Az újévben is harcolni fog Magyarország, a jelek szerint nem várható más. Az ellenség 2022-höz
képest nem változik 2023-ban sem, legfontosabb ismérve az, hogy globális és legyőzhetetlen, illetve baloldali vagy liberális. Magyarország nem adhatja föl, akkor sem, ha nem győz, de veszíteni sem fog, mert harcol. A harc a lényeg. Arról, hogy ez miért van így jól, két kormánylap is megindokolja.
A Magyar Nemzet az év eleji cikkének már a címében arra hívja fel az olvasó figyelmét, hogy
készüljön, ne hagyja el magát, mert Harcolnunk kell a hitünkért! A szerző elmagyarázza, ő
hogyan gondolkodik a kereszténység mibenlétéről, kedvesen mosolygó fényképe mellett harcos és ellentmondást nem tűrő érveket hoz fel, miként kötelező értelmezni a hitet. Semmi esetre sem lehet például passzív,
„a keresztény kultúra tenni akarásra nevel, nem pedig áldozati pózra”
– írja. Az erről másként gondolkodó politikusokról és a papokról megvan a véleménye:
„A magukat kereszténydemokratának nevező pártok, politikusok már nemhogy nem Isten dicsőségére cselekszenek, hanem sokuk már nem is hisz benne. A keresztény papok, vallási vezetők pedig homokba dugják a fejüket. Vélhetően a legjobb szándékkal, a Bibliára való hivatkozással, kizárólag elvi síkon értelmezik és alkalmazzák a tanításokat, távol tartva magukat a politikától. Mintha Krisztus üzeneteinek érvényesülése független tudna lenni attól a fizikai, gyakorlati, politikai valóságtól, amiben élünk. De nem tud”
– zár ki minden egyéb megfontolást.
„A keresztény hit nem képes a keresztény kultúra nélkül létezni. S mindkettő össztűz alatt van” – így a helyzetértékelés.
„Összehangolt támadás folyik a teljes judeo–hellén–keresztény civilizációval szemben. Egyrészt kívülről, a radikális iszlám világából, másrészt belülről, az ateista–progresszív–globalista, valójába nihilista, a hagyományainkat teljesen eltörölni akaró politikai erők felől.”
S mivel ez megengedhetetlen, ezért velük szemben könyörtelenül harcolni kell.
„A »tartsd oda a másik orcádat«, vagy az »aki megdob kővel, dobd vissza kenyérrel« nem működik.”
Illetve mégis.
„Pontosabban de, működhet, csak értelmezni kell tudni Krisztus szavait és tetteit. Valóban, Ő a szeretetről beszélt, és hogy a gonoszságot jóval, a gyűlöletet szeretettel kell legyőzni. De ebben van egy kulcsszó: »győzni«.” Az nyilván véletlen egybeesés a kulcsszó kihámozásában, hogy a győztes latinul victor. „Krisztus a gonosz, a sötétség felett aratott győzelemről beszélt. Sohasem mondta, hogy a keresztények veszítsenek, adják fel, hódoljanak be. Épp ellenkezőleg. Azt mondta, hogy harcoljanak a hitükért.”
A gondolatmenet tanulságát végül a szerző úgy összegzi, hogy a helyes út megválasztása kizárásos alapon is belátható:
„Aki a krisztusi tanokkal szembemenő ideológiákkal és a keresztény kultúra elpusztításán munkálkodó politikai erőkkel van egy platformon, az – hiába is hiszi ezt magáról – sohasem lehet keresztény. Aki pedig jó kulturális és politikai célokért küzd, de nem Krisztus vezérli ebben, az elkerülhetetlenül kudarcra van ítélve.”
Érdekes, hogy Jézus a Biblia szerint a rá hivatkozó szerzővel épp ellentétes állásponton van:
„Amikor János apostol azt közli Jézussal: megtiltották valakinek az ördögűzést, aki nem tartozik közéjük, és mégis Jézus nevében űzött ördögöt, a Mester így válaszol: »Ne tiltsátok meg neki. Aki az én nevemben csodát tesz, nem egyhamar fog szidalmazni engem. Aki nincs ellenünk, velünk van«.”
