Nem régen magyar férfiszervezetek nyílt levéleben tiltakoztak Pauine Hermange férfigyűlöletre uszító könyvének megjelentetése ellen. A Férfihang.hu női olvasóinak figyelmét is felkeltette a könyv, olyannyira, hogy eredeti kiadásban olvasták el és írtak róla recenziót végül. A következő cikket lapunk két komment-szerzője jegyzi, akik „Szombathk” és „Tomgal” szerzői néven gazdagítják rendszeresen a Férfihangon zajló beszélgetéseket.
Kezdjük azzal, hogy mi kedveljük, sőt kifejezetten szeretjük a férfiakat! Mindegyiküket? Nyilván nem mindenkit, hisz ahhoz, hogy kedveljünk, pláne megszeressünk valakit, először meg kell ismernünk őt, legalábbis valamennyire. Viszont alapvetően mindenkinek bizalmat és tiszteletet szavazunk, és legfőképp nem általánosítunk. Továbbá az ifjú Pauline Hermange-al szemben valószínűleg előnyünkre válik a megélt több évtized is, aminek eredményeként nem kizárólag feketében és fehérben látjuk a világot, és korábbi neveltetésünknek köszönhetően szerencsére még mentesültünk a férfiakat ellenséggé kikiáltó feminista agymosástól is.
Mit is tudunk Pauline-ről? Többgyermekes családban született Lille-ben. Egy nővére és két öccse van. Amikor a kisebb testvérei születtek, az apjuk maradt otthon velük, mert anyjuk keresett jobban. Kommunikáció szakon végzett. 15 éves kora óta blogol. Magassága miatt kamasz kora óta problémái vannak a nőiességével. Biszexuális és ezt nem is tagadja. Bár felmerül a gyanú, hogy ezt csak azért állítja magáról, hogy a“ hátrányos helyzetűnek” kikiáltott LMBTQ csoporthoz tartozhasson. Korábban volt abortusza. Blogja alapján igazi nyafogó, meg nem értett “kékvér”. Önkéntesként dolgozik egy olyan feminista szervezetnél, ahol kizárólag bántalmazott nőket segítenek. Ehhez a munkához nincs képzettsége. Férjével és 11 macskájukkal él.
De térjünk is a tárgyra és lapozzunk bele Pauline „művébe”. Az idézeteket felváltva fordítottuk az eredeti francia és az angol nyelvű kiadásból. Törekedtünk a szó szerinti fordításra, ami miatt előfordulhat, hogy ez, időnként a magyaros megfogalmazás rovására ment.
Látogasson el akkor Damaszkuszba, ott megvalósulhat az álma! Alig-alig maradt férfi. Csatorna- pucolás, építkezés, autójavítás közben felfedezheti önmagát és rájöhet ki is valójában. Rá fog jönni igen hamar, hogy mennyit is ér férfiak nélkül.
Erőszakosak? Nem mehet egyedül az utcán? Nem intézheti az ügyeit? Nem ülhet be a barátnőjével egy kávéra? Nem vásárolhat? Nem végezheti a munkáját? Miért? Bántják, Megerőszakolják? Észreveszi, ha segítenek, előre engedik, elintéznek helyette bármit, amihez nem ért? Vagy csak fröcsög? Önzők, lusták? (ez a kedvencünk) Nézzen körül a lakásában, az utcán, mindenhol az ”önző, lusta” férfiak munkájának gyümölcsét használja. Ha minden eltűnne, amit a férfiak terveztek, alkottak mit tenne? Persze megoldaná hátrafelé tűsarkúban is. Ja, ha eltűnne minden, akkor tűsarkú sem lenne, mert azt is férfi tervezte. Észre sem veszi, hogy a férfiak tudásának, szorgalmának eredményét használja nap, mint nap!
A férfiak pedig a mieinket. Erről szól az együttélés.
A patriarchátus, a jó öreg vádaskodás megint. Minden jogunk megvan. Mi hiányzik még? Mi az, amit nem tehet meg az „írónő”? Még ahhoz is van joga, hogy ezt a könyvet megjelentesse. Egy igazi patriarchátusban vajon megjelenhetne ez a “mű”? Tovább mélyíteni a szakadékot a nemek között, kizárólag ez a cél vezérli! A könyv tömény hazugságokon alapul, fel nem dolgozott érzelmek kavalkádja. Pauline egy fiatal nő, aki a saját nőiességével sem boldogul, a kamaszkori sérelmeit és az önkéntes munkájában tapasztalt negatívumok okozta stresszt vetíti ki minden férfira. Gyermek módjára nézi a világot: “Nekem igazam van, mert én így látom”.
Leszögezhetjük, hogy egy kiforratlan, már-már butácska, de mindenképp rendkívül ellentmondásos személyiség. „Művében” folyamatosan ellentmondásokkal teli kijelentéseket tesz. Ráadásul be is vallja, hogy igazából nincs is joga ilyen kinyilatkoztatásokra, hisz privát életében szinte nincs rossz tapasztalata, mégis megteszi. Úgy hisszük, ezt hívják a férfiak „női logikának”, amikor az épp pillanatnyi érzelmi állapot minden racionalitást felülír: „így érzem, tehát így is van”.
A „lusták” minősítés használata azért erősen kacagtató az ő esetében, tekintve, hogy férje szinte minden fellelhető fotóján pihenget, alszik; mondjuk egy ilyen feleség mellett ezen nem is lehet igazán csodálkozni. És itt rejlik „művében” az egyik fő ellentmondás, ami viszont folyamatosan végigkíséri a 96 oldalas irományt. Ismervén gyerekkorát és jelenlegi párkapcsolati állapotát – mint már m említettük, állítása szerint boldog házasságban él férjével és 11 macskájukkal -, az ember tényleg csak kapkodja a fejét az ilyen kijelentéseket követően.
Tudjuk, hogy Pauline Lille-ben önkénteskedik, egy L’Échappée nevű szervezetnél, akik szexuális erőszak áldozatainak segítenek tájékoztatásban, meghallgatásban, egyéb támogatásban. Ezzel nincs is semmi gond, ez egy szép cselekedet, ha valaki ingyen és bérmentve, saját szabadidejében ilyesmivel foglalkozik. Ahhoz sem fér kétség, hogy ha valaki gyakorta szembesül az élet negatív, sőt gonosz, erőszakos eseményeivel, az belefásulhat egy idő után az ilyesmibe. Ezért sem ajánlatos minden szakirányú képzettség, pszichológiai szűrés nélkül önkénteseket engedni egy ilyen szervezetbe. A gondok akkor kezdődnek, ha valaki – Pauline Harmange-hoz hasonlóan – csak életkorát tekintve felnőtt, de gyébként meglehetősen kiforratlan és infantilis személyiség.
Pauline Harmange a blogjában leírtakat öntötte könyv, illetve inkább rövid esszé formájába, amire közvetlen környezetéből és máshonnan is kapott biztatást, “felkérést”. A szerzőnő így összegezte írásának várható hasznát:
Mondta ezt egy olyan nő, akit mindig eltartottak, a széltől is óvtak, tanulmányai és műve megírása alatt történetesen a férje. És ez csak a legkisebb anomália a könyvben fellelhető ellentmondások hosszú sorából. Ezek közül a legfájóbbak és legbosszantóbbak a mű alapkoncepciójába vannak belekódolva. Egyrészt az a nyugati társadalom, ahol ő és mi is élünk, már régen nem patriarchális társadalom. Pauline Harmange jó eséllyel a szó valódi jelentésével sincs tisztában. Másrészt a szerzőnő mindvégig minden nő nevében beszél, de már arra aligha tudna választ adni, hogy miből feltételezi, hogy minden nő egyetértését és felhatalmazását birtokolja?
