Korábban támogattam az Isztambuli Egyezmény magyarországi ratifikációját. Úgy gondoltam, ha ezzel növelhetjük a nők biztonságát, akkor érdemes vállalni a nemzetközi kötelezettségeket.
Azóta azonban alaposabban megvizsgáltam az egyezményt, és megváltozott a véleményem.
Ma már nem támogatom a ratifikációját. Elmondom, miért.
Az első aggályom az oktatással kapcsolatos.
Az egyezmény 14. cikke előirányozza a nemi sztereotípiáktól mentes szerepek oktatását.
A kölcsönös tiszteletre és az erőszakmentességre természetesen tanítani kell a gyermekeket. De attól tartok, hogy a sztereotípiák lebontásának szándéka egyes oktatási programokban az apa- és anyaszerepek megkérdőjelezéséhez vezethet.
Az egyezmény ezt nem írja elő. A kockázatot mégis fontosnak tartom.
Szerintem a gyermekek életkorát és a szülők nevelési jogait elsődleges szempontként kell kezelni.
A második aggályom a menedékjogot érinti.
A 60. cikk szerint a nőkkel szembeni nemi alapú erőszak üldözésnek minősülhet, és menedékjogi védelem alapjául szolgálhat.
Ennek humanitárius indokát megértem. Vannak országok, ahol a nőket súlyos erőszak fenyegeti.
De milyen hatással lehet ez a bevándorlásra és a későbbi családegyesítésekre?
Az egyezmény nem biztosít automatikus menedékjogot vagy családegyesítést, és nincs bizonyítékom arra, hogy tömeges bevándorlást okozna. Mégis fontosnak tartom a következmények vizsgálatát és a megfelelő garanciákat.
A harmadik aggályom a GREVIO ellenőrző testülettel kapcsolatos.
A GREVIO több országot, köztük Dániát, Finnországot és Hollandiát is bírálta a nemi szempontból semleges erőszakellenes szakpolitikájuk miatt.
A testület szerint a nőket érő erőszak sajátos társadalmi hátterét külön kell figyelembe venni.
Én azonban vitatom, hogy a mai nyugati társadalmakban a párkapcsolati erőszakot elsősorban a nők strukturális elnyomásával kellene magyarázni.
Az erőszaknak számos oka lehet: gyermekkori traumák, függőségek, féltékenység, birtoklási vágy vagy súlyos párkapcsolati konfliktusok.
És nem kizárólag a férfiak követnek el erőszakot.
John Archer 2000-ben publikált, 82 kutatást feldolgozó metaanalízisében a nők valamivel gyakrabban számoltak be fizikai agresszív cselekmények elkövetéséről. Ugyanakkor a férfiak nagyobb valószínűséggel okoztak sérülést.
Magyarországon az Országos Kriminológiai Intézet 2005-ben megjelent kutatása más képet mutatott: a vizsgált büntetőügyekben jóval több női sértett szerepelt.
A két eredmény azonban nem hasonlítható össze közvetlenül, mert eltérő módszerekkel születtek.
Számomra mindez azt jelzi, hogy a párkapcsolati erőszakot nem szabad egyetlen társadalomelmélettel magyarázni.
A női áldozatok sajátos veszélyeztetettségét komolyan kell venni. De ugyanilyen fontosnak tartom a férfi áldozatok védelmét is.
Végül van egy negyedik szempontom.
Magyarországon már ma is büntetendő a kapcsolati és a szexuális erőszak. Létezik távoltartás, és működik állami áldozatsegítő rendszer.
Az Európai Unió 2024-ben új irányelvet is elfogadott a nőkkel szembeni és a kapcsolati erőszak elleni fellépésről.
Ez nem jelenti azt, hogy minden problémát megoldottunk. A jogalkalmazásban és az áldozatsegítésben továbbra is lehetnek hiányosságok.
De felteszem a kérdést: ezek kijavításához feltétlenül szükséges az Isztambuli Egyezmény ratifikációja?
Én ma már úgy gondolom, hogy nem.
Továbbra is fontosnak tartom a nők, a férfiak és a gyermekek védelmét. Olyan rendszert szeretnék, amelyben minden bántalmazott ember megfelelő segítséget kap, nemétől függetlenül.
Ezért változott meg a véleményem.
Nem az erőszak elleni küzdelemtől fordultam el. Hanem arra jutottam, hogy annak céljait Magyarország a ratifikáció nélkül is követheti.
Te hogyan látod? Szükség van az Isztambuli Egyezmény ratifikációjára? Vagy több kárt okozna a társadalomnak, mint hasznot?
Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »


