Magyar iskolába jártam a falunkban, aztán majd a városban a felső tagozatra. Ez még a szocializmusban volt, ott, akkor még semmilyen jog nem létezett, olyan, hogy kisebbségi jogok meg pláne nem. Amikor a szövetkezet évzáró gyűlésén (vártuk, hogy sorra kerülhessünk a cucculizmust dicsőítő verseinkkel) az elnök, gagyogva felolvasott szlovák szövegével jól kifárasztotta a paraszttagságot, megkérdezte, hogy felolvassa-e magyarul is (mégiscsak voltak valamilyen jogok…), a beépített embere elkurjantotta magát hátulról, hogy „Nem kell, nem vagyunk mi hülyék, értettük szlovákul is!”, majd erre még két csicska „Úgy van!” felkiáltással ráerősített. Gyönyörű esete ez a népnevelésnek…
„Nem kell, nem vagyunk mi hülyék, stb…”, azaz nem vagyunk hülye magyarok, magyar hülyék. Igen, végül is ki akar hülye lenni? Így aztán nem olvastak fel magyarul semmit, sem akkor, sem azután soha. Csak szlovákul, holott a nép nagy része magyar volt minden ilyen élethelyzetben. A nép alkalmazkodott, mert a komcsi vezető is elárulták a magyarságukat.
Elég vacak élményeim vannak a gyerekkoromból, amikor a városi fagyizóban izgulva kértem a napi adagomat, nehogy rosszul mondjam és rajtam, a hülye magyaron nevessenek. Persze aztán úgysem úsztam meg, mert a katonaságnál rögtön kiderült, hogy a szlovák környezetben csak hülye magyar marad az ember a sok bunkó keleti, meg hegyháti tót gyerek között.
Aztán az élet hozta a változásokat, 89-es forradalom, EU meg Schengen, Fico után Matovič, Bugár után Bugár, na meg a házasság, a gyerekek, és most itt az ideje az iskolába való beíratásnak.
Azt olvasom, hogy azért adjam magyar iskolába a gyerekemet, hogy például megismerje Ady verseit.
Már bocsánat, de én speciel egész jól elvagyok egész nap a traktorban Ady nélkül, de ha:
Nincs, mert hiába volt az FMK, az MKP, meg a HÍD ki tudja hányszor kormányon, nem tudtak kiharcolni olyan törvényeket, amelyek a mi javunkat szolgálták volna a napi, magyar életünk során. Valójában szinte sehol nem beszélhetek magyarul ebben a Szlovákiának nevezett izében.
Ha sem az önkormányzatnál, sem a megyei és járási hivatalokban nem hivatalos a magyar nyelv, de bárki bárhol megrándíthatja a vállát, ha magyarul akarok vele beszélni, és lehülyemagyaroz, ha nem tudom rendesen kifejezni magamat szlovákul (emlékeztek fentebb a fagyis sztorimra?), akkor én mit csináljak a fiammal!?
Nem akarom, hogy hülye magyar legyen! Ne, ne gyertek azzal, hogy majd megtanul jobban szlovákul a magyar iskolában, mint anno én. Nem fog jobban megtanulni, mert tudom mire képes, az én vérem…
Nektek nem Adyval kellene jönnötök hozzám, hozzánk, hanem azzal, hogy Józsikám, te ott a traktorban, azért add magyar iskolába a gyerekedet, mert igaz, hogy az elmúlt 32 évben szinte semmit nem értünk el neked a magyar nyelv hivatalos használata terén, de mostantól minden erőnkkel azon leszünk, hogy szinte mindenhol fokozatosan magyar lehessen majd a felnövő fiad.
Na, majd ha ezzel jöttök, akkor meggondolom, addig is nekem marad az alkalmazkodás, mert számomra az érvényesülés nem azt jelenti, hogy miniszter lesz a fiamból, hanem azt, hogy jó traktorista lesz az apja után, és a szlovák iskolából kikerülve tud majd annyira szlovákul, hogy nem lesz hülye magyar, ha bárhol megszólal ebben az országban.
Én lennék a legboldogabb, ha magyarként nem kellene szlovákká nyomorítanom a fiamat a ti tehetetlenségetek miatt.
Na, megyek a kocsmába, ott még ott van a nagy magyar élet, bár már ott se nagyon, mert a magyar polgármester által eladott falusi földeken épült új utcákban nem a falubeliek építenek házakat, hanem idegenek, akik egyre hangosabbak az én kocsmámban.
Kalász, kalász, árva magyar kalász…
(Papp Sándor/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
