Végső konklúziója ezért az, hogy a magyarságnak „nem átváltozásra, magunkból való kikelésre” van szüksége, hanem a magunkhoz való visszatérésre.
Talán e rövid elemzéssel sikerült felkeltenem az olvasók érdeklődését, hogy mai társadalmi viselkedésmódok történelmi gyökerei iránt fogékonyabbak legyünk. Ráadásul Babitsnak mintha számos meglátása beigazolódna 2016-ban.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 12. 10.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
