Március 4-én az esti szentmisét az Örökimádás templomban Béri László Renátó kaposvári egyházmegyés pap mutatta be. A liturgiát imaest követte, amelyen a Nyolc Boldogság Közösség négyszólamú énekei, olvasmányok és Renátó atya tanítása Avilai Szent Terézről vezették a híveket lelki útjukon a bennük élő Krisztus felé, a „belső várkastély” rejtekébe.
Szeidel Péter CB, az Örökimádás templom igazgatója köszöntötte a híveket és Béri László Renátót a szentmise elején, amit a békéért ajánlottak fel.
A kaposvári egyházmegyés pap homíliájában Urunk színeváltozásának élményét magyarázta. Mint mondta, Péter, Jakab és János a Tábor-hegyen egy tökéletes szeretetélményt, egy paradicsomkerti állapotot tapasztalt. Ahogyan Jézusból árad a fény, minden tökéletesen rendben van: nincs fájdalom, nincs szenvedés, béke van, és betölt az az érzés, hogy szeretve vagyunk. És mint ahogyan azt mindenki tenné, az apostolok benne akarnak maradni ebben a biztonságban.
Renátó atya arra biztatott, idézzünk fel a saját életünkből ilyen Tábor-hegyi élményt, amikor akár csak órákra vagy napokra, de azt éreztük, minden rendben van, Isten érzékelhetően jelen van, szeretve vagyunk. Ez lehetett akár emberi szeretet is, amikor valaki ránk árasztotta a saját szeretetét.
Ugyanakkor – hangsúlyozta – le kell jönnünk a Tábor-hegyéről. Vissza kell térni a csöndes, szürke, hétköznapi életbe. De nem csalódottan, hanem azzal az élménnyel, ami ott megváltoztatott valamit bennünk. Ne vágyódjunk vissza a „Tábor-hegyre” – figyelmeztetett –, fogadjuk el, hogy oda nem tudunk visszamenni. Annak az élménynek akkor és ott volt funkciója.
A Tábor-hegyi tapasztalatból mit viszünk magunkkal? Mi az, ami erőforrás a hétköznapok szürkeségében? – tette fel a kérdést. – Egyrészt az, hogy azt az igent, amit az Atya mondott Jézusnak, hogy az ő szeretett gyermeke, ugyanazt mondja nekünk is, mindnyájunknak. Ugyanolyan mértékkel vagyunk szeretve Isten által.
Szabad az az ember, aki ebbe belegyökerezik, mert már nem kell bizonygatnia, ki is ő – tette hozzá.
A másik erőforrásunk Jézus jelenléte. Ugyanaz a Jézus, akit a Tábor-hegyen a tanítványok láttak ragyogni, ott volt mellettük a hegyről lejövet csendes, alázatos módon. Isten ott van bennünk életünk első percétől kezdve, bármikor hozzáférhetünk, rácsatlakozhatunk, élhetünk ebből a csendes valóságból – buzdított.
A szentmise után kezdődött imaesten szinte mindenki ott maradt. Bajnóczi Szilvia Sára CB nővér elmondta, azért is jött létre ez az nagyböjti alkalom, hogy a Nyolc Boldogság Közösség imaéletének kincseit megosszák a jelenlevőkkel.
Béri Renátó elmélkedése elején rámutatott, hogy Jézusról nevezett (Avilai) Szent Teréz tanítása szárnyakat adhat lelki életünknek. A 16. századi spanyol kármelita szerzetes leírta kimeríthetetlen gazdagságú gondolatait és az életrajzát. Ő az első nő, aki egyháztanító lett, egyetemes, mindenkinek szóló tanításával. Ennek középpontjában az áll, mit jelent Isten szeretetét tapasztalati úton befogadni, hogy szívünkből, és ne csak az eszünkkel tudjuk: Isten jelen van és szeret bennünket.
A belső várkastély Avilai Szent Teréz egyik leghíresebb műve, lényegi üzenete, hogy Isten bennünk lakik.
„Teréz azt írja, még a legádázabb, legsötétebb bűn sem képes arra, hogy Istent rávegye arra, hogy kiköltözzön belőlünk.” A bűnt Teréz egy pokróchoz hasonlítja, amelyet rádobunk az isteni napra, ami így nem tudja a sugarait szétárasztani, de attól még ott van.
