Akár az embereknek, a folyóknak is megvan a történetük és a sorsuk. Születnek, változnak, átalakulnak. És néha meghalnak. A múltjuk nagyságrendekkel régebbi, mint a mi hangyalétünk, a sorsuk pedig néha nagyon mostoha. Vessünk össze két példát.
A Rudava egy kis folyócska, inkább nagyobbacska patak az Erdőháton. A mindössze 45 kilométer hosszú, a detrekői, a széleskúti és a rohrbachi patakokat egyesítő folyó a Morvába torkollik. Kibabráltak vele is, mert a szocialista rendcsinálás idején – mint annyi mindent – őt is „kiegyenesítették”. Megmentése egyszeriben fontossá vált, most teljes gőzzel folyik a revitalizációja, a szabályozással tönkrevágott folyócska medrét görbületekkel, kanyarokkal próbálják újra emberi léptékűvé tenni. Dózerolnak, ásnak, túrnak a munkások, hogy csatorna helyett visszanyerje egykori, természetes folyó jellegét. Így törődik a modernkori szlovák állam a számára fontos természeti környezettel.
Hasonló sorsot, törődést és gondoskodást a Sajó nem érdemelt.
Mert míg a Rudavának az a szerencséje, hogy az erdőháti szlovákság lakta területen kanyarog, a Sajó a dimbes-dombos, magyarok lakta területen, Gömörben vájt magának medret. Pedig védett területről van szó. Több mint száz napig ömlött a folyóba napi két és fél tonna vasvegyület és mindenféle fém (hadd ne soroljuk), de ez a szlovák államot jottányit sem zavarta, csupán felvidéki magyar aktivisták és politikusok tartották fontosnak a folyó megmentését. A felvidéki magyar politikumnak azonban, nem lévén parlamenti párt, csak a tiltakozásra és a figyelemfelkeltésre futotta az erejéből.
Több mint száz napnak kellett eltelnie, hogy kapjuk a hírt: végre elkezdték a felszínre terelni a bányavizet, így 80 százalékkal kevesebb fém, fémszármazék és nehézfém mérgezi tovább a folyót. Miért nem kerülhetett erre sor száz nappal korábban? Jó kérdés. Miért kellett megvárni, hogy a folyó szlovákiai szakaszán minden élet kipusztuljon? A Sajó meghalt, és ha a „maradék” húsz százaléknyi fém még nagyobb koncentrációban tovább mérgezi a vizet, hamarosan meghal a magyarországi szakasza is.
Mindeközben Ján Budaj környezetvédelmi miniszter nemzetközi konferenciákon tündököl, politikai tévévitákban védi a mundér becsületét (a kormány inkompetenciáját), skandináviai mocsarakat látogat, a Sajó megmentéséért pedig egy szalmaszálat sem tett keresztbe.
Vitatkozik a gazdasági minisztériummal, a kerületi hivatalokkal, tologatja a felelősséget, s a tévévitákban ő is beállt az agyalágyult „zorbánozók” sorába.
Amikor bő két éve a Matovič-kormány felállt, sokan érezhettek elégtételt, hogy Ján Budaj kapja a környezetvédelmi tárcát, aki a rendszerváltás előtt kazánfűtőként próbált a környezetvédelemmel törődni. Vénségére végre hatalmat is kapott. Sajnos, nem élt vele, és egyre inkább úgy tűnik, számára is elsőbb a pártpolitikai farsangolás, mint a tisztességgel végzett munka.
A szlovákiai környezetvédelem mostoha sorsa persze nem ennek a kormánynak a regnálása alatt züllött le teljesen, az elődök is hozzátették a magukét. A fényes kivételt Miklós László személye jelentette két kormányzati ciklusban (1998–2006 között). Az ő szakmai hozzáértését aligha kérdőjelezi meg bárki is Szlovákiában. Előtte és utána hozzá nem értő kóklerek irányították a tárcát, többségük leginkább a saját zsebével törődött, olyannyira, hogy 2010-ben megszüntették a minisztériumot.
A kérdésre mindezek tudatában sem kapunk választ: miért kellett kivárni, hogy ismét elpusztuljon a Sajó? Lustaság? Hozzá nem értés? Nemtörődömség? Pénzhiány? Rendezetlen jogi környezet? Mindegyikből valamennyi.
Végül egy kis adalék. A Sajónak eredetileg három ága volt: a murányi, a dobsinai és a csetneki. Az idősebb generáció még ma is Sajónak nevezi mindhármat. A szülőfalum, Melléte határában csörgedező Sajó-ágat, a Murány patakot is megmérgezték néhányszor (még a pártállam idején). Hol a gondatlan mezőgazdászok „dúsították fel” a vizét egy kis műtrágyával, hol a nagyrőcei szőnyeggyár, a szocialista Kovral mérge irtotta ki belőle az életet. Az egykor kristálytiszta folyócskában kézzel fogdostuk a rákokat a padmalyok, gyökerek alatt, paducok óriási rajai villóztak a napfényben. Jellegzetes hala volt a márna, a domolykó és a csuka is. A mérgezés után a rákok a partra menekültek, ahol nem kerülhették el sorsukat. Azóta a Murány vizében kicserélődött a fauna: a paducok helyett megjelent a sügér, a pisztráng, és megmaradtak a szívós domolykók.
A természet képes megújulni, olykor arculatot vált, a folyók új medret vájnak maguknak.
Csak az emberi önzéssel, butasággal és nemtörődömséggel nem tud mit kezdeni. Nem kétséges, hogy a Sajó másodszor is, ismét feléled. Majd, egyszer, valamikor. De miért kellett megint elpusztulnia? Lesz ennek a gazemberségnek felelőse?
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
