Viszonylag közeli ismerősöm: az átlaghoz képest csillagászati fizetéssel egy úgynevezett civil szervezetnél. Persze nem az aktatologató és koordinátor kategória, azok nem keresnek többet, mint egy irodai munkás normál cégnél, hanem középvezető ember, szóval ez a „tanácsadó”, „projektfelelős”, „részlegigazgató” típus.
Beszélgetünk, mire lassan kiderül: az ügyek 90+ %-ában egyetért velem.
Mire meg is kérdezem: dehát te egy olyan szervezetet képviselsz, mely mindenben ennek az ellenkezőjét képviseli! mire jó ez neked?
Elmondja: megváltozott a véleménye, de csapdában van. Nincs elegendő vagyona a független élethez, dolgoznia kell, maximum fél évet bírna ki megtakarításaiból, ha rendszeres munkajövedelem nélkül maradna. Elmehetne tanárnak egy gimnáziumba – mert eredetileg angol-magyar tanár diplomája van -, de ez akkora esés lenne jövedelemben, hogy egész családja megszenvedné. Persze, mindenképpen fel fog mondani, mert zavarja a helyzet, de előtte keresni próbál egy jobb multi cégét, a civil szférában – mármint valóban civilt, azaz normál profitéhes kereskedelmi céget -, ahol el tud csípni valami középvezetői állást, mondjuk havi bruttó 1,5-1,6 millió Ft körüli jövedelmezéssel, ez a minimum, ameddig még le tud menni.
Addig meg tűr, hiszen nincs más. Azt mondja, ez nem szégyen, hiszen ez volt a múlt rendszerben is. Én meg mondom: „persze, ez volt, dehát nem azért volt rendszerváltozás, hogy ne így legyen?„.
Aztán mesél meg. Hogy amint elkap a rendszer, nincs menekvés. S mindegy melyik oldalon – a fideszes álcivilség tök ugyanaz, mondja, csak ott kevesebb a pénz, mint a liberális álcivileknél -, mert az egész rendszer lényege: kinevelni jövőbeli politikusokat, parkolópályát adni visszavonultaknak, persze kiléphetsz, de akkor az utcán találod magad. Csak a nagy nevek, a vezető személyiségek igazán szabadok, ők ugyanis képesek akkor is megélni, ha szakítanak a rendszerrel. De az átlag számára ilyen nincs. Mint a maffia: kilépni sose lehet, itt csak annyival jobb, hogy nem ölnek meg, csak egzisztenciálisan lehetetlenülsz el.
Én ezt mindig tudtam. Ezért nem fogadtam el soha semmilyen támogatást senkitől.
Életemben egyszer kaptam pénzt kifizetőhelyről. 1992-ben a Soros Alapítványtól. Azt se személyesen, hanem egy egyetemi projekt tagjaként, tulajdonképpen párszáz dollár volt utazási költségre. A projekt felelősének jó kapcsolata volt az Alapítvánnyal és elintézte. Kétszer kellett bemenni: egyszer aláírni és átvenni a pénzt, majd aztán más alkalommal elszámolni, beadva a felhasznált repülőjegyeket. Baromira nem tetszett az egész sznob-nyakiggombolt-helyidegen-hurráoptimista környezet az alapítványi irodában – bár akkor még liberális voltam -, szóval másodszorra nem is mentem be, hanem ajánlott tértivevényes levélben küldtem be az elszámolást a felhasznált repülőjegyekkel.
Amikor néha sajnálom magamat munka közben, hogy már megint pénzhiány miatt marhaságokkal töltöm az időmet, mindig eszembe jut: sokan nálam sokkal rosszabb helyzetben vannak, pl. ez az ismerősöm.
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