Az életünk arról szól, hogy megtanuljunk ebből élni és erre rácsatlakozni. A belső várkastély hét lakása ennek a bennünk élő isteni szeretetnek a fokozatos tudatosulása.
Honnan jött Teréznek ez a tanítás? Hiszen nem tanították neki – tette fel a kérdést Béri Renátó. – Saját tapasztalatából, ugyanis jól tudja, milyen enélkül élni, tudja, milyen Isten szeretetét keresni ott, ahol az nem található – magyarázta. – Teréz maga írja le, hogy így élt negyvenéves koráig, a megtéréséig. Bár húszéves korától volt kármelita szerzetesnő, saját bevallása szerint szerzetessége első húsz évét nem megtérve élte: valami hiányzott, fogalma sem volt arról, mit jelent Isten jelenlétében élni. Lehet úgy is vallásos vagy szerzetesi életet élni, hogy közben nincs istentapasztalat – fűzte hozzá a szónok.
Teréz külsőleg tartotta magát a szabályokhoz, de belül üresnek élte meg életét. Megtérése után erről az állapotról ezt írja: bűnben éltem. Bűnösnek érezte magát, mert minden lehetősége meglett volna Istennel szeretetkapcsolatban élni, hiszen szerzetesnő volt, mégsem született meg a szívében ez a tapasztalat. Azt a szeretetet, amit csak Istenben lehet egyedül megtapasztalni, Teréz mindenhol máshol kereste, csak Istenben nem. Amit belül hordozunk, kívül kereste, az emberi kapcsolataiban.
Béri Renátó elmondta, Teréz egy kivételes szépségű és kisugárzású személyiség volt, lenyűgöző kommunikációs tehetség, akivel az emberek szerettek beszélgetni. Divatos, sikkes dolog volt hozzá járni, sőt elöljárói küldték őt a gazdag emberekhez is, hiszen a kolostorban 180 nővér élt akkor, kellettek az adományok. Ő volt az „aranytojást tojó tyúk”. Teréz ezt nehezményezte, ugyanakkor élvezte is: mint mindenki, szerette, hogy szeretik őt az emberek. Ekkor még nem fedezte fel magában azt a belső erőforrást, a szeretettudatot, amit csak Isten tud megadni.
Megtérése előtt Teréz akkora feszültségben élt, hogy testileg többször megbetegedett. Pszichoszomatikus megbetegedései lelke háborúságáról szóltak. A betegség olyan fokra hágott, hogy egyszer halottnak is nyilvánították őt, hiszen akkor még nem tudták, hogy „csak” kómába esett. Már a gyászmisét és a halotti zsolozsmát is elmondták érte, amikor édesapja kérte, hogy még ne temessék el a lányát. Teréz két napra rá felébredt a kómából.
40 éves korában következett be a fordulat: megtérése. Éppen nagyböjt volt, Teréz magánkápolnájába bevittek egy festményt vagy szobrot, ami a megsebzett Krisztust ábrázolta a megostorozás után. Teréz megvilágosodott: Krisztus sebzettségét szemlélve elérte a szeretet tapasztalata. Elhárult az akadály az Atya és az ő szíve között.
Ezzel az új tapasztalattal kezd el imádkozni, immár Isten állandó jelenlétében. Innen néz vissza előző életére, és ennek fényben látja meg, hogy korábbi élete összes eseménye kellett ahhoz, hogy felébredjen. Felfedezi küldetését, hogy ne csak a kármelita rendet, hanem Isten egész népét tanítsa arról, mit jelent valóban Isten jelenlétében élni.
A papok nem engedték beszélni, így hát kiadásra szánt könyvet írt erről.
Bajnóczi Sára a tanítás után arra hívott, engedjük meg, hogy a Jóisten bennünket is „megszeretgessen”. Járuljunk a Jézus-ikon elé, és csodálkozzunk rá, hogy
Az elmélyülést segítő énekeket a Nyolc Boldogság Közösség baráti körének kórusa és zenekara adta elő, miközben hosszú sorokban vonultak a jelenlevők a Jézus-ikon elé, ahol imádkoztak és gyertyát gyújtottak.
Szerző: Vámossy Erzsébet
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
