Az isztambuli Hagia Sophia jelenleg a világ egyik leglátogatottabb múzeuma, de a török elnök ismét mecsetté akarja tenni. Erdoğan soha nem volt híve annak, hogy múzeum legyen, még ha több millió turistát vonz is. Andrea Riccardi olasz történész elemzését közöljük.
Riccardi hangsúlyozza, hogy egy nagyszabású bazilikáról van szó, amelyet még Justinianus építtetett 537-ben azzal a céllal, hogy a világ legszebb temploma legyen, az Isteni Bölcsesség temploma, a Kelet ragyogása. Itt, az ökumenikus pátriárka székhelyén koronázták meg a császárokat az Egyház és a császárság egybehangzó szándékával. Mozaikjainak szépsége, belső díszítésének gazdagsága Konstantinápoly szent, varázslatos központjává tette, a szíve lett ennek a városnak, a keresztény városnak, az új Rómának, amelynek lakói romióknak, azaz rómaiaknak nevezték magukat (a törökök ma is rumnak nevezik a görög ortodoxokat).
Amikor II. Mehmed 1453-ban meghódította a várost, rögtön ellátogatott a bazilikába, és a rá következő pénteken már iszlám imádságot tartottak benne, mecsetté alakíttatta át, mintegy jeleként annak, hogy kisajátította a város lelkét. A kupola, a Pantheon mintájára, továbbra is uralta a vidéket, és ihletője volt az oszmán mecsetek építésének.
Mintegy kétszáz évvel korábban, 1204-ben más fordulat is történt: a keresztes háborúk során elfoglalták, és katolikus templommá tették a bazilikát, ez ma is keserű emlék az ortodoxok számára.
A történelem során sokszor előfordult, hogy az istentiszteleti helyek átalakultak, a győztes kisajátította magának a szimbolikus helyeket. Ez történt az Omajjád-mecsettel is Damaszkuszban, ami korábban Keresztelő Jánosnak szentelt templom volt, illetve számos kisebb templommal az iszlám által elfoglalt területeken. A törökországi Urfában az ősi örmény székesegyház romjaiból 1993-ban építettek mecsetet. A másik oldalon pedig az oszmán törökök Európából való kiűzése után, a 19–20. században a minaretek és a mecsetek tűntek el Görögországban és néhány balkáni országban.
Isztambulban és Törökország keleti területein működnek keresztény templomok, még ha a keresztények száma csekély is.
A Hagia Sophia évszázadokon keresztül a szultán-kalifa egyik mecsete volt, a kicsiny közösséggel rendelkező ortodox patriarkátus pedig kiszorult a Fanar-negyedbe, szerényebb körülmények közé.
1918-ban az oszmán törökök vereségével felmerült a keresztények részéről, hogy visszaszerzik a Hagia Sophiát. Titokban a Vatikán is tett lépéseket. A francia katonai parancsnok úgy vonult be a városba fehér lovon, mint hajdan II. Mehmed szultán, a visszahódítás jeleként. Ez azonban csak a történelem kicsiny epizódja volt, Konstantinápoly nem éledt újjá, Törökország maradt.
Atatürk hozott fordulatot azzal, hogy bezárta a mecsetet mint a vallásgyakorlás helyét, és 1935-ben múzeummá tette. Ez nem tetszett a muszlim híveknek, de a bizánci bazilika és a kalifátus mecsete már a múlt volt. Atatürk egy igazi modern, világi államot akart létrehozni, a vallások a múlthoz tartoztak. 1925-ben elhívta a francia Georges Dumézil vallástörténészt az isztambuli egyetemre tanítani, és kötelezővé tette minden diák számára a kurzusát, hogy megtanuljanak a vallásokra világi szemszögből tekinteni.
A Hagia Sophia máig múzeum maradt. Vitát gerjesztett, amikor VI. Pál (aki egyébként támogatta, hogy Rómában mecsetet építsenek) 1967-ben letérdelt imádkozni a Hagia Sophiában, ott, ahol 1054-ben Róma elhelyezte az ortodox pátriárka kiközösítését elrendelő bullát.
Vannak helyek, ahol mintha megállt volna a történelem. Erdoğan ma újra az oszmán török történethez köti magát, és mecsetté akarja tenni a Hagia Sophiát.
A város meghódításának évfordulóján egy imám felolvasott egy szúrát a korábbi templomban. Olyan jeleknek látszanak ezek, amelyek előkészítik, hogy az államtanács új döntésével ismét mecsetté alakítsa vissza az épületet. Tiltakozások érkeztek Görögországból és Oroszországból. Bartholomaiosz pátriárka kijelentette, hogy a Hagia Sophia „nem válhat újra a szembenállás és az összecsapások okává. A bazilika a kereszténység és az iszlám találkozásának, párbeszédének, kölcsönös megértésének helye, szimbóluma.”
Valójában Erdoğan döntése annak az áramlatnak a makroszkopikus kifejeződése, amely felül akarja vizsgálni, vissza akarja adni a saját szempontja szerint a helyek és műemlékek szimbolikus jelentőségét (ez egyébként nem teljesen különbözik attól, ami ma nyugaton a szobrokkal történik).
A Hagia Sophia erőteljes jelkép, könnyen robbant ki viszályt. A revizionizmus újra lángra lobbantja az indulatokat. Ha mecsetté teszi, az talán rövid távon erősíti az elnök pozícióját, de aztán az indulatok továbbgerjednek a globális világban, és kulturális (reméljük, csak kulturális) konfliktusokat szülnek, amelyek kimenetelét senki nem tudja ellenőrzése alatt tartani.
Úgy kell elfogadni a szimbólumokat és a műemlékek rendeltetését, ahogyan a múltból kaptuk, tudni kell a maguk viszonylagosságában, relatív voltában tekinteni rájuk. Fontos ez, ha „új” történelmet szeretnénk írni, és nem akarunk a régi, de soha el nem múló történések rabságában élni. A világunk azonban nagyon vágyik a revansra.
Fordította: Thullner Zsuzsanna
Forrás: Corriere della Sera
Fotó: Famigliacristiana.it
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