Az egyébként, hogy vajon az újság intelmei idehaza mennyire hullhatnak termékeny talajra, 2023 első negyedévében derül ki pontosabban. Ekkor teszi közzé a Központi Statisztikai Hivatal a 2022-es népszámlálás adatait, amelyből ki fog derülni, hány magyar tartja magát vallásosnak. Addig a kérdésről például itt, esetleg itt lehet tájékozódni.
A Pesti Srácoknak ugyanazt az év eleji üzenetet közvetíti az olvasókhoz, mint a Magyar Nemzet, hitmagyarázat nélkül.
„2023-ban sincs kiegyezés, meghátrálás és békejobb” – így szól cikk címe, amely mellett a Békemenet békés vonulása fényképe látható. A szerző fizimiskája az előző cikk szerzőjével azonosan ugyancsak elégedett és mosolygós, mégis dől belőle az elégedetlenség. „Nem kérdés, hogy 2023 egy épelméjű, normális világban egy békés év volna. Most pedig pontosan tudjuk, hogy nem lesz. Sőt, talán viharosabb lehet 2022-nél is.”
A viszonyítási pontok az orosz-ukrán háború mellett a koronavírus- és a migránsválság, amelyek
„egyike is komoly válságba taszíthatta volna a kontinensünket, nemhogy pár év alatt bekövetkezve mind a három, amikor még az előzőből sem sikerült teljesen felocsúdni, és akkor finoman fogalmaztam”,
ami igaz. A begorombulás ezután kezdődik:
„Egészen egyszerűen ott tartunk, hogy ha megfelel ez sokak ízlésének, ha nem, ha botránkoznak széplelkűek, ha nem, de nincs békeidőszak. Pillanatnyi megnyugvás, levegőkifújás és egyebek sincsenek.” Azután így folytatja az emlékeit a közelség miatt még könnyen felidéző fiatalember: „Időnként szoktam rajta gondolkozni, hogy vajon miért alakult ez így. Mert ez nem köldöknézegető merengés, de régen, mondjuk gyerekkoromban valóban nem volt ennyire élet-halál harc a politika minden egyes pillanata.”
A közéleti háborúskodás okáról megállapítja, hogy „valahogy mindig akkor mérged el a közélet, mindig akkor lesz a korábbiakhoz képest mocskosabb minden, amikor öntudatra ébred a jobboldal. Amikor többet nem hagyja magát elnyomni, hanem felveszi a kesztyűt. Amikor nem bandukol el a sarokba kukoricára térdepelni, hanem erőből odasóz. Nem kezdi a balhét, de befejezi. Nem kér elnézést, nem teketóriázik, nem moralizál feleslegesen.” Persze a háború okának is megvan az oka, az meg ez:
„Ezeket a kitételeket mindenhol a baloldal találta fel és kizárólag azzal a céllal, hogy megbénítsa a konzervatív politikai cselekedeteket. Tudják, ez olyan, amikor egy jobbos politikus vagy közéleti szereplő tesz valamit, és rögtön megjelenik a közösségi oldalakon a balos hiénabanda, hogy haha, hát tesz ilyet keresztény politikus? Tesz hasonlót konzervatív, jobbos politikus?”
Nincs mese, harcolni kell, bármennyire ingoványos Magyarországon pontosan meghatározni, mi a bal- és mi a jobboldal.
„Nem mi teremtettük meg, hogy ilyen körülmények között kell létezni a közéleti mindennapokban, de kiválóan alkalmazkodtunk hozzá. Ja, és a lényeg: 2023-ban is mindenhol leverjük a baloldalt. Mert ez fakad a habitusunkból”
– oszlatja el Pesti Srácok a kételyt a szándékokat illetően.
Akik a témát nem eleresztve, mégis némi szusszanásnyi szünetet választanak itt, azok például belenézhetnek két, egymással korábban más-más ideológiai alapon álló pártelnök pár napja rögzített párbeszédébe. Politikai elemzőként beszélgetnek arról, hogy az ilyen cikkekhez hasonló hangnem valójában a már idehaza megismert és megszokott politikai kommunikációs kérdés, trükk, amivel mindketten egyetértenek. A volt LMP-s Schiffer András a volt Jobbikos Vona Gáborhoz intézett szavaiból többek között az derül ki, hogy a kormány kommunikációja neki tetszik, mert nem unalmas és van benne teljesítmény:
„Ha egy miniszterelnök túl sokáig van a hatalom csúcsán, egy idő után ráunnak a párton vagy a társadalmon belül. Egy idő után azzal szembesül, lehet, hogy jól kormányzott és a történelem engem igazol, de a választók már unják a pofámat. Na most arra, hogy demokratikus úton, többpárti választások megrendezése mellett valaki 12 év teljhatalom után is képes legyen eljátszani azt, hogy ő valójában a legkisebb fiú, aki harcol, s például, ha valakinek nincs is határozott világnézete, csak lázadni akar, akkor engem találjon meg, arra azt mondom, hogy ez nem semmi.”
Vona Gábornak azon felvetésére, hogy a 2002-es választások környékén Orbán Viktor ennek még épp az ellenkezőjét állította, azaz azt, hogy „a haza nem lehet ellenzékben”, most pedig, bár hosszú ideje Európa legstabilabb, kétharmados kormányzati rendszere az övé, mégis saját magát ellenzékiként pozícionálja, Schiffer úgy válaszol, hogy a 2002-es és a 2006-os bukott választás is azt jelzi, hogy „a haza nem lehet ellenzékben” mondat nem volt hatékony, nem érdekelt senkit. A 180 fokos fordulatot indokoltnak tartja, mondván,
„onnantól kezdve, hogy a globális konfliktusok nem elvont tankönyvi tételek, vagy néhány megszállott mozgalmár aktivistának az agymenései, hanem itt vannak a konyhában, a boltok polcain, a mindennapi valóságunkban a rezsiszámlán, akkor meg lehet csinálni ezt a trükköt. Akkor megelevenedik az, hogy igenis, a haza lehet ellenzékben. Uralom ugyan a hazát, de valójában ellenzékben vagyok, merthogy az egész haza ellenzékben van”.
Schiffer véleménye az ellenzékről együtt és külön-külön is lesújtó, ami szerinte hozzájárul, hogy Orbán Viktor 12 év kormányzás után is úgy viselkedhet, hogy
„egy puszta szablyával akarja bevenni a Karmelita kolostort”.
Ennek a hatpárti ellenzéki narratíva hiánya az oka. Abszurdum, hogy „amikor a
globális válságok megérkeznek a valóságba, amiben a hatalmon lévő párt úgy él, mint hal a vízben, akkor a hivatalos ellenzék szerint minden úgy jó, ahogyan Nyugaton”. Narratíva kialakítása helyett az ellenzék azt állítja, hogy
„szolgaian azt kell követni, amit Washingtonban, Brüsszelben és Berlinben mondanak”.
A két kormánylapnak igaza van, Brüsszelt, Strasbourgot, de az Európai Unió különböző intézményeit a magyar kormány kommunikációja évek óta bosszantja. Amit Schiffer érdekesnek és hatékonynak talál, ott régóta dühítően unalmasnak tartják. Strasbourgban nagyon tömören így foglalta össze az EU-s intézmények véleményét 2018-ban a luxemburgi Frank Engel. Engel nem baloldali politikus. Az Európai Parlamentben hosszú ideig a fideszes és KDNP-s képviselőkkel volt együtt tagja Európai Néppárt, azaz a kereszténydemokrata képviselőcsoportnak. Az ülésen jelen volt Orbán Viktor is.
„Miniszterelnök úr, örülnünk kell, hogy idetalált, hiszen hallottam, hogy ön kitett egy videóüzenetet a facebookra, amiben azt mondja, hogy ma megy Brüsszelbe megvédeni Magyarországot. Az ön számára Brüsszel testesíti meg minden, Magyarországot érintő szörnyűséges befolyásolási kísérletet. Európa tehát Brüsszel, Brüsszel pedig nem jó az országnak. Mert bevándorlásról beszél, mert bizonyos működési szabályokat és demokratikus normákat írna elő és valószínűleg mert még a pénze sorsa érdekelné. Őszintén szólva halálosan unom már ezt. Halálosan unom, hogy évente 5 milliárd eurót látok, gyakorlatilag arra fordítva, hogy néhány önhöz közelálló ember gazdagodjon. Minden évben. A gazdaság többi része pedig örül, hogy 700 ezer ember hagyta el az országot az elmúlt 10 évben, mert különben munkanélküliként tengődnének az országban. Az egyetlen oka, hogy a munkanélküliégi mutatók ott vannak, ahol, az nem a kormány bátorsága, hanem hogy az emberek a lábukkal szavaztak. Nos, mi is történik ezzel a pénzzel? Óriásplakátok Brüsszel ellen, az Európai Bizottság ellen, a Parlament ellen, a bizottság elnöke ellen. Soros ellen, bár ez Brüsszel szempontjából nem releváns, azt leszámítva persze, hogy mint megtudtuk, mindannyian Soros ügynökei vagyunk.
Legjobb tudomásom szerint én nem kaptam Soros ösztöndíjat, mások kézzel foghatóan igen. Még csak kezet sem fogtam vele, míg mások szívességeket is elfogadtak. Egy dolgot emelnék ki: ma jobban úgy viselkedik, mint egy szekta vezetője, mint ahogyan korábban soha. Minden a vallásról, a család helyes felépítéséről, a nemzetről, és a többiek kizárásáról szól. A rengeteg levél közül, amit kapunk, volt egy Iványi lelkész úrtól, aki, ha jól tudom, egykoron összeadta önt és a feleségét. Nem gondolom, hogy ő rosszabb hívő, vagy rosszabb keresztény lenne, mint ön. És ő nem érzi jól magát ebben a helyzetben. És én sem érzem jól mag magam ebben a beszélgetésben, mert a kereszténydemokrácia, amihez én is szeretnék tartozni, egy olyan kereszténydemokrácia, amelyik elfogadja az államot. Nem akarok egy szekta része lenni, és nem akarom, hogy úgy kezeljenek, mintha egy szektával nézek szembe. Amit Magyarország, csinál, veszélyes, de úgy tűnik, a magyarok láthatóan önre szavaznak, lelkük rajta. Mi biztos, hogy holnap másra fogunk szavazni.”
A társadalom mindennapi életét és a jövőjét tekintve – Brüsszeltől, de Washingtontól és Berlintől is függetlenül – belátható, Magyarországnak azért van jobb dolga is annál, minthogy azon morfondírozzon, van-e kulturális-politikai kereszténység hitbéli kereszténység nélkül; vajon biztosan Krisztus vezényli-e, amikor jó kulturális és politikai célokért küzd; s hogy miként verje le 2023-ban is a baloldali magyarokat. A temérdek fontosabb közül egyetlen példát említve: a horvátokhoz hasonlóan vajon mikor vezetjük be mi is az eurót? Nem inkább erről beszélni a két kormánylap részéről meglehetősen önző szempont, hiszen az Eurobarometer felmérései és más közvélemény-kutatások szerint a magyar polgárok kétharmada szeretné lecserélni a forintot. Ami jóval nagyobb arány mind a magukat vallásosnak tartóknál, mind a Fideszre szavazóknál.
Bod Péter Ákos szerint ráadásul nemcsak a lakosság, hanem az üzleti körökben készült felmérések is azt mutatják, hogy a többség előnyösnek venné a csatlakozást. A gazdasági érvek zöme is amellett szól, hogy a közepesnél kisebb méretű magyar gazdaság legyen szerves része a világ második legnagyobb gazdasági-pénzügyi tömbjének. Csak a kormányzat látja másként -, állítja az egykori MNB elnök.
„A kelet-közép-európai térség fejlődése nyomán mind világosabb, hogy nagy árat kell fizetnünk az elszalasztott évtizedért. »Túl korán nem szabad belépni az euróövezetbe; majd ha kint megerősödtünk, akkor megéri« – bármi volt is a médiakörítés, az uniós tagsággal vállalt kötelezettségek teljesítésének elszabotálásával a politika nem »nekik« okozott kárt. Nekünk.”
Magyaroknak.
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
