Miért és hogyan hagyták el Magyarországot? Három történet a több százezerből

Miért és hogyan hagyták el Magyarországot? Három történet a több százezerből

Írország, Svédország és az Egyesült Államok. A világ három különböző pontjára sodorta az élet azt a három magyart, akit lapunk megkérdezett, miért és hogyan hagyták el hazájukat. Példájuk nem kifejezetten tipikus, de nem is különösebben kirívó. Csak néhány a több százezerből, akik közül mindannyian ismerünk valakit.

1. 

Az első történet Árendás Olivéré; az ő esete azért is különleges, mert rövid időn belül hazatért Írországból. Ne lepődjön meg senki a furcsának tetsző néven: már talán az is sokat elárul arról, miért távozott, hogy munkahelyével kapcsolatos megjegyzései miatt csak álnéven mert nyilatkozni. A sebészként dolgozó Olivért is az csábította külföldre, mint oly sokakat: elsősorban munkahelyével, egy budapesti kórházzal volt elégedetlen. – A munkát napi tíz órába is nehéz volt belesűríteni, és ehhez még ügyeletek, mellékállás is társultak. Havonta 330–340 munkaórát dolgoztam – festi le egy magyar orvos életét. – Túl sokat dolgoztam túl kevés pénzért, és nem tudtam rajta változtatni. Éreztem, hogy ebből még egypár év, és végem van. Kiégtem. A magánéletemre fordítható idő eltűnt az életemből. A kislányom azt hitte rólam, hogy én valahol máshol lakom, és néha meglátogatom őket – idézi vissza Olivér az akkori körülményeket. Amikor tehát az alacsony fizetés, a megszámlálhatatlan kifizetetlen túlóra és az elvárt önszorgalom találkoztak sértettségével, a divattal és a kalandvágyával, megszületett a döntés. Irány Írország!

http://mno.hu/

Mi várt rájuk? Mint Olivér meséli, a költözés őt és feleségét megviselte, de gyorsan kiderült, menni fognak a dolgaik; a gyerekek pedig a vártnál is jobban alkalmazkodtak. A legváratlanabb, felszabadító élménye az volt, hogy sokkal több időt tölthetett a családjával. Megtapasztalták, hogy elfogadható mennyiségű munka mellett milyen a normális családi élet. Ha „kolbászból volt a kerítés”, mégis miért jöttek haza? Az ok prózai: honvágyuk volt, a felesége gyese és gyedje is lejáróban volt, sőt a családi otthonteremtési kedvezményt is éppen akkor hirdették meg.

2.

Esze ágában sincs visszatérni viszont második történetünk szereplőjének, Oláh Líviának. A Stockholmi Egyetem családdemográfus kutatója csaknem három évtizede – akkori, szintén magyar – férje után ment Svédországba. Azóta is a svéd főváros külvárosában él. – A külvárosban, mert a belváros megfizethetetlen, inkább napi két órát ingázom tömegközlekedésen – kezd bele bosszúsan, hogy aztán már megenyhülve folytassa, mennyire megtalálta számításait a munkahelyén. Merthogy nála is ez volt a kulcspont: bár nála kevésbé anyagi, mint inkább szakmai volt a motiváció. Lívia szerint egyszerűen Magyarországon nem találni a világ élvonalához tartozó stockholmihoz hasonló munkakörnyezetet. – A hazai hierarchia itt alig érzékelhető. Már doktoranduszként is komolyan veszik és egyenrangú kollégaként kezelik a munkatársakat, ami nagymértékben elősegíti az önállóságot és szabad gondolkodást. Az intézetben számos külföldi kutató dolgozik, ezért az angol a munkanyelv, ami óriási előnyt jelent. Magyarországon erre sincs feltétlenül lehetőség – sorolja a főbb különbségeket.

http://mno.hu/

Persze ő sem szakadt el teljesen a szülőhazájától. Mint mondja, rendszeresen követi a magyar politikát, bár inkább a szakmai érdeklődéséhez kötődő, tehát a családpolitikához, nemek közötti egyenjogúsághoz, a férfi-női szerepekhez kapcsolódó változásokat figyeli. Nincs túl jó véleménnyel róla. Lívia úgy látja, Magyarországon még mindig hagyományos, a jelenkornak „nem megfelelő” családmintát próbálnak megvalósítani és támogatni rendszerszinten: amely szerint például a nők egyetlen hivatása az anyaság, a férfiaké meg a kenyérkereset. – A kormánynak fel kellene ismernie, hogy a női szerepvállalás támogatása és a férfiak bevonása a családi szerepkörbe elengedhetetlen ahhoz, hogy szembenézzünk a demográfiai kihívással, amit a társadalom elöregedése hoz magával – figyelmeztet.

3.

Még távolabbra szakadtak a harmadik történetünk szereplői: ők meg sem álltak az Egyesült Államokig: Takács Tímea és Szinyei Tamás jó pár évvel ezelőtt, ösztöndíjjal jutott Minnesotába. Hogy milyen ma a „lehetőségek hazája”? Mint mondják, az amerikai lehetőségek még mindig kétségtelenül sokkal kecsegtetőbbek, mint az otthoniak, ugyanakkor a munkavállalás rendkívül nehéz a külföldieknek – hacsak nem házasság vagy cégen belüli áthelyezés kapcsán kerül ki valaki. Nagyra értékelik azonban, hogy könnyebb a hétköznapi ügyintézés, közelebb lehetnek a természethez, a közeg pedig pozitív és jókedvű. Vannak persze rossz tapasztalataik is. – Nehéz megszokni a drága és szövevényes egészségügyi rendszert, a mindent átszövő anyagi érdekeltség állandó jelenlétét, és a hétköznapi emberi kapcsolatok az odahaza megszokottól „eltérő típusú dinamikáját” – fogalmaz óvatosan Tímea. Hozzáteszi azt is, hogy a gyermekneveléshez kapcsolódó felügyelet, feladatok megoldása és az iskoláztatás költségei is sokaknak nehézséget jelenthetnek. Nehezen felfogható számukra, hogy kint nincs ingyenes minőségi bölcsőde és óvoda, csak napközi 1800–2200 dollárért havonta és gyermekenként.

Hogy bejött-e a számításuk? Mint mondják, nem gondolkoztak ezen, mert nem tudják, mi lenne, ha máshol élnének. Tényként kezelik, hogy kintlétükből sok szempontból profitáltak, nem csak anyagi értelemben. Ugyanakkor korábban nem gondolták volna, hogy egy külföldi házaspárnak mennyire bonyolult és nehéz a legális tartózkodás fenntartása az Egyesült Államokban.

Az anyaország gondoskodásával kapcsolatban számtalan, a diaszpóramagyarságot érintő kezdeményezésről számolnak be, amelyek az elmúlt évek során bontakoztak ki, és amelyekre korábban nem volt példa. Arra a kérdésre, hogy visszajönnek-e, egyértelmű a válaszuk. „Magyarok vagyunk, szeretjük Magyarországot. Szeretnénk visszaköltözni Magyarországra”. – Az első generációs magyarok nem lesznek soha amerikaiak. Sem nyelvi értelemben, sem a hozott értékrenddel és szokásokkal, sem barátságok kapcsán nem fognak tudni soha teljesen azonosulni a választott környezetükkel – sorolják az indokokat.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2018.02.22.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »