Megdöbbentő tapasztalattal tértünk haza Nagycétényből, a temetőből. Március idusára emlékezve, Esterházy János előtt tisztelegve, a népszámlálás évében megdöbbentő volt, amit a fejünkhöz vágtak.
Amikor kijöttünk volt kolléganőnk, a Csemadok Nyitrai Területi Választmánya alelnökének, Tóth Klárának utolsó nyughelyétől, a temetőből, hogy hazaindulhassunk, leszólítottak minket. Anyanyelvünkön, magyarul szóltak hozzánk.
A hölgyemény ekkor belelendült, értetlenkedett, minek csinálunk ilyeneket, mikor „Szlovákián” élünk, mire jó ez nekünk. Magyarázták neki társaim, hogy az államhatárokat őseink feje fölött úgy húzták meg, nem kérdezte senki tőlük, melyik országhoz akarnak tartozni, de mi ezeknek a nagyszülőknek, dédszülőknek tartozunk annyival, hogy nem tagadjuk meg őket.
Ezért sem szabad kitűzni a kokárdát, és nem érti, ez nekünk mire jó, mi hasznunk ebből. Magyaráztuk neki, hogy a nyugdíjat azért kapja a szlovák államtól, mert itt dolgozott, fizetett adót és járulékot, de sajnos nem értette meg – vagy nem akarta.
Sofőrként rászóltam emlékező társaimra, hogy üljenek be az autóba, induljunk, mert ennek itt nem lesz jó vége, majd a párnak felvilágosodást kívántam.
Talán sokakban felmerül, vajon miért éreztem szükségességét leírni ezt az egyébként néhány perces incidenst?
Egyrészt, mert a régió szülöttje, a Nyitraújlakon napvilágot látott Isten szolgája Esterházy János születésének százhuszadik évfordulójára is emlékeztünk, és a hírek arról a dicső eseményről is szóltak, hogy Udvardon kopjafát állítottak Esterházy János emlékére, a nő pedig azt állította magáról, hogy udvardi. Szerencsére, vannak még olyanok, akik büszkék magyarságukra, akik tisztelegnek a mártír politikus emléke előtt. Udvardon is.
Másrészt a forradalomban a magyar hősök, – annak ellenére, hogy a szabadságharc elbukott – számos olyan vívmányért küzdöttek, ami elindította Magyarországot a fejlődés útján és számos olyan intézkedés született, ami nemcsak nekünk, magyaroknak, hanem a velünk együtt élő népeknek is felszabadulást hozott.
Tanulságként annyit tennék hozzá: a népszámlálás évében ez igen veszélyes jelenség, mert minek vallhatja magát az olyan ember, aki nem érti, hogy nemzeti közösségként nyelvünkön, kultúránkon és hagyományainkon keresztül éljük meg magyarságunkat, amibe az is beletartozik, hogy március idusán kokárdát tűzünk a mellünkre, mert szokás, és mert büszkék vagyunk az őseinkre és a magyarságunkra.
És elgondolkodtat: vajon ők, ha bemennek a helyi hivatalba és el akarják intézni ügyes bajos dolgaikat az egyébként magyar nemzetiségű hivatalnokokhoz milyen nyelven szólnak? De ez már csak költői kérdés.
(Neszméri Tünde/ Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
