Hetvenöt éve halt meg Szabó Dezső. Életműve a kommunista diktatúra évtizedei alatt tiltott gyümölcs volt, igaz, bizonyos írásai (megcsonkított önéletírása, bizonyos novellái) megjelenhettek, de a tankönyvekből száműzték még a nevét is. Rásütötték a szélsőjobboldaliság bélyegét, a rendszerváltozás után pedig bizonyos zsidó körök szemében ő lett az egyik fő antiszemita.
Halála évfordulóján nem célunk az író méltatása. Szabó Dezsőt nem méltatni, hanem olvasni kell. Regényeiről a vélemények megoszlanak, de azt senki nem vitatja, hogy értekező prózája, sok-sok pamfletje időtálló érték. Az életművet sok szempontból árnyalják az íróval készült interjúk, ezeket eleddig tudomásunk szerint senki nem gyűjtötte össze és adta ki külön kötetben. Az alábbiakban két interjúra hívjuk fel a figyelmet. Az egyikből csak szemelgetünk, a másikat teljes terjedelmében közöljük.
A Múlt és Jövő című cionista hetilap 1920 tavaszán közölt érdekes beszélgetést az íróval. Néhány hónappal a bolsevik diktatúra bukása után és a szégyenletes trianoni döntés előtt nyilatkozott az író a zsidókérdésről. Szabó Dezső keményen és őszintén fogalmazott:
Le kell szögeznünk mindenekelőtt azt, hogy a zsidósággal nem mint vallással, hanem mint fajtával harcolunk. Két fajta élet-halál harcát vívjuk most és meggyőződésem, hogy se román, se szerb, se cseh, se semmiféle frontunk nem oly fontos és veszedelmes, mint a zsidófront. A zsidó a mi igazi és legnagyobb ellenségünk és elsősorban is és mindenekfölött az asszimiláns zsidó. Az önérzetes és zsidó nemzeti alapon álló zsidó nyílt ellenfél, de az asszimiláns zsidó bujkáló és sötét, aki ellen szóval, tettel, pogrommal és minden egyéb eszközzel való harcolásunk is jogos, sőt természetes.
Szabó Dezső tehát az asszimiláns zsidót tekinti legfőbb ellenfélnek 1920 tavaszán, mert a mimikri mestereként működő asszimiláns zsidó nem nyílt, őszinte ellenfél, hanem rejtőzködő, magát magyarnak álcázó zsidó, aki belülről rombol.
Az újságíró felveti, hogy 1848 óta minden magyar kormány a zsidóság asszimilációját szorgalmazta, mire Szabó Dezső így válaszol:
Igaz, mert naivul azt hittük, hogy dolgos és hűséges munkatársakat kapunk a zsidóságban, melynek minden kaput megnyitottunk és minden asztalt megterítettünk. Azóta beláttuk, hogy a zsidóság sohasem képes teljesen asszimilálódni, hogy akármit mond is, lényegében és egységesen mégis csak fajtája uralmának megteremtésén dolgozik, nemcsak nálunk, hanem egész Európában. Ebben a nagy közös célban minden zsidó egyetért, akár cionista, akár demokrata, akár kommunista… A két magyarországi forradalom eléggé megmutatta ezt, azt hiszem. Azután, hogy ez a tervük balul ütött ki, most gyorsan megtérnek, nemzetiek lesznek, és kitárják karjaikat, „testvérek vagyunk”.
Szabó Dezső leszögezi, hogy „elemi kötelességünk védekezni”, mert a zsidóság „a keresztény nemzetek megrontására” törekszik. A védekezés jegyében vissza kell szorítani a zsidókat „a magyar közéletből számarányuk keretei közé, külön parlamentet adni nekik egyelőre….”
A Múlt és Jövő cionista lap volt, ezért az újságíró feltette a kérdést az írónak: ha a cionizmus támogatója, miért bántja mégis a cionistákat? Szabó Dezső válasza:
Mert az is ellenség, sőt a legnehezebb ellenség. Nem morális és nem faji alapon álló zsidóval könnyen elbánunk, de egy morális és fajtája tradíciójához ragaszkodó zsidóval nehezebb a dolgunk…. Azonban elkövetkezhetik az idő, amikor odáig jutunk, hogy nem férünk meg ketten ebben az országban, s akkor menniök kell….nekik is….
(Sas Irén: Három portré. Múlt és Jövő, 1920. március 5., 8. o.)