Kijelentései az esszé előre haladtával egyre veszélyesebbek lesznek, és bizony megnevezi az „ellenséget” is. Itt már egyértelműen felszínre bukkan a vérfeminista ösztönzés és befolyás:
Tehát a jók: transz és egyéb genderek, színesek, szegények, fogyatékkal élők, a homo és biszexuálisak. A rosszak a “cis-heterók”, fehérek, és a gazdagok (vagy csak szorgalmas, dolgos és takarékos emberek – hiszen a lusta, nem dolgozó, léhűtő, de „nekem minden jár” alapon élő söpredék szemében az is gyűlöletesen gazdag, aki szorgalmas munkája útján tesz szert megtakarításokra), a testileg ép, és nagy többségében heteroszexuális emberek.
És ő ezt így 25-26 évesen, nulla élet és munkatapasztalattal ki meri jelenteni.
És innen kezdve már a nyílt gyűlölet veszi át az irányítást a mű felett, Pauline Harmange-nak esze ágában sincs megoldásokat találni a felvetett problémákra, kifejezetten az ellenségeskedés, a gyűlölet felszítását, a nemek közötti lövészárkok mélyítését tűzi ki céljául :
Reményeink szerint ezt a könyvet Magyarországon nem forgalmazzák és olvassák széles körben, és erre jelenleg biztató jeleket tapasztalunk. Ez a „mű” veszélyes, mert gyűlöletet szít, nem a nemek kibékítése és egymás elfogadásának ösztönzése a célja, hanem éppen ellenkezőleg, még a békében, szeretetben élőket is egymás ellen igyekszik hangolni. Remélhetőleg a magyar nők ezt teljes mértékben visszautasítják!
Az eredetileg mindössze 450 példányszámban kiadott irományt, a francia Nemi Egyenlőségi Miniszter be akarta tiltani, de sajnos ez végül a botránykönyv reklámjává vált, újra kellett nyomtatni és az első két hétben újabb 2500-at adtak el. Októberben újból kiadták Franciaországban, de arra nem találtuk adatokat, hogy milyen példányszámban, de remélhetőleg igazán jelentős ez sem lehet. A könyv továbbá megjelent az Egyesült Királyságban és Németországban is, pontos eladási adatokat innen sem ismerhetőek. Arról viszont találtunk híradást, hogy Angliában egy tíz résztvevős aukciót tartottak, ahol 25 ezer fontért a Fourth Estate kiadó nyerte el a megjelentetés jogát. – Szerencsére a példányszámokat tekintve nem túl jelentős a könyv forgalmazása, azonban az üzenetét tekintve meglehetősen mérgező műből ennyi is sok. Még inkább sajnálatos, hogy a gyűlöletkeltésben utazó „írónő” további három könyvét készülnek a közeljövőben kiadni Franciaországban, ebből az egyik, a valószínűleg idén megjelenő „Limoges to Die” címmel, ami Pauline Harmange abortusszal kapcsolatos élményeiről fog szólni. Nem lehet kétségünk afelől, hogy ez is „remekmű” lesz.
A külföldi sajtóban tallózgatva megnyugvással tapasztalhattuk, hogy a legtöbb kritika hozzánk hasonlóan ítéli meg Pauline Harmange könyvét.
Az írónő személyesebb életvezetésére vonatkozó érdekességre is bukkantunk a The New York Times-ban:
Hm. Talán mégsem olyan nagy a szerelem? Esetleg férjuramnak elege lett abból, hogy eltartsa őt, miközben virtuálisan beleharap a neki enni adó kézbe? Vagy a Pauline Harmange világképében minden férfit egyszemélyben megtestesítő lusta férjnek elfogyott a segélye, öröksége illetve egyéb forrása? Mindenkinek a saját képzeletére kell hagyatkoznia…
A Dailymail újságírónője szintén felhívja a figyelmet az enyhén szólva ellentmondásos részletekre és helyenként humorosan világít rá a szabad véleménynyilvánítás problematikájára is:
És végül a The Evening Standard újságírónőjének rendkívül frappáns mondatait is érdemes idézni :
Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »
