Nyitókép: SITA
Szentséges Atyám!
Mindenekelőtt meg kell vallanom, nem vagyok a katolikus mintahívő, de tisztelem az Urat. Jelenléte reményt, példát és mintát ad, ahogy őseim hosszú sorának is adott, akik a lelkemben élnek – ahogy az Isten szent lelkének egy szikrája is. Mélyen megérint dédapáim képe, amint fehér ingben, hajadonfőtt, fekete kalapjukkal kezükben beléptek az Isten házába. Nagyanyáimé, akik magától értetődő áhítattal dicsérték énekükkel az Urat. Mifelénk emlékeznek még ilyesmire az emberek!
Tudja Szentséged, hagyomány volt ebben. Állandóság. Szilárd alap. Tartás, s abban egyértelműség. Olyasmik, amikre egész életeket építhetni, s amiket talán csak a Szentlélek közelségében élhetünk át és érthetünk meg. A mi Keresztény Istenünkében, aki elválasztja a helyeset a helytelentől, de – látjuk – sosem kényszerít. Ugyanakkor, mintegy ellenpontként, Jézus állhatatos, alázatában megingathatatlan. Nem erőszakos, de tartása kikezdhetetlen. Nem fegyvere az erőszak, de sosem alázkodik meg. – Tudja, Szentséges Atya! A mi Urunkról beszélek, akinek Ön a földi helytartója!
Krisztus után 732-ben egy francia, félig-meddig király, megelégelve saját maga és vallása visszaszorítását, szembeszállt az akkoriban rómányi kiterjedésű kalifátus európai seregeivel, és Poitiers mellett megverte a szaracénokat. Nekünk, ma, nincs Martell Károlyunk, pedig az omajjida harcosok már 2000 kilométerrel Poitiers fölött járnak! Ma, 1290 év után, a győztes csata helyén nagymecset áll. Nem tudom, tudja-e Szentséged, hogy a mecset neve – Pavée des Martyrs. A név, a „mártírok” szóval, az imámok uralma alá hajtott városban a csatában elpusztult muszlimokra áldoztára utal.
grande mosquee de poitiers
2013-ban, a mecset építésének ötödik évében az ugyancsak francia Abbeville-ben (tehát az apát[ság] városában) az apátságot bontották. Nem ez volt az egyetlen. Azon töprengtem, Szentséged mecsetépítő püspökei ez esetben is adakoztak-e. A gótikus katedrális lerombolására.
Mert az kétségtelen, hogy innen alig száz kilométerre, ma Szentséged egyházmegyéje finanszírozza az újabb, Tours-i nagymecset építését! Szentséges Atya! Értenem kellene ezt? Talán támogatnom is? Csak nem a békességre és az empátiára hivatkozunk? Hogy boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet…? De, ugye boldogok azok is, akik szomjaznak az igazságra?
Szerénytelenség volna emlékeztetnem, hogy Krisztus a kereszten halt meg, de nem kerülhetem el, hogy minden alkalommal eszembe ne jusson! Csak nemet kellett volna mondania: „Nem. Én nem. ”… Tévedek, ha úgy gondolom, a hitéért halt meg? Szentséges Atya! Lehet, hogy megért neki ennyit? Még ennyit is? Úgy emlékszem Jézus egyetlen egyszer ragadtatta erőszakra magát. Épp a templomban, a kufárokkal szemben. Azt hiszem, megdühödött! Bevallom, nekem itt gyarlóságomban egynél azért többször érzem megkérdőjelezni a helytelent, amit manapság közmegegyezésen alapuló elhallgattatással kezelnek.
Mert a jelenség nem egyedüli. A kölni Szent Theodor egyházközösség is finanszírozta a helyi mecset építését. Az én adományaimból! Sőt, az Egyesült Államok legrégebbi katolikus egyeteme, a Georgetown, maga nyitott új mecsetet a saját területén. Szentséges Atyám! Ki iratja még oda a fiát? Szentséged egyházának hímzett stólás, arany pecsétgyűrűs püspökei, akik képtelenek kimosakodni a pedofília minden elborító vádja alól, saját híveik pénzén minaretek felépülésére adakoznak! Micsoda hiteltelen kiállás ez saját híveik mellett! Megaláztatás! Önnek hogy nincs szava ehhez? Szentséged romlatlan argentin hívein mekkorát dobott volna, ha ledózerolják a templomaikat? Mit hallott, ott is épülnek már a mosquée-ok? Vagy ezt a jelenséget csak az igen jómódú, értékmentesre sterilizált európai keresztények tudják „értékén kezelni”?
Nem tudom, mit jelent a kor, az Öné… mit vesz el a lendületből, hogy fordítja észrevétlen szemlélődéssé a cselekedetet. Nem tudom, mit tehet egy egyházfő a körötte tolakvó nyájban. Hogy mit tehet meg! De azt tudom, Szentatyám, hogy mohamedánok ülnek a templomainkban, és nincs senki, aki szóra emelkedne, hogy ELÉG! Pedig már elég! Nem ellenük, hanem érettünk!
Mert ennek az újkori jelenségnek nem az a bántó volta, hogy felebaráti szeretetünk jelképeként tekintettel vagyunk a másikra, hanem az, hogy ezt közben akként teszik, hogy magukat, minket és az Istent tagadják meg. Arról ne is beszéljünk, hogy mindeközben a felebaráti szeretet viszonzásának nem nagyon látni nyomát. Miért? Mert az egy másik vallás! Ők nem ezt tanulták évszázadokon keresztül. Nem ez a természetes, és nem ebben a kultúrkörben érzik jól magukat.