Figyeljünk föl a pontos fogalmazásra. Az asszimiláns zsidó nem áll morális alapon, a cionista viszont igen. Szabó Dezső szerint az utóbbival nehezebb a dolga a magyarságnak, mert a morális alap és a faji különállás a zsidóságot mereven elválasztja a más, keresztény morálra és népi-nemzeti hagyományra támaszkodó magyarságtól.
Több mint kilenc évvel később egy másik cionista lap újságírója kereste meg az írót. Ezt a cikket teljes terjedelmében idézzük, hogy megfigyeljük, mennyit változott az író véleménye a zsidókérdésben. A cikk végén a szerző monogramja: G.G.L. A lap állandó szerzőjéről, G. Gerő Lászlóról van szó. A szöveg lelőhelye: Zsidó Szemle, 1929. november 1., 5. o.
„Az asszimiláns zsidó minden fogalom tövében csal…”
Beszélgetés Szabó Dezsővel a Philadelphia kávéházban
Az utcán érem el Szabó Dezsőt. Az eső esik, és Szabó Dezső esernyő alatt, hosszú léptekkel siet a Philadelphia kávéházból hazafelé.
– Aludni akartam. Rettenetesen deprimál ez az időjárás – mondja Szabó Dezső –, legszívesebben törölném az őszt a szótáramból.
Visszatérünk a Philadelphia kávéházba. Szabó Dezső közben megkérdi:
– A „Zsidó Szemle”, ugyebár, a cionista lap, szemben azzal a másikkal, azzal az…
– Egyenlőséggel – segítem ki.
Ő mosolyog.
Mire egy kávéházi ablakban letelepszünk, már a tárgynál tartunk. Nem ismerek rá Szabó Dezsőre. Könyvei, cikkei, előadásai után nem ilyennek képzeli az ember. Egyszerű, közvetlen, kedves.
– Én magyar szempontból tekintem a zsidókérdést és magyar kérdésnek fogom fel. Önök, cionisták, természetszerűleg a magyar kérdéseket is zsidó szempontból nézik, és zsidó kérdésnek fogják fel. Ez a helyes, őszinte felfogás. Ha nyíltan beszélünk egymással, meg fogjuk egymást érteni, és csakis így találhatjuk meg a magyar közösség számára a legtöbb haszonnal járó megoldást. Mert rettentő gatyázás folyik ezen a téren. „Én mindig liberális voltam”, hajbókol a hatalom, és „én mindig hazafias voltam”, veri a mellét a zsidóság.
A magyar faj számára a legégetőbb feladat, amint mindig hirdettem, éppen a nemzetiségi kérdés egészséges megoldása. A mostan ezen a téren uralkodó slendriánság a dolgot csak elmérgesíti, és senkire nézve sem kielégítő. A zsidók pedig beteges érzékenységgel utasítanak vissza minden közeledést, mely ebben a kérdésben tárgyalni és megoldást hozni kíván. Mindjárt antiszemitizmust kiabálnak. Mi az antiszemitizmus? A legnagyobb ostobaság. Valami l’art pour l’art zsidógyűlöletnek képzelik. De egyáltalában hogyan lehet ilyen tekintetben gyűlöletről vagy szeretetről és egyáltalában érzelmekről beszélni. Itt fajok életérdekeinek összeütközéséről van szó. S ahol ezek az érdekek ütköznek, ott természetesen ellentét van. Ezt nem lehet érzelmi alapon elintézni. És hogy a zsidók helyzetében ilyen esetről van szó, az nem szenvedhet kétséget. Utóvégre, hogy a zsidóság felekezet és nem faj, ezt csak őrültek mondhatják.
Ha pedig ez a helyzet áll fenn, akkor szembe kell nézni az adottságokkal, és el kell intézni azokat. Lehetetlen, hogy ez ellen a zsidók az antiszemitizmus jelszavával tiltakozzanak. Ha ütköznek az érdekeink az angol, a német vagy a francia érdekekkel, senki nem beszél antiangolizmusról és a többi. Vagy ha megkritizálnók bármely népet, egyik sem fog olyan hangnemben tiltakozni, mint a zsidó. Miért legyen éppen a zsidó a nebántsvirág. Én, aki igazán nagyon szeretem a fajomat, annyira élesen láttam és rá tudtam mutatni az én fajom nagy hibáira, talán szabad a zsidó hibákat is meglátni. Ezzel nem lehet egy hangzatos, speciális jelszót szembeszögezni: antiszemitizmus.
A komoly eszmecserék és a megoldásra irányuló törekvések elől azonban csak az asszimiláns zsidóság zárkózik el. Cionistákkal mindig tudtam beszélni és közös pontra jutni. Mert a cionista a nyílt, a becsületes zsidó. Az asszimiláns minden fogalom tövében csal.
