Jézus a hegyi beszédben tanította imádkozni tanítványait, itt adta tudtukra, miként érdemes kérni az Atyától. Az imádságot hosszabb formában Máté evangéliuma, rövidebben pedig Lukácsé közli. Az eltérés természetes, hiszen a két evangélista és általában is Jézus a szóbeliségre és az emlékezetre hagyatkozott. Az evangéliumokat csak később és görög nyelven jegyezték le, ezért feltehető, hogy az Úr imádságának nem is volt leírt arámi vagy héber változata. A jó másfél ezer éven át Európa-szerte mondott latin szöveg a görög szó szerinti fordítása. Franciaországban ez év december 3-ától másképp mondják a keresztény világ legismertebb imádságát.
Francia nyelven ezentúl nem úgy szól a Miatyánk szövege, hogy „ne vígy minket kísértésbe”, a hívek inkább ezt imádkozzák majd: „ne engedj bennünket kísértésbe esni”. A francia szövegváltozat a Vatikánnal folytatott hosszas egyeztetés után kapott jóváhagyást, és kell-e mondanunk, Ferenc pápa ismét észrevette a lehetőséget, hogy nagy újítóként lépjen fel? Azt javasolja ugyanis, az egyes nyelvek kövessék a sort, és vegyék be az imádságba a módosítást. Úgy fogalmazott, nem a jelenlegi a helyes formula, mivel Isten nem kísértésbe viszi az embert, hanem segíti őt. Az egyházfő a tettek mezejére lépett, és nem először zavart is okozott.
Történt még október közepén, hogy Ferenc pápa Magnum principium címen új motu propriót, azaz saját kezdeményezésére kiadott intézkedést jelentetett meg. Ezt többen is úgy értelmezték, hogy a továbbiakban ha egy liturgiai szövegrész vagy szent szöveg fordításában egyetért az adott ország püspöki kara, akkor azt Rómának automatikusan jóvá kell hagynia. Ez viszont ellentmond a 2001-es Liturgiam authenticam rendelkezéseinek, amely szabatos, szöveghű fordítást és annak római jóváhagyását is előírja. Hogy a helyzet bonyolultabb legyen, Ferenc pápa azt is kijelentette, a Liturgiam authenticam rendelkezései ezzel együtt továbbra is érvényesek. Az ellentmondást érzékelve az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció prefektusa, Robert Sarah állásfoglalást adott ki, amelyben leszögezte, a kongregációnak továbbra is vétójoga van a nem megfelelő fordításokkal szemben, amire a pápa nyílt levélben fordult Sarahhoz, és világossá tette, hogy döntésével valóban komoly jogköröket adott nemzeti hatáskörbe. A kérdés jelentéktelen a laikusok szemében, de komoly szabadságot ad azon püspökök kezébe, akik szerint a szakrális nyelv kevésbé fontos szempont, illetve az egyház a nyelvezetében is „túlzottan merev”.
Ennek a két hónapja elkezdődött vitának lehet folyománya a Miatyánk sora körül kialakult „újító szándék” is. A „ne vígy minket kísértésbe” sort ugyanis jellemzően senki sem értelmezte úgy, hogy Isten szándékozná az embert kísértésbe hajszolni. A sor értelmezésének egyébiránt komoly hagyománya van, a legnagyobb egyházi gondolkodók is állást foglaltak már a kérdésben. Az eredeti görögben szereplő peiraszmosz olyan értelemben jelenti, hogy „kísértésbe visz”, miszerint próbára tesz, megpróbál valakit, ahogyan az Úr Ábrahámot tette próbára hitében és bizalmában. Nem kényszerítette bűnre, pláne nem vitte kísértésbe. Ha esetleg ebben az értelemben lenne félreérthető a fordítás, akkor viszont nem jelent megoldást a „ne engedj bennünket kísértésbe esni” változat sem, hiszen kísértésbe esni sem Isten engedélyével szoktunk. Assisi Szent Ferenc a következő magyarázatot fűzi az imádság e sorához: „se burkoltba, se nyilvánvalóba, se váratlanba, se tartósba”. Ezek szintén a próbatételre vonatkozhatnak. Ne feledjük, az isteni próba nemcsak bennünket tesztelhet, ugyanúgy nem kerülte el Jézus Krisztust sem. „A Lélek a pusztába vitte Jézust, hogy az ördög megkísértse.” (Mt 4,1)
A kísértést nem az Istentől eredő büntetésnek, sokkal inkább próbatételnek tekintette Szent Ágoston is, aki azt fogalmazta meg, hogy aki nem szenved kísértést, az nincs próbára téve. „Amit tűrök, azt nem szeretem, ha talán kész akarattal tűröm is. Mert akinek öröme van is a hosszú tűrésben, jobban szeretné, ha nem volna tűrnivalója.” Logikusnak tűnik a próbatételek enyhítésére vonatkozó kérés, ahogyan Szent Pál is állást foglalt a témában: „Hűséges az Isten, erőtökön felül nem hagy megkísérteni, hanem a kísértéssel együtt a szabadulás lehetőségét is megadja, hogy kibírjátok.” (1Kor 10,13)
http://mno.hu/
Jelenits István így ír az 1978-ban megjelent Betű és lélekben: „A Miatyánk záró kérésében védelemért fohászkodunk. Arról a kísértésről van szó, amely arra csábít, hogy Istentől elforduljon az ember.”
