Nem hiszek a globalista ideologizált világrendben, sem az általuk hirdetett álbéke-elképzelésben, ami csak még több háborút von maga után. És nem hiszem, hogy van visszatérés a 2022 előtti állapothoz Ukrajnában vagy Európában. De úgy gondolom, hogy ha esélyt akarunk adni a valóban tartós békének, valahogy egyben kellene tartani Ukrajnát. Meredek? Nagyon is. Ellentmond a harctéri és geopolitikai realitásoknak és sokak igazságérzetének. A legfőbb akadály azonban az, hogy a legtöbb szereplő szándékaival ez a forgatókönyv nem egyeztethető össze. Minden szereplőnek megvan a saját dilemmája, és ami az egyiknek kár, a másik haszon. Ebből win-win pozíciót kreálni iszonyú nehéz.
Ha jobban belegondolunk, egy szétszakított Ukrajna örökké az egyesülést fogja kitűzni a zászlajára, és amíg így lesz, addig lesz nyugati hatalom, aki ezt az ösztönt kihasználva újra és újra begyújtja a háború kohóit.
Ha Ukrajna kettészakad, akkor szinte biztos, hogy a nyugati felében katonai diktatúra (vagy valami ahhoz hasonló) alakul majd ki, mert más formáció nem lesz képes fenntartani a rendet egy ekkora sokk után. Hasonló történt Dél-Koreában és Görögországban is a múlt század derekán. Ráadásul, egyre több nyugati beszél arról, hogy a megmaradt csonka-Ukrajnát fel kellene venni a NATO-ba, ami csak újabb problémákat hoz majd magával.
Ukrajnának semlegesnek kell lennie, de területi egységét is fenn kellene tartani, de csak korlátozottan. És természetesen a Krím nélkül. A megszállt területeknek autonómiát kell adni, az orosz gazdasági összeköttetéseket és infrastruktúrát, energiafolyosókat meg kell tartani, sőt fejleszteni kell. Miért? Mert néhány dilemmára ez a forgatókönyv megoldást nyújthat.
Ha felosztják, fájni fog
Oroszország a háborúval akarta megakadályozni, hogy Ukrajna NATO-tag legyen, ami egy szétszakított ország esetében részben meg fog történni. És ha megtörténik, Oroszország és a NATO között „forró” határvonal jön létre. Az oroszok azt sem akarják, hogy az ukránok újraépítsék ellenük a haderejüket, ami egy tisztán Nyugat által birtokolt Nyugat-Ukrajna esetében szintén meg fog történni (a britek és franciák gondoskodnak róla).
Közép-Európa nem akarja, hogy határos legyen Oroszországgal, a NATO sem akar „forró” közös határt az oroszokkal. De lesz közös határ, ha Ukrajnát területileg felosztják.
Ukrajna felosztva lehet, hogy nem lesz a senki földje, de ettől még el fog szigetelődni. Az ország értéke jelenleg elsősorban a háborúban rejlik, ami a nyugati nagytőkének pénzt, az középhatalmaknak geopolitikai előnyöket jelent. Ha véget ér a háború, egy szétlőtt, csonka Ukrajna kizsákmányolni való maffiaállam lesz, ahol a háborúban tanult erőszak lesz az alapja a mindennapok túlélésének. Ukrajnának sem erre lenne szüksége. Ráadásul, nehéz lesz megmagyarázni, hogy a kijevi vezetés százezreket hagyott meghalni egy olyan háborúban, amit képtelen volt megnyerni még a nyugatiakkal az oldalán is.
Az „egy Ukrajna” forgatókönyvnek is vannak előnyei
A (Krím nélkül) egységes Ukrajna elképzelése nem annyira elvetemült ötlet, feltéve, hogy olyan formában alakítják ki, ami az oroszok problémáit is megoldja. Ehhez pedig keleti autonóm területeket kell létrehozni a mai szakadár és megszállt területekből. Olyan széles jogkörökkel, hogy Kijev a keleti (értsd: oroszbarát) régiók jóváhagyása nélkül sose legyen képes olyan horderejű kérdésekben dönteni, mint a NATO-csatlakozás, hadsereg, energiapolitika és külpolitika. Hadügy, külügy, pénzügy és az elnök személye – ez négy közös elem tartaná fenn Ukrajna területi integritását (ismerős lehet a felsorolás a magyar kiegyezés történetéből). Nem szép és nem jó, de legalább valamiféle rendszert jelent, ahol a háborús megoldások lecserélhetővé válnak politikai manőverekre.
Volt már erre szándék korábban is. A minszki megállapodások olyan egyensúlyi helyzetet próbáltak (nem sok sikerrel) létrehozni, ahol a keleti (szakadár) régiók autonómiát kapnak, és így blokkolni tudják Nyugat-Ukrajna nyugati integrációs törekvéseit. Mikor ez az egyensúlyi elképzelés lekerült az asztalról, az oroszok erőszakhoz folyamodtak. Fontos azonban kiemelni, hogy a nyugati propaganda állításaival szemben az oroszok jobban hajlottak a minszki szabályok betartására, mint az ukránok. Az ukránok hozzáállását ugyanis befolyásolták a neonáci csoportok, az amerikai háborús héják, de főleg a hétköznapi, alantas opportunista politika: mikor és milyen feltételekkel bonyolódjanak le a választások a szakadár területek bevonásával, ki fog ezen profitálni, milyen hatalommegosztás legyen, stb.
Még ha fel is vetődne, nem csak az oroszok elleneznék
Ugyanakkor van itt egy óriási bökkenő. Még ha logikája lenne is az egy Ukrajna elképzelésnek, túl sok olyan szereplő van, aki ezt az elképzelést el fogja vetni. Érdekből, bizalmatlanságból, politikai kényszerítőerők miatt.
Németország, Franciaország és Nagy-Britannia számára a háború folytatása fontos – pénz és geopolitikai előny van mögötte. Talán csak a németek lógnak ki a sorból, akik szolgalelkűen tönkre teszik magukat a nagy befektetőcsoportok profitjáért. Ez lesz Merz öröksége. Egy egyensúlyi állapot a nyugat-európaiak számára csak akkor elfogadható, ha abból bármelyik pillanatban újabb háború robbantható ki, hogy az USA idegeivel játszhassanak. Az ő esetükben csak akkor fogadnák el a kompromisszumos alkut, ha az USA elmélyítené kötelezettségvállalásait Európában. Ellenkező esetben London, Párizs és Berlin csak kemény eszközökkel kényszeríthető behódolásra. Márpedig az USA-nak elege Európa pesztrálásából.
Az Egyesült Államok nem érzi a háború súlyát, meg van győződve róla, hogy az oroszok még a vereség küszöbén sem nyúlnának atomfegyverhez, az óceán túlpartján elbizakodottan „húzd meg, erezd meg” taktikára játszik. Amerika számára a Közel-Kelet fontosabb, mint Ukrajna. Trump a franciák és britek mesterkedéseit az ukrajnai béketörekvések elgáncsolása során elnézte, miközben durva kézfogás és megalázó sértés volt a jutalma Macron francia elnöknek és Starmer brit kormányfőnek, amiért a közel-keleti békét az önálló palesztin állam elismerésével próbálták megakadályozni.