És amellett, szerintem, éppen az asszimilánsok a legnagyobb zsidó soviniszták. Ahogy egymást dicsőítik és felmagasztalják, ahogy egymás érvényesülését elősegítik, a legkannibálibb fokon levő nacionalizmusnak kell tekintenem. Csak bizonyos drámaíróra és egy kritikai hetilapocskára mutatok rá, mely körül a pesti rohadék csoportosul, hogy erre a kannibálizmusra és asszimiláns ostobaságra példát hozzak fel. Beeszik magukat a köztudatba s minden második szavuk: kultúra. Pedig józaneszű ember, aki csak a kultúra kisgatyájában jár is, láthatja róluk, hogy nem írók, és amit csinálnak, az nem irodalom.
Pedig éppen a nyelvet tekintem annak a hídnak, mely Magyarországon a magyarságot a zsidósággal össze tudja kapcsolni, s amely az együttműködést megkönnyíti és kimélyíti. A zsidók magyar nyelvű irodalmát mindig nagy érdeklődéssel olvasom és érdekesnek találom, hogy egy idegen pszyche magyar nyelven talál kifejezést. Eleve vissza kell azonban utasítanom minden törekvést, mely zsidósága kendőzésével a magyar irodalom és pszyché meghamisítására irányul. A nyelv terén való együttműködést és összekapcsolódást természetesnek tartom, végre is nem hiszem, hogy akadna olyan cionista, aki a magyarországi zsidóság számára a héber nyelvet akarná behozni. Ez persze nem zárja ki, hogy a zsidók ápolják és műveljék saját nemzeti nyelvüket.
Politikai tekintetben pedig, ha én volnék hatalom, egy ad hoc zsidó parlamentet hívnék össze, mely hivatva volna határozni afelett, hogy miképpen kíván a zsidóság a magyarság kebelében, mint zsidó élni. Vagy azt mondja, hogy semmi köze a zsidósághoz és nem akar többé mint zsidó létezni, vagy határozza meg zsidóságának őszinte és a magyarság szempontjából is alkalmas alakját. Nem tagadom, hogy egyes emberek számára az asszimiláció lehetséges, de egy egész nép számára, Magyarországon félmillió zsidó számára azonban lehetetlen. És azért, mert a zsidók azt mondják, hogy „magyar vagyok”, nem tárhatunk kaput előttük, és nem vethetjük oda magunkat, mint a múltban. Ez nemcsak a zsidókra, hanem a többi nemzetiségekre is vonatkozik.
Nagyon-nagyon nehéz kérdés ez, megoldását nehezíti a politikai éretlenség is, mely uralkodó ebben az országban, zsidók és nem zsidók körében egyaránt.
Így beszél Szabó Dezső. Tartalmi kivonatát is alig lehet adni annak, amit mond. Színes, eleven, lenyűgöző. Jó másfél órája beszélgetünk már. Az eső elállt, az autóbuszok sorra gördülnek el az ablak előtt. Búcsúzom. Nemsokára nagy nyilvánosság előtt lesz alkalmunk hallani Szabó Dezsőt. A zsidókérdésről és a cionizmusról fog beszélni.
G.G.L.
Látjuk, Szabó Dezső álláspontja az évek során finomodott. A cionistákkal mindig tudott „közös pontra jutni”, mondja, igazából nem velük, hanem az asszimiláns „pesti rohadék”-kal van baja, amely ellepi és meghamisítja a magyar kultúrát. Nagyon szép megfogalmazás: „Az asszimiláns minden fogalom tövében csal.” Gondoljunk csak a mai állapotokra. A zsidó a Síp utcában azt mondja, ő magyar zsidó. A „magyar” fogalmának a tövében csal. A hitét eldobó zsidó nem zsidó zsidóként tünteti fel magát, azt állítja, hogy kultúrája, érzülete magyar, miközben valójában zsidó világpolgár. Megint csal. Ennek a „rohadék”-nak az egyedei, mondja Szabó Dezső, egymást támogatják, róluk szól minden, ők lesznek a „kultúra” hordozói a köztudatban. Ők azok, akik csöndben, a „kultúra” álarca alatt hódítanak. Nem ismerős? Nézzünk körbe a mai színházi életben, az egyre magyartalanabb honi irodalom berkeiben, a kultúra egyéb területein. A legkannibálibb zsidó nacionalizmus terpeszkedik, hízik a szemünk előtt.
Érdemes ma is odafigyelni Szabó Dezsőre.
B. – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