A katolikus egyház katekizmusa a 2847-es pontjában ekképpen fogalmaz: „A Szentlélek segítségével különbséget tudunk tenni a belső ember fejlődéséhez szükséges és kipróbált erényre irányuló próbatét, illetve a bűnbe és a halálba vezető kísértés között. Különbséget kell tennünk a »megkísértettség« és a »kísértésbe való beleegyezés« között is.”
Kíváncsiak voltunk, miként látja a katolikus és a református egyház püspöki kara, zsinata a kérdést, de választ csak a református kommunikációs szolgálattól kaptunk. Azt kérték, bátran használjuk Bogárdi Szabó István, a Magyarországi Református Egyház Dunamelléki egyházkerülete püspökének írását, amely a Reposzt.hu református oldalon jelent meg. A püspök meglehetősen egyenes beszéddel foglal állást a kérdésben, nélkülözi a római katolikusokra manapság igencsak jellemző „ha innen nézem ilyen, ha onnan olyan, ki vagyok én, hogy eldöntsem” álláspontot. Íme, néhány idézet: „A beszédet tehát így kell érteni: szabadíts meg minket a gonosztól, hogy ne jussunk kísértésbe. A lényege pedig ez: elismervén a magunk gyengeségét, azt kívánjuk, hogy Isten oltalma őrizzen, hogy győzhetetlenül állhassunk meg a Sátán mindenféle mesterkedésével szemben. És ahogyan az előbbi kérésnél már rámutattunk, hogy tudniillik csak azt lehet keresztyénnek tekinteni, aki elismeri, hogy a bűn rabságában van, úgy ebből a kérésből is arra kell következtetnünk, hogy a saját erőnk egyáltalán nem elég a helyes élethez, hacsak Isten segítségünkre nem jön. Ugyanis ha valaki Isten segítségéért könyörög, hogy legyőzhesse a kísértéseket, ezzel máris beismerte, hogy szabadítóra van szüksége, nehogy nyomban elbukjon. (…) Balgaság, lenne ugyanis azt kérni Istentől, hogy mentesítsen minket minden olyan próbától, amely hitünket erősíti. (…) Ha tehát elképzelhetetlen, hogy lelkünkben efféle támadásokat ne érezzünk, hiszen egész életünk során folyton harcban állunk a testtel, mégis kérnünk kell az Úrtól, hogy ne szolgáltasson ki a kísértéseknek, vagy ne hagyja, hogy legyőzzenek minket. Ennélfogva Krisztus, hogy még jobban kifejezze, mennyire hajlamosak vagyunk folyton elesni és elbukni, hacsak Isten fel nem fog minket kezével, ezt a beszédformát használja: ne vígy minket kísértésbe, vagy, ahogyan mások fordítják: ne juttass minket [kísértésbe]. Igaz ugyan, hogy mindenkit a saját kívánsága kísért, ahogyan Jakab tanítja (Jak 1,14), de miután Isten nemcsak megengedi, hogy a Sátán kénye-kedve szerint szítsa bennünk a kívánság tüzét, hanem haragjának szolgájaként is felhasználja, valahányszor azt akarja, hogy az emberek egyenest pusztulásba rohanjanak, így a maga módján maga Isten is kísértésbe visz.”
Gondolatait így zárja: „Hogy aztán valóban másképpen – jobban, szabatosabban – kell-e fordítani, vagy lehet-e egyáltalán másképpen fordítani Jézus imádságát? Nos, nyilván lehet. De ahhoz talán egy Erasmusnak kell majd eljönnie, hogy rámutasson, értelmes vállalkozás-e fölébe kerekedni annak, ami írva vagyon.”
A Magyar Katolikus Püspöki Kartól többszöri írásbeli és telefonos kérés ellenére sem kaptunk választ, amiből a több lehetséges közül azt a következtetést vonjuk le, hogy Ferenc pápának a hagyományba gyakran nem illeszthető megoldásai ugyan számos lájkot hoznak, komoly fejtörést okoznak az egyház vezető személyiségeinek is, itthon és külföldön egyaránt. Így feltesszük, indítékainak kommentálására és lehetséges értelmezésére nem vállalkoznak, ha nem muszáj.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelenik meg. A megjelenés időpontja: 2017.12.20.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