Mondhatnánk, az új mecsetek építésével mi is tanuljuk őket. Mikor aztán a tanulási folyamatban beleütközünk a felháborítóba, a veszteségeinkbe, az agresszióba, és védenénk saját empatikus világlátásunkat, az élni és élni hagynit, akkor az újkori polkorrekt doktrína arra vezet bennünket, hogy ezt nem illik ám hangosan kimondani, leírni! Nem is kellene felhozni! Hisz ez bántó azokra nézve, akikkel szemben megfogalmaznánk. S bár a rendőrségi statisztikák jelzik ennek a „gyógymódnak” az eredménytelenségét, manapság mégis betapasztott szájjal illik várni a végítéletet, méghozzá püspökeink buzgó bólogatása közepette!
Meggyőződéssel nézzük végig szellemi vezetésünk, a kultúránk, a fejlődésünk és a hitünk hanyatlását, és értetlenkedve teszem fel a kérdést, hogy csak a világégés után kérdezhetjük meg hangosan, hogy miért hagyták elpusztítani, és egy mással leuralni azt, amiben generációink nőttek fel, és átsegítette őket is életen és halálon?!
De térjünk vissza a Saint-Sulpice-be! Párizs második templomában ezek a mi empatikus papjaink, ezek a lapos pillantású, hitehagyott szolgálók, muszlim imahelyet alakítottak ki. Az itáliai Belluno városának központi terén április 6-án kaftános férfiak és a lefátyolozott nők fogyasztották vallásos böjttörő vacsorájukat, az iftart, s utána nyilvánosan mondták el a salat al-Maghribot, az esti imát. Az ünnepséget az iszlám közösség – nem az önkormányzattal! – az egyházzal együtt szervezte meg! Előre várom, hogy Pünkösd ünnepén arról tudósítsanak majd a békeszerető muszlim oldalak, hogy milyen csodás volt átérezni a Szentlélek áradását keresztény embertársaik társaságában a bellunoi templomban! Biztos vagyok benne, hogy Ön is örömmel olvasgatja majd ezeket a híreket, Szentséges Atya! Mert olyan felemelő az ilyesmi! – Csakhogy ilyenek nem lesznek!
A Saint-Sulpice nincs egyedül. Ez a nyitás a muszlim megértés és tolerancia felé általános a hanyatló nyugaton. A lille-i katolikus templomokba is betört a Ramadán, erről prédikálnak ott a Krisztus papjai. Szégyen. Spanyolországban, ahol évszázadokba tellett a mórok visszaszorítása, ugyanezt a humánus mintát követik Szentséged alattvalói. Igen, rettegő alattvalók ők és nem Krisztus egyenes hátú igehirdetői – mert ilyen már annyi sincs köztük, mint ahány pederaszta. De hát tudjuk, Isten megbocsát. De megbocsátanak-e a hívek is?
Mit védenek ezzel Szentséged főpapjai? És mit véd Szentséged ezeken a papokon? Mert, hogy nem minket, azt elmondhatom. Hisz hívek már nincsenek is! Az üres templomok némaságára vigyáznak talán? Ez a szelídség vezeti majd a Z generációt oltáraink elé? Vagy meg kell várnunk, míg ellenségeink közösségünk utolsó hírmondóit új cirkuszok új oroszlánjaival tépetik szét?
Hát Szentséged rorátéira behallatszik-e már Róma müzzeinjének imára hívó kiáltása? És eltakarják még Szentséged elől Allah büszke híveinek becsmérlő pillantásait a Vatikán egyre vékonyodó falai? Mit hallani a belső termek némaságában? És mit sugalmaz az Úr?
Nem kellene lépni? Nem kellene még egy reformáció? Kálvinéval szemben most újra, akár egy katolikus? Az Ön rendjének célja, hogy a hit védelmén és terjesztésén, valamint másoknak a keresztény hitéletben való előrehaladásán fáradozzanak. Akkor ez már az? Már fáradoznak? „Boldogok vagytok, ha énmiattam gyaláznak és üldöznek titeket, és mindenféle rosszat hazudnak rólatok.” Mert ezt a boldogságot innen még Szentséged jezsuita rendtársaiban sem látni, azt hiszem. De ugyan ki is üldözné őket, ha egyetlen ige nincs, ami mellett kitartanának?
Megboldogult Tiny Muskens holland katolikus püspök, aki a Shalomot (!) választotta „békés” mottójául, azt is javasolta, hogy a nagyböjtöt a továbbiakban „keresztény ramadánnak”, Istent pedig Allahnak nevezzük, hogy valóban befogadók legyünk! Hogy juthat odáig egy püspök, hogy ezt gondolja a krisztusi útnak? És ki választja meg? Micsoda téboly! Miféle hívek imádhatják ott az Urat, ahol ilyen püspökök hirdethetik a kiforgatott igét? Mit gondol Szentséged, Muskens püspök a mennyországba került? – Mert remélem, nem!
Jézus azt mondja a Hegyi Beszédben:
„Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.”
Szentséges Atya! Ki? Ki dicséri még Európában az Urat, ha már a katolikusok is Allahot dicsőítik! És sehol egy Jeanne d’Arc, akinek utat mutatna az Isten!
Mert „Ti vagytok a föld sója. Ha pedig a só megízetlenül, mivel lehetne ízét visszaadni? Semmire sem való már, csak arra, hogy kidobják, és eltapossák az emberek”.
Micskó András
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
