Miért kontraproduktív a férfiakat állandó lelki nyomás alatt tartó feminizmus?

Miért kontraproduktív a férfiakat állandó lelki nyomás alatt tartó feminizmus?

Az elmúlt évtizedekben a nyugati társadalmakban rengeteget változott a férfiak szerepe. Több apa van jelen a gyereke életében, mint valaha. Egyre többen vállalnak érzelmi munkát, gondoskodást, önreflexiót. Férfiak milliói próbálnak jobb társak, jobb apák, jobb emberek lenni.

Mégis: a domináns feminista narratíva mintha ebből semmit sem venne észre.

A feminizmus közbeszédben uralkodó formája évtizedek óta kritizál, számon kér, bűntudatot kelt. A férfi „potenciális elnyomó”, „strukturális bűnös”, „toxikus hordozó”. A hangsúly nem azon van, mit csinál jól, hanem azon, mit rontott el – vagy mit ronthatna el.

Ez pedagógiailag és pszichológiailag is zsákutca.

Egyetlen ember sem fejlődik tartósan abból, hogy:

Ez nem motiváció. Ez lelki nyomás.

A bűntudat rövid távon engedelmességet szülhet. Hosszú távon viszont:

Sok férfi ma nem azért hallgat, mert „nincs mondanivalója”, hanem mert megtanulta:
bármit mond, az gyanús lesz.

Ha egy férfi segít → „ez az alap”.
Ha fejlődik → „csak most ért ide”.
Ha kérdez → „önigazol”.
Ha fájdalmat jelez → „eltereli a figyelmet”.

Hírdetés

Egy idő után a legtöbben egyszerűen kiszállnak érzelmileg. És ez senkinek sem jó.

Az egyik legnagyobb probléma, hogy a feminizmus főárama nem frissíti a narratíváját. Ugyanazokat a sémákat ismétli, miközben a valóság már rég árnyaltabb.

Nem beszél:

Ha nincs elismerés, akkor nincs visszajelzési hurok.
Ha nincs visszajelzés, nincs iránytű.
Ha nincs iránytű, akkor marad a zavar és a fásultság.

Az egyenlőség nem azt jelenti, hogy az egyik fél örök pedagógus, a másik pedig örök tanuló. Egy egészséges férfi–női viszony:

Ahol csak kritika van, ott nem partnerség van, hanem morális fölény.
És ahol morális fölény van, ott előbb-utóbb megszűnik a valódi párbeszéd.

Nem a feminizmus eltörlése.
Hanem a megújítása.

Egy olyan irány, amely:

A férfiak nem ellenségek.
Nem „megjavítandó projektek”.
Hanem szövetségesek, akiknek ugyanúgy szükségük van visszajelzésre, bizalomra és méltóságra.

És amíg ezt nem ismerjük fel, addig minden „egyenlőségi” törekvés csak papíron lesz az.


Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »