Milos Forman 1971-ben készült filmje, az Elszakadás valójában a hatvanas évek egy meghatározó jelenségét vitte vászonra. Bár szinte minden korszakban úgy érezték a szülők, hogy nehezen értenek szót a gyerekeikkel, ez a helyzet a modern korban évtizedről évtizedre csak súlyosbodott. S mire eljött a 20. század közepe, a történelemben először ez a meg nem értés eljutott a valódi szétválásig.
A fiatalok már teljesen másként gondolkodtak, másként beszéltek, másként viselkedtek, mint a felnőttek. A szülők azt vették észre, hogy a kamasz gyerekekkel szemben nem csak nem működnek a régi, jól bevált módszerek, de egyenesen kulturális különbség jött létre a két nemzedék között. Ez a határvonal az idő múlásával egyre szélesedett, majd elérkezett a 21. század, s vele a digitális kor. Napjainkban már nem a szülők és a gyerekek világát elválasztó távolságról, hanem a köztük lévő szakadékról kell beszélnünk. Ám ha így van, akkor hogyan tudunk segíteni nekik, ha bajba kerülnek? Miként tartsunk rendet közöttük? Megérthetjük-e a konfliktusaikat? De legfőképp, van-e esélyünk arra, hogy közelebb jussunk a lelkükhöz? E súlyos kérdések csak erősödnek bennünk, ha megnézzük a Kamaszok című sorozat négy epizódját.
Egy angol kisvárosban két rendőr üldögél az autójában. Kora reggel van, ám mégis riasztják őket. Állig felfegyverzett társaikkal rátörnek egy családra, és letartóztatják a tizenhárom éves Jamie-t (Owen Cooper). A fiút azzal vádolják, hogy az éjszaka több késszúrással megölte az egyik iskolatársát.
A Jack Thorne, Stephen Graham és Philip Barantini által jegyzett, mindössze négyrészes sorozat egyszerre szívszorító, megdöbbentő és roppant aktuális. Mindehhez társul az alkotók profizmusa: az utóbbi évtized egyik legjobb sorozatát készítették el. A megvalósítás egy olyan filmes eszközt alkalmaz és fejleszt tökélyre, melyet az utóbbi időben többször is láthattunk. Az 1917, a Victoria vagy a Szörnyetegek: A Lyle és Erik Menendez-sztori esetében is találkozhattunk a hosszú, vágás nélküli jelenetekkel. Ezúttal Matthew Lewis operatőr a színészek mozgását követi folyamatosan, vagyis az egyes epizódok valós időben játszódnak. Az elsőben a rendőrkapitányságon, a másodikban pedig az iskolában vagyunk. A szereplők bemennek egy helyiségbe, valaki kijön onnan, átmegy máshova, ahová belép valaki – mi pedig megyünk velük. A negyedik részben a család otthon van, majd autóba ül, elmegy vásárolni, visszatér: a kamera pedig a nyomukban. A harmadik epizód egyetlen helyiségben játszódik. A fiú és a pszichológusnő párbeszéde során a szereplők felállnak, leülnek, járkálnak, ezt a mozgást követi körbejárva az operatőr. E megoldások eredménye egy rendkívül dinamikus, nyugtalanító és feszültséggel teli látvány.
Mindez persze nem lenne elég a színészek kiváló játéka nélkül. Owen Cooper hihetetlen átéléssel formálja meg a bizonytalan, indulatos, mégis törékeny Jamie-t. Csak remélhetjük, hogy a magyar gyerekszínészek is eljutnak egyszer erre a szintre. De Stephen Graham (az apa), Christine Tremarco (az anya), Ashley Walters (a felügyelő), Faye Marsay (a nyomozó) és Jo Hartley (a pszichológusnő) alakítása is hiba nélküli.
Ez a sorozat nem krimi, hiszen hamar kiderül, hogy ki volt a tettes. Nincs benne erőszakos felnőtt, sem gyerekbanda, nincs itt semmi misztikus titok, csak a valóság. Az első rész tekinthető egyfajta bevezetőnek, amit három olyan epizód követ, melyekből egy rendkívül időszerű dráma bontakozik ki. Az alfa generáció – a 2010 után született gyerekek – esetében sokszor sem a szülők, sem a szakemberek nem tudják, hogy „mi van velük, mit csinálnak, mit gondolnak, mit éreznek”. Már a Z generáció (az 1995 és 2009 között születettek) életében is gondot okozott a digitális eszközök, a közösségi média jelenléte, ám az alfa nemzedék az első, amely egészen kicsi korától kezdve használja ezeket, sőt,
Az iskolai jelenetnél a felügyelő fia rákérdez, hogy megnézték-e Jamie Instagram-profilját. „Persze” – hangzik a válasz. Ám hamar kiderül, a rendőrök mindent láttak, mégsem értették meg a szimbólumokkal, szlenggel és rövidítésekkel teli üzeneteket. A felnőttek azért is eszköztelenek a fiatalok nevelésében, mert egyáltalán nem tudják, valójában ki áll velük szemben. Így viszont nem csodálkozhatunk azon, amit az iskolában látunk. Azon ugyanakkor elgondolkodhatunk, vajon mi az, ami még egyben tartja a gyerekek társadalmát, miért nem uralkodik el közöttük a káosz.
De nem csak a felnőttek nem értik, hogy mi van, igazából a gyerekek sem.
A kortárs közösség működése az offline térben is bonyolult, ezt csak tetézi a virtuális létmód, ahol ráadásul egészen mások a szabályok. Amikor a pszichológusnő Jamie-vel beszélget, a fiú úgy viselkedik, mint egy komoly indulatkezelési problémával küzdő felnőtt, aki némi bipoláris zavarral küzd. Pedig nem erről van szó, egyszerűen csak nem érti saját magát, nem tudja, hol húzódik a határ az online és a fizikai világ között. Teljesen elveszett a létezés útvesztőjében.
A felnőttek – legyen szó akár rendőrről, pedagógusról, pszichológusról – megrendülnek, miután megismerik az eset körülményeit. Ez a döbbenet elviselhetetlen – leginkább persze a család tagjait sújtja le Jamie sorsa –, a gát pedig átszakad, utat adva a könnyeknek.
Az utolsó részben a család három tagját láthatjuk. Kiderül, hogy a kifejezetten gyengéd, megértő és lelkiismeretes apa mindig figyelt arra, hogy elkerülje saját apjának kemény nevelési módszereit. Arra próbálta rávenni Jamie-t, hogy sportoljon, ám az inkább rajzolni szeretett. És miután iskolás korba lépett, egyre többet kuksolt a szobájában, a szülők pedig azt hitték, biztonságban van. Megrázó az a jelenetsor, amikor az anya és az apa is kétségbeesve keresi, hol rontották el. Mind a ketten önmagukat vádolják: „Mi vagyunk a felelősök, hiszen mi tettük ilyenné.”
Az utolsó képsorok még sokáig el fognak kísérni bennünket. Jamie szépen berendezett szobájában az apa fogja a játékmacit, befekteti az ágyba, és gondosan betakarja. Aztán…
Baranyai Béla/Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. április 6-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
