Az alábbiakban a Vigilia folyóirat közösségi oldalán február 20-án közzétett bejegyzést olvashatják.
Ma nagyon sokféle és egymásnak sokszor ellentmondó okai lehetnek annak, ha valaki nem akar az egyház tagja maradni. Ma már nemcsak olyan emberek érzik úgy, hogy kénytelenek hátat fordítani az egyháznak, akik számára már idegenül hat az egyház hite, s túlságosan maradinak, túlságosan középkoriasnak, túlságosan világ- és életidegennek látják az egyházat, hanem olyanok is, akik szerették az egyház történelmi formáját, istentiszteletét, korszerűtlenségét, azt, ahogyan az örökkévalóság tükröződik benne. Úgy látják, hogy az egyház lassan elárulja igazi lényegét, lassan kiárusítja magát a divat kedvéért, s ezért elveszíti a lelkét: éppoly csalódottak, mint a szerelmes, akinek át kell élnie egy nagy szerelem elárulását, s komolyan fontolóra veszik, nem kellene-e hátat fordítaniuk az egyháznak.
Ugyanakkor annak is nagyon sokrétű (egymással nehezen összeegyeztethető) okai lehetnek, ha valaki az egyház tagja akar maradni: nemcsak azok tartoznak hozzá továbbra is, akik tántoríthatatlanul hisznek az egyház küldetésében, nem is csak azok, akik nem akarják feladni régi, kedves szokásukat (noha már nem igazán váltják életre). Ma egészen határozott igénnyel azok is az egyházban maradnak, akik egész történelmi valóságát elutasítják, s szenvedélyesen támadják azt, amit hivatalos képviselői az egyház lényegi tartalmaként próbálnak meghatározni, vagy megőrizni igyekeznek. Jóllehet el akarják söpörni azt, ami korábban az egyház lényegét alkotta, és ma is a lényegét képezi, eltökélt szándékuk, hogy nem engedik kitessékelni magukat az egyházból, mert csak így tudják azzá alakítani, aminek véleményük szerint lennie kell.
Én azért vagyok az egyházban, mert hiszek abban, hogy a „mi egyházunk” mögött „Krisztus egyháza” él, éppúgy, mint korábban, és mi nem tudjuk tönkretenni; hiszek abban, hogy csak úgy tudok hűséges maradni Krisztushoz, hogy hűséges maradok egyházához, amelyet nem hagyok el.
Egészen konkrétan fogalmazva: a benne élő emberek emberi vonásai ellenére az egyház adja meg nekünk Jézus Krisztust, s csak az egyház által tudjuk befogadni Krisztus élő, hatalommal felruházott, konkrét körülményeim között feladattal felruházó és ajándékokban részesítő valóságát.
Henri de Lubac a következőképpen beszélt erről: „Vajon tudják-e, akik Jézust még elfogadják, de az egyházról hallani sem akarnak, hogy végső soron pontosan az egyháznak köszönhetik, hogy ismerik Jézust? […] Jézus eleven valóság számunkra. Ám egyházának látható folytonossága nélkül micsoda futóhomok temetné maga alá (ha nem is nevét és emlékét, de mindenképpen) eleven hatását, evangéliumának erejét és az isteni személyébe vetett hitet? Az egyház nélkül Krisztus óhatatlanul elhalványodna, szétmorzsolódna, kioltódna. És mi lenne az emberiségből, ha elveszítené Krisztust?”
Csak az az egészen alapvető felismerés lehet a kiindulópontunk, miszerint bármennyi hűtlenség van is az egyházban, bármennyi hűtlenség üti még fel a fejét, s bármennyire igaz is, hogy az egyháznak újra és újra Jézus Krisztusra tekintve kell mércét szabnia magának, azért még semmiféle ellentét nincs Krisztus és az egyház között.
Mivel pedig az egyház adja nekünk Jézus Krisztust (és senki más), az egyház teszi lehetővé, hogy élő módon jelen legyen a világban, az emberek hitében és imádságában mindig újra világra szüli, olyan világosságot, olyan támaszt és mértéket ad az emberiségnek, amely nélkül már nem lehetne elképzelni. Aki azt akarja, hogy Jézus Krisztus jelen legyen az emberiség körében, sohasem az egyház ellenében, hanem magában az egyházban találhatja meg jelenlétét.
Forrás és fotó: Vigilia Szerkesztőség Facebook-oldala
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
