Helmut Kohl június 16-án távozott az élõk sorából. Kohl halála és július elsejei temetése között kereken két hét telt el. Ezalatt napvilágot látott a hír, hogy a kancellár özvegye, Maike asszony azt szeretné: Orbán Viktor is beszédet mondjon a búcsúztatón. Nem így történt. Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke ezt személyesen akadályozta meg.
Helmut Kohl június 16-án távozott az élõk sorából. Ez a nap az apokrif középkori hagyomány szerint a világ teremtésének napja – emiatt aztán késõbb elhíresült írók választották kitüntetett regényidõnek, s nem keveset adtak volna érte, ha köze lehetne hozzá a biográfiájuknak. Kohlnak úgy alakult az élete, hogy nyugatnémet, majd össznémet kancellárként, a német újraegyesítés atyjaként hozzá tudott adni valamit a félbemaradt Teremtéshez.
Nyolcvanhét évébõl tizenhat volt az, amelyet a német politika csúcsán tölthetett, s ennek hajszálpontosan a felezõidejében történt meg a történelmi igazságszolgáltatás, a természetellenes kettéosztás „helyrekalapálása”, amit a legendás és bátor kohli tíz pont meghirdetése tett lehetõvé a berlini fal leomlását követõen. Mert históriai szerepük lehet a rombolóknak, ám ha a rombolást nem követi építés, felemás a mégoly forradalmi siker is.
Ezzel együtt tisztelte meg az Európa Tanács az Európa Díszpolgára címmel, s ezzel együtt javasolta Kohlt Nobel-békedíjra kereken tíz éve Manuel Barroso, az Európai Bizottság akkori elnöke és Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió Nyugat-szerte ünnepelt sírásója. Persze – akárcsak Gandhi – Kohl ezt nem kaphatta meg: abban az évben kellett a plecsni Al Gore-nak, akire már alig-alig emlékszünk, ám akinek a tevékenysége összehasonlíthatatlanul jelentékenyebb a békés világ normalizálásában.
A temetésen sokan szót kaptak, Orbán nem
Kohl halála és július elsejei temetése között kereken két hét telt el. Ezalatt napvilágot látott a hír, hogy a kancellár özvegye, Maike asszony azt szeretné: Orbán Viktor magyar miniszterelnök is beszédet mondjon a búcsúztatón. Nem így történt. Jean-Claude Juncker, a kohli alapoktól idõközben ideológiailag messze elkószált barát, az Európai Bizottság elnöke ezt személyesen akadályozta meg.
Mivel Helmut Kohl lett az elsõ politikus, akitõl nem nemzeti, hanem európai uniós szintû gyászszertartáson vettek végsõ búcsút Strasbourgban, az unió zászlajával letakart koporsó elõtt beszélt Antonio Tajani, az Európai Parlament elnöke; Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke; Jean-Claude Juncker, aki „európai hazafiként” írta le Kohlt, s felidézte, hogy 1997-ben, amikor megszülettek az elsõ tervek az unió keleti bõvítésérõl, a kancellár könnyezett örömében; Angela Merkel, a nagy kancellárelõd politikai „kivégzõosztagának” vezetõje (akit az özvegy a hírek szerint az „árulása” miatt nemkívánatosnak tartott, de Merkel becsületére legyen mondva: beszédében elismerte, hogy „voltak köztünk súrlódások az elhunyttal”); Felipe González egykori spanyol kormányfõ; Dmitrij Medvegyev orosz miniszterelnök; Emmanuel Macron francia elnök; sõt még Bill Clinton amerikai exelnök is. A rutinos tengerentúli rétor – ha szabad ebben a kontextusban így fogalmazni – „elvitte a show-t”: felintve a karzaton helyet foglaló ifjú strasbourgi muzsikusoknak, s rámutatva a ravatalra, kijelentette, hogy „mindannyian így végezzük”.
Úgy fogalmazott: nagyon sok olyan, már visszavonult politikust lát a megemlékezésen, mint õ maga. Mind azért jöttek el, mert Kohlnak köszönhetõen olyan nagy dolgok részesei lehettek, amelyek túlmutattak önmagukon. Ezzel – államférfiúi nagyság ide, kontinentális jelentõség oda – Clinton egy csapásra helyretette az emberi és isteni léptéket; lehet mondani: olyan volt, mint európaiak között egy keresztény.
Hogy az özvegyet mivel vették rá, hogy a német haza üdve érdekében Orbán, az unió „fekete báránya” maradjon ki a hivatalos politikai ceremóniából, annak kiderítése minden bizonnyal kemény titkosszolgálati feladat lenne. Mindenesetre, ha a német és az európai hatalom mulandó aktuálpolitikai meggondolásokból negligálta az elhunyt elõre kinyilvánított szándékát, az több évezredes európai hagyományt bírált felül.
Kohl és Orbán bensõséges viszonyban voltak
Maike asszony kétségkívül személyesen ismeri a magyar miniszterelnököt. Például arról a kormányfõi látogatásról, amely tavaly tavasszal zajlott ludwigshafen-oggersheimi otthonukban, Balog Zoltán kíséretében, aki tolmács minõségében volt jelen.
A bensõséges beszélgetés során a felek közös hangot találtak többek között a menekültválság megítélésében, hangsúlyozva, hogy Európa nem lehet a világban szükséget szenvedõ emberek millióinak új hazája, s ennek ellenkezõjét a kereszténységre való hivatkozással sem lehet levezetni. A menekülthullámot történelmi kihívásnak nevezték a szükséget szenvedõk milliói és Európa jövõje szempontjából is, de hangsúlyozták, hogy Európának az érintett régiókban kell segítséget nyújtania, hogy minél több ember elõtt saját hazájában nyíljanak meg a kilátások. Egyetértettek abban is, hogy a XXI. században is észszerû, megfontolt és hosszú távú gondolkodással lehet megóvni azokat az értékeket, amelyekre építve Európa létrejött.
A mainstream médiabeli furcsálkodás – esetenként a felháborodás – a tavaly áprilisi vizit után olykor nem ismert mértéket. Érthetõen, hiszen nem kisebb volt a tét, mint az unióalapító politikai örökség sorsa: Orbán vagy pillanatnyi európai ellenlábasai képviselik-e hívebben manapság a klasszikus kereszténydemokrácia ethoszát. Akik hajlamosak voltak ezt a tisztelgõ látogatást magyar részrõl egyszeri PR-akciónak, propagandisztikus szervezési bravúrnak minõsíteni (s a legelvetemültebbeknek az sem volt túl drága, hogy a tolószékbe kényszerült Kohlt egyúttal szenilis vénembernek állítsák be), figyelmen kívül hagyták, hogy a két politikust több évtizedes rokonszenvezõ kapcsolat fûzi egybe.
Kohl korábban is tanácsokkal látta el a magyar miniszterelnököt
Kétségtelen, hogy a közös fotóval is megerõsített oggersheimi vizitálás utólag történelminek bizonyult, hiszen ez volt az utolsó eset, hogy Kohl kancellár hivatalban lévõ politikust fogadott. Kevesen tudnak azonban az elõzményekrõl: például arról a kilencvennyolcas, többórás, elmélyült, szintén magánjellegû beszélgetésrõl, amikor Orbán afféle politikai „gyorstalpalóban” részesült Kohl által: hogyan is tanácsos kereszténydemokrata módon kormányozni?
A kancellár a vezérelvet, a politikai ars poeticát másutt is megfogalmazta (semmi olyat ne tegyél a közéletben, amitõl visszariadnál a magánéletben), itt azonban módszeresen „aprópénzre is váltották”. Szimbolikus az idõpont is: Orbán épp érkezik a végrehajtó hatalomba, miközben Kohl épp távozik onnan. Nem tud az ember szabadulni a gondolattól: itt valamiféle politikai stafétaátadás történik. S csak a károgók kedvéért: akkor még Hannelore, s nem Maike asszony állt Kohl oldalán.
Kohl romantikus elkötelezettséggel szerette a magyarokat
Hozzátartozik az igazsághoz: Orbán a Kohl kancellárhoz fûzõdõ kapcsolatot, bejáratosságot nem kis részben „az antalli örökség” keretében kapta. Helmut Kohlt különleges bizalmi viszony fûzte Antall Józsefhez, akiben a drótvágó, német kitüntetésekkel elhalmozott „forradalmi rombolókkal” szemben az építõ kereszténydemokrata barátot és szövetségest látta. Ez a nexus is hozzájárult ahhoz, hogy ki lehet mondani: Kohl – még hivatalban lévõ politikusként, de azt követõen is – nem csupán szimpatizált a magyarokkal, de roppant korszerûtlenül szeretett is bennünket. (A Kohl bizalmasának számító George Hefty szerint ez a hozzáállás kifejezetten romantikus volt.) A kancellár talán érzékelte azt a sajátos történelmi viszonyt is, amely – a nyomasztó világháborús örökségektõl függetlenül – a magyarságot a németséghez fûzi: vannak más nemzetek is, akik respektálják a németek gazdasági és kulturális erejét, de kevés az olyan, amely – persze az óhatatlan vadhajtásoktól eltekintve – kedvelni is képes õket.
A gyászszerttartás
Amikor Magyarország mindössze két „kvótát” kapott Kohl hivatalos búcsúztatására, az elõbbiek ismeretében kézenfekvõnek tûnt, hogy a kormányfõ mellett a másik résztvevõ Antall József özvegye legyen. Õ azonban egészségügyi okokból nem tudta vállalni az egész napos fárasztó, megerõltetõ programot – így összeállt a jól bevált Orbán–Balog-tandem. A hivatalos – és Orbánt némaságra kárhoztató – uniós ceremóniát követõen a gyászolók útra keltek Németországba, többnyire gépkocsival. Kohl koporsóját helikopterrel szállították el Strasbourgból. A helikopter Ludwigshafen mellett, az autópálya-rendõrség ruchheimi leszállópályáján landolt, amelyet Kohl is sokszor használt kormányfõi munkássága idején. Onnan egy koporsószállító autó vitte tovább a földi maradványokat rendõri biztosítással.
A konvoj útja mellett ezrek adóztak néma tiszteletadással a néhai kancellár emlékének. Az ekkor már német nemzeti lobogóval takart koporsót Ludwigshafenen keresztül a Rajna folyó partjára szállították. Ott a Bundeswehr díszegységének katonái elhelyezték a Mainz nevû hajón, amely elindult Kohl végsõ nyughelye, Speyer felé. Elhagyhatatlan magyar vonatkozás, hogy a negyven méter hosszú, tizenöt utas számára luxusellátást biztosítani képes jachtot 1943-ban még Hitler ajándékozta Horthynak 75. születésnapjára. Ekkor Hungáriának hívták. Késõbb a Honvéd Folyami Flottillához osztották be, és hadihajóként vett részt a harcokban. 1944 decemberében a németek foglalták le és nyugatra vitték a közeledõ szovjet hadsereg elõl. Az amerikai megszálló erõk Regensburgban találtak rá, s lefoglalták mint hadizsákmányt. Az amerikai kormány végül az NSZK-nak adta el a hajót 170 ezer német márkáért, s 1954-ben Mainz néven állt szolgálatba.
Meglehetõsen pikáns, hogy a két városban, négy helyszínen zajló ceremónia épp a Bundestag melegházasságról szóló döntésének másnapjára esett, amely sokak szerint a CDU Waterlooja vagy Mohácsa. Speyer katedrálisa viszont maga a középkori, masszív német hit szimbóluma: a hatalmas, tekintélyt parancsoló szakrális épület egyúttal az ember kicsinységérõl is beszél Isten végtelen hatalmával szemben. A katolikus székesegyházban halotti misét mutattak be, majd a dóm elõtti téren katonai búcsúceremóniát tartott a Bundeswehr díszegysége – ezzel véget ért a búcsúztatásának nyilvános része.
