A Saul fia sikere Magyarország számára is elismerést hozott. Ahogy azonban Kertész Imre Nobel-díja esetében, úgy most is megszólaltak azok a hangok, amelyek azt sérelmezték, hogy mintha kizárólag a holokauszttal foglalkozó magyar alkotások érhetnének el kiugró nemzetközi eredményeket. Az erre adott magyarázatok spektruma igen széles, és a szalonképestől a kevésbé szalonképesig terjed. Van, aki egyfajta politikai korrektséget gyanít a háttérben, míg mások arra a rövidre zárt következtetésre jutnak, hogy nem kell meglepődni, hiszen az Oscart „tudjuk, kik adják”.
A nyíltan antiszemita megjegyzésekre nem érdemes több szót vesztegetni annál, hogy köztudottan mélységes az internetes kommentárok kútja. A holokauszttematikával kapcsolatban megfogalmazott felvetések jó része azonban nem sorolható automatikusan az előbbi kategóriába, ezért nem helyes megkerülni a kérdést. Már csak azért sem, mert a holokauszttal foglalkozó alkotások valóban előnyös helyzetből indulnak a nemzetközi versenyben – csakhogy egyáltalán nem azért, mert specifikusan „zsidó témáról” van szó, ahogy az említett rövidre zárt magyarázatok feltételezik. Épp ellenkezőleg, azért, mert témájuk igen széles közönség számára ismert és átélhető.
Rajz: Léphaft Pál
Talán kissé profán párhuzamnak tűnik, de a hollywoodi filmipar nem azért rukkol elő annyi akciófilmmel, mert az amerikaiak csak erre képesek, hanem mert kevésbé kultúrához kötött műfajról van szó, amelynek alapsémája – jó és rossz küzdelme – a világon mindenütt érthető. Nehezebb jelentős nemzetközi sikert elérni egy kifinomult nyelvi humorra épülő vígjátékkal vagy egy olyan drámával, amely összetett történelmi-kulturális háttérbe ágyazódik. Ezeket ugyanis nem könnyű lefordítani – akár szó szerint, akár átvitt értelemben – más nemzetek nyelvére.
A holokauszt témaköre azért képes áttörni az utóbbi gátat, mert kiemelt helyet foglal el a Nyugat történelmi emlékezetében: a XX. század embertelenségének szimbóluma lett, s így a nemzetközi közönség legalább alapszintű ismeretekkel rendelkezik róla (nem is beszélve arról, hogy itt nem kérdés, ki áll a jók és ki a rosszak oldalán). Vagyis a holokauszt mint téma „nemzetközi nyelv”, s ezen a nyelven más történelmi-kulturális kérdésekről is lehet beszélni. Emlékezzünk csak Kertész Imrének a baloldalon nagy vihart kavart kijelentésére, amely szerint a Sorstalanság valójában a Kádár-rendszerről íródott. De Nemes Jeles László immár Oscar-díjas alkotása sem „csak” a náci népirtásról szól – bár annak kegyetlen gépezetéről is sokat megtudunk belőle –, hanem jóval általánosabb emberi sorsdráma, amit a film a maga képi eszközeivel egyértelműen érzékeltet.
Ezért könnyebb nemzetközileg sikeres filmet forgatni a holokausztról, mint mondjuk Trianonról. Az utóbbi túlságosan is csak a „miénk”, ráadásul túl összetett, túl sok háttértudást feltételez – ahogy a két világháború közötti korszak is a maga ambivalenciájával, tagadhatatlan bűneivel, vagy a polgári rétegek kálváriája a hol keményebb, hol puhább kommunista diktatúra időszakában. Nekünk persze fontos, hogy ezekről is készüljenek filmek, de már-már csodával lenne határos, ha akadna olyan magyar rendező, aki képes mindezt „lefordítani” a nyugati közönség számára. Ettől még nem lesz kevésbé értékes a mostani siker, sőt a fentieket végiggondolva talán jobban meg tudjuk becsülni. Hiszen az is kisebbfajta csoda, ha egy fiatal rendező képes úgy beszélni a holokauszttematika nemzetközi nyelvén, hogy azzal valami újat, valami érvényeset mondjon a világnak.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 03. 05.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
