Az 1299-ben alapított Oszmán-ház egyike a világtörténelem leghosszabb ideig hatalomban lévő uralkodó családjainak. A trónjuktól lassan száz éve megfosztott török dinasztia ma élő tagjai emellett azzal is büszkélkedhetnek, hogy valamennyien férfiági leszármazottai az alapító, I. Oszmán szultánnak. Más középkori dinasztiákkal összehasonlítva, ez valóban nem mindennapos eset: Magyarország például csak 1301 és 1526 között öt uralkodócsaládot „fogyasztott el”, de még az igencsak terebélyes Habsburg-családfa is megszakadt férfiágon III. Károly 1740-ben bekövetkezett halálával. Az Oszmánok eme „teljesítménye” azért is figyelemreméltó, mert a szultánok másfél évszázadon keresztül rendszeresen kivégezték testvéreiket.
A szultáni testvérgyilkosságok sorát a Konstantinápolyt is meghódító II. Mehmed nyitotta meg. Apja, II. Murád 1451-es halálát követően felkereste a szultáni hárem épületét és amíg ő az ágyasok részvétnyilvánítását fogadta, addig emberei még csecsemő öccse szobájába mentek, ahol egy selyemzsinórral megfojtották a gyermeket. Mehmed cselekedetének célja egyértelmű volt: nagyapja, I. Mehmed példájából okulva (aki egy véres polgráháborút volt kénytelen vívni a trónt maguknak megszerezni próbáló testvéreivel), el akarta kerülni, hogy egy potenciális ellenség nevelkedjen fel az oldalán.
A szultán olyannyira fontosnak tartotta az állam stabilitását, hogy egy külön rendeletben utódainak is meghagyta, hogy amikor trónralépnek, öljék meg fiútestvéreiket. Ennek eredményeképpen a testvérgyilkosság a szultáni hatalomgyakorlás bevett eszközévé vált. A kegyetlen eljárást az indokolta, hogy a törökök körében nem volt olyan egyértelmű öröklési rend, mint a középkori Európában (ahol egyébként szintén gyakori volt, hogy az egyik testvér bátyja trónjára tört) és a szultán valamennyi fia jogosult volt a trónra.
II. Mehmed
A gyakorlat természetesen nem követte szigorúan II. Mehmed utasítását, a következő szultánok ugyanis egy észszerűbb eljárást választottak. Trónrakerülésük után „csak” bebörtönözték testvéreiket, akiket csak azután végeztettek ki, hogy ők maguk fiú utódot nemzettek valamelyik feleségükkel vagy ágyasukkal.
A testvérgyilkosságok története egészen a 16. század végéig tartott, amikor III. Mehmed trónralépése különösen véresre sikeredett. Az ifjú szultán 1595-ben összesen 19 fiútestvérét ölette meg, ami hatalmas felháborodást keltett a birodalomban. Ennek hatására aztán eltörölték a testvérgyilkosságot kötelezően kimondó rendeletet és a következő szultánok már egy fokkal humánusabb megoldáshoz folyamodtak.
III. Mehmed
A Hárem épületében elkülönítettek egy szárnyat, amelyet Kafes névre kereszteltek, ami magyarul annyit tesz, hogy „ketrec”. A 17. század elejétől kezdve a lehetséges trónörökösnek számító oszmán hercegek ebben a kétségtelenül kényelmes, de a külvilágtól elzárt környezetben töltötték életfogytig tartó rabságukat.
A család férfitagjainak „ketrecbe zárása” kétségtelenül hozzájárult ahhoz, hogy a dinasztia fennmaradjon az évszázadok során, ugyanakkor a birodalom számára nem feltétlenül járt pozitív eredményekkel. Korábban ugyanis bevett szokás volt, hogy a szultán felnőtt fiait egy-egy terület kormányzásával bízta meg, akik így később kompetens uralkodóként – vagy éppen rátermett trónkövetelőként – léphettek fel. A Kafes azonban eltörölte ezt a „képzési formát”, így nem egyszer előfordult, hogy a szükség esetén „uralkodni kiengedett” herceg mindenféle államigazgatási és hadvezetési tapasztalat nélkül foglalhatta el a szultáni trónt.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