Csakhogy itt nem csak arról van szó, hogy Trump szeretné lezárni saját egója és politikai ígéretei miatt az ukrajnai háborút. Hanem arról, hogy ez a háború katalizátorként hatott a nyugati hitelesség és dominancia összeomlására, ami egyenlő az amerikai hitelességgel és dominanciával. Az európai globalisták úgy hiszik, hogy egy háborúval és Oroszország meggyengítésével megtarthatják globális hatalmukat (értsd: az USA háborúba sodrásával az amerikai katonai képességeket újra a gazdasági érdekek szolgálatába állíthatják). Ez rendkívül kockázatos játék, ráadásul értelmetlen. Mert a világ visszavonhatatlanul megváltozott, és a passzátszelet ma a Globális Dél fújja, és az USA diplomáciai és katonai ereje, és persze politikai alkuszai Ukrajnában és a Közel-Keleten vannak lekötve, addig ki tud teljesedni a BRICS, fel tud emelkedni Ázsia, és amilyen tempóban teszi magát tönkre Európa, valószínűleg az USA még azelőtt egyedül marad a pályán, hogy kiderülni, kire kellene az első csapást mérnie. Trumpnak pedig a háború lezárása kivételes lehetőséget adna mélyállam befolyásának megtörésére. Ehhez persze nagy belső erő és a magas kockázatok miatt vasidegek kellenek.
De Oroszország és Putyin sem nagyon tudná eladni otthon az egybenhagyott Ukrajna koncepcióját. Túl sok megaláztatás érte Moszkvát, túl sok elégtételt követelnek az orosz nacionalisták. Kemény elégtétel kell. Meg akarják alázni Ukrajnát, és meg akarják törni (legalább néhány évre) az ukrán nemzet ellenállását. De meg akarják alázni a Nyugatot is, az orruk alá akarják dörgölni, hogy tévedtek, és hazudtak a választóiknak.
Pedig volna ráció abban, hogy Oroszország többet engedjen, mint amit jelenleg elfogadhatónak érez. Egy de jure vagy de facto kettészakított Ukrajna magában hordozza a későbbi háború lehetőségét. Nem azért, mert Oroszország olyan, amilyen, hanem mert Nyugat-Európa olyan, amilyen. Oroszország pedig néhány év múlva épp egy Putyin utáni utódlási káoszban fog vajúdni, sem ereje, sem felkészültsége nem lesz, hogy a harcok kiújulását kezelni tudja. Vagyis most kellene lezárnia a háborút, és nem pár évre, hanem legalább két évtizedre. Ha Moszkva erre hajlandó, akkor saját belső problémáira jobban fókuszálhatna, miközben az USA, a dollár és a Nyugat elleni harc nem háborús eszközökkel úgyis folytatódni fog az ázsiai, gazdasági és pénzügyi fronton.
Lengyelország is retteg egy háborúban edződött eredeti méretű Ukrajnától. A két ország viszonya jelenleg csak azért kezelhető, mert a háború miatt Kijev ki van szolgáltatva Varsó segítségének. De ha beköszöntene a béke, vagy a tűzszünet, gyorsan kiderülne, hogy a lengyelek és ukránok valójában versenytársak a gazdaság, az európai támogatások, az amerikai katonai technológia és az amerikai geopolitikai logisztika szempontjából is. Varsó már most amiatt aggódik, hogy mennyi amerikai hadi erőforrás, különleges katonai képesség megy majd Ukrajnába, ahelyett, hogy Lengyelország biztonságát növelné.
Dilemmák láncolata
Szóval a dilemma kifejezetten nagy, a dilemmák láncolata feldolhatatlan. Magyarország számára ez egy kivételesen nagy lehetőség lenne, hogy lekötelezzen két nagyhatalmat, és egy egyben tartott Ukrajna esetében, lekötelezze Kijevet is. Igaz, egyúttal ki fogja vívni (elkerülhetetlenül) London, Párizs, Varsó és Berlin haragját. Magyaroknak való kihívás lenne. Egyelőre azonban ott tartaunk, hogy a békecsúcs megszervezése is döcögősen indul, elsősorban a nyugat-európaiak intrikái miatt.
U. i. Berlin haragja majd idővel enyhülni fog. Németország az egyetlen európai hatalom, amelynek semmilyen érdeke nem származik a háborúból, csak kára – de ezt nem vallhatja be, mert rögtön ellenségnek kiáltanák ki a lengyelek, britek és franciák. Ez a háború ugyanis leginkább Németországról és a német hatalmi státusz jövőjéről szól. De ez már egy másik történet.
Komjáthy Lóránt
Nyitókép forrása: illusztráció, canva
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