A speyeri dóm padsorainak elsõ sorában az egyik oldalon az özvegy társaságában Jean-Claude Juncker és Bill Clinton kapott helyet, a másik oldalon – más, egyebek között ázsiai politikusok mellett – Orbán Viktor. A második helyszín, a templom elhagyása után az eminens résztvevõk szétszéledtek, s a „kemény mag” azzal búcsúzott, hogy akkor viszontlátásra este, Kohl kedvenc éttermében. Csakhogy volt egy közbeesõ színhely is, mind közül kétségkívül a legfontosabb: maga a temetés. Ennek konspirációs, biztonsági okokból még a pontos helye sem volt ismert. Úgy tudni, maga Kohl választotta ki a sírhelyet, nagy meglepetést és némi megrökönyödést keltve, hogy nem Ludwigshafenben, a családi sírban, elsõ felesége, a gyógyíthatatlan fényallergiája miatt öngyilkosságba menekülõ Hannelore mellett kíván nyugodni.
A sírhely is szimbolikus
A hely kiválasztása jelképes: noha a sírhely nem a csaknem ezeréves dóm közelében fekszik, de kifejezi a néhai kancellár kötõdését Speyerhez és a dómhoz. Speyer már a IV. századtól kezdve a kereszténység egyik központja volt, dómját a német császárok temetkezési helyéül szánták. Kohl sírhelyének közelében emelkedik a Szent Bernát-templom is, amelyet német és francia közremûködéssel az ötvenes években építettek. A templomot a megbékélés szimbólumának szánták: az 1953-as alapkõletételnél jelen volt Konrad Adenauer és a korábbi francia miniszterelnök és külügyminiszter, a luxemburgi születésû Robert Schuman is.
S ugye, nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a németek és a franciák megbékélése Kohl politikájának – és az egyesült Európa ideájának – mennyire lényeges eleme volt.
A végsõ búcsún Orbán Viktor is ott lehetett
A család ragaszkodott hozzá, hogy a „szûk családi és baráti körben” zajló temetési szertartáson közéleti szereplõk ne vegyenek részt – kivéve Orbán Viktort, akiért az özvegy elsötétített üvegû autót küldött. Így aztán a magyar miniszterelnök a ministránssal együtt mindössze húsz szemtanú társaságában kísérhette figyelemmel, amint Helmut Kohl koporsóját az ezer rózsa szirmaival behintett sírba eresztik. Az özvegy felszólítására pedig, hogy mondjon néhány keresetlen szót, Orbán Viktor elimádkozta a sírnál a Miatyánkot – ékes magyar nyelven. A német kancellár nyughelye fölött kósza magyar mondatok kavarogtak: „…szenteltessék meg a te neved… amint a Mennyben, úgy a Földön is… mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezõknek… szabadíts meg a gonosztól… mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsõség…”
Este a fogadóban válogatott társaság gyülekezett: jobbára visszavonult neves politikusok, de jó néhány aktív is. Merkel kancellár asszonyt már máshová szólította a kötelesség és az elemi jó ízlés. A mintegy kétszáz meghívott viszonylagos szûkösségben, körasztaloknál foglalt helyet.
Nem volt ültetési rend, csupán egyetlen asztalnál, ahol Maike Kohl asszony foglalt helyet Junckerrel, aki kisvártatva hirtelen távozott, valamint Helmut Kohl valahai legközelebbi politikai barátaival: az olasz Rocco Buttiglionéval, Carl Bildt egykori svéd külügyminiszterrel – és Orbán Viktorral.
Sorra beszéltek a mikrofonnál Kohl régi civil ismerõsei, még az orvosa is – majd az özvegy egyszer csak felszólította a magyar miniszterelnököt, hogy mondja el azt a beszédét, amelyet Strasbourgban Juncker személyes beavatkozása következtében nem tudott elmondani. A mikrofonhoz lépõ Orbán Viktor a magyarok és németek között meglévõ sajátos, racionálisan meghatározhatatlan szimpátiáról, illetve a kereszténység manapság is Európa-mentõ erejérõl beszélt…
Milyen kár, hogy ezt az Európai Bizottság elnöke már nem hallhatta, ugyanúgy, mint ahogy azt sem, miként is hangzik ékes magyar nyelven a Miatyánk.
Forrás:hirek.sk
Tovább a cikkre »
