Nem az ássa-e alá a demokráciát, ha a demokrata párt és mindent leuraló média-holdudvara évtizedek óta nem tekinti normálisnak, ha a republikánusok nyerik a választást?
Sokféle hír érkezik az Egyesült Államokból a legutóbbi elnökválasztás furcsaságairól. Halottak tömegesen járultak az urnákhoz. Félanalfabéta, mélyszegénységben élő választókat buszoztattak tömegével a választóhelyiségekbe, sőt, még kitölteni is segítettek nekik a szavazólapokat. Tömegével érkeztek levélszavazatok a választás lezárulta után, miközben leállították a szavazatszámlálást. Máshol kidobták a választási bizottságnak nem tetsző szavazatokat. Van videó arról is, hogy maguk a szavazást ellenőrző választási biztosok töltögetik ki a szavazólapokat a nekik tetsző jelölt érdekében.
Mindennek nehéz ellenőrizni a valóságtartalmát, illetve a mértékét. Innen, Közép-Európából nézve a mi szigorú szavazási rendszerünkhöz képest az amerikai szavazási procedúra itt-ott eléggé könnyelműnek tűnik. Az biztos, hogy nem a mi tisztünk megítélni a helyzetet; nem is tudnánk, és egy szuperhatalomról van szó, amelynek a történelmi galaxisához tartozunk.
Az viszont egész biztos, hogy jelen állás szerint a csalások inkább a Demokrata Párthoz kötődnek. Barack Obama volt elnök viszont arról beszélt tegnapi interjújában, hogy aki csalást emleget, az aláássa a demokráciát. „Nagyobb fejfájást okoz nekem [Trumpon kívül], hogy számos republikánus tisztségviselő, akiknek tudniuk kéne az igazat, beállt ebbe a sorba. Ez egy újabb lépés abba az irányba, hogy ne csak a hamarosan hivatalba lépő Biden-kormányzat legitimitását lehessen megkérdőjelezni, hanem általában a demokráciáét is – és ez egy veszélyes út.”
Valóban így lenne? Vessünk egy pillantást a történelemre, amikor a demokrata pártiak kérdőjelezték meg a választások eredményét.
Éppen két évtizeddel ezelőtt úgy tűnt, hogy a demokrata Al Gore nyeri az elnökválasztást az ifjabb Bush-al szemben.
Al Gore
Csakhogy a floridai szavazatok újraszámlálása után kiderült, hogy mégis Bush nyert. Gore nem nyugodott bele, és újra és újra átszámoltatta a szavazatokat, amíg december 13-án a Legfelső Bíróság le nem állíttatta az egészet. Gore két jogásza aznap este a tévében úgy nyilatkozott, hogy itt lenne az ideje, hogy Gore elismerje vereségét. Nyomban hideget-meleget kaptak a nyakukba. Ezzel még nem volt vége a dolognak. 2001. január 6-án a Congressional Black Caucus (Kongresszusi Feketék Választmánya) tagjai megpróbálták megakadályozni a hivatalos jegyzőkönyv rögzítését Bush megválasztásáról (az elektorok döntését). A CBC saját meghatározása szerint pártoktól független, valójában minden tagja demokrata párti. És ezzel még mindig nem volt vége! A következő egy évben a floridai szavazólapokat egy független nyomozó céggel számoltatták újra. A költségeket – csaknem egymillió dollárt! – ugyanazok a média-óriások állták, akik most mindenkit az eredmények elfogadására biztatnak (New York Times, CNN, Washington Post, Associated Press). Hillary Clinton 2002-ben pedig egy adománygyűjtő gyűlésen úgy nyilatkozott, hogy Busht nem megválasztották, hanem kiválasztották, ti. a Legfelső Bíróság (selected, not elected). Néhány évvel később ezt megismételte: „Én úgy gondoltam, hogy valaki mást választottak meg [elnöknek]”. A csalás vádja még előkerült egyszer-kétszer, és amikor 2004-ben újraválasztották Busht, a demokraták ismét megpróbálták megakadályozni az eredmény kihirdetését a Kongresszusban. Ezúttal az volt az érv, hogy az Ohio állambeli szavazógépek (igen, a szavazatot gomb megnyomásával is le lehet adni) át voltak programozva, és Bush-nak adták a másik elnökjelöltre, John Kerryre leadott szavazatokat. Azután kiderült, hogy erről szó sem volt.
Más választásokon, amikor nem kiáltottak csalást a demokraták, akkor valamilyen súlyos vádat akasztottak ellenfelük nyakába. Nixon 1968-ban csak a „rasszista stratégiája” miatt nyert. Reagan 1980-ban földcsuszamlás-szerű győzelme annak volt köszönhető, hogy titokban összejátszott Iránnal, hogy az amerikai túszokat ne engedjék el a választások előtt. Az idősebb Bush csak azért nyert, mert rasszista választási hirdetéseket tett közzé. És végül Trump 2016-ban „összeesküdött” az oroszokkal! Az utóbbiról persze mostanra kiderült, hogy valójában Hillary Clintonék dolgoztak össze gyanús orosz alakokkal furcsa módon éppen azért, hogy az „oroszbarátság vádját” lehessen Trumpra akasztani.
Ami a csalásokat illeti, legutoljára komolyan 1960-ban merült fel ez a kérdés, amikor a demokrata John F. Kennedy éppenhogy csak győzni tudott a republikánus Nixon fölött.
Kennedy
Halott szavazók, több leadott szavazat, mint ahányan regisztrálva voltak, a maffia „választási gépezete” és egyéb turpisságok Kennedy érdekében. A politikai „para-jelenségek” egy részéről kiderült, hogy szimplán hiba, és nem csalás; egy másik részéről, hogy félreértés; egy kis részéről, hogy mintha Nixonnak kedvezett volna; a visszásságok legnagyobb részét meg a szőnyeg alá söpörték. Egy elkötelezett Nixon-párti újságíró, Earl Mazo azonban elkezdte feltárni a csalásokat. A tizenkétrészesre tervezett sorozat negyedik része után Nixon megkérte a kiadót, hogy álljanak el a továbbiak közlésétől, mivel a kommunista Szovjetunióval vívott hidegháború legforróbb időszakában, az atomfenyegetés árnyékában nem engedheti meg magának az Egyesült Államok, hogy alkotmányos válságba kerüljön. Nixon ezt Mazonak is megismételte, hogy nem ő lesz, aki az alkotmányos válságot fog okozni. Bizonyos értelemben erre később ráfizetett.
Ugyanis az sem új jelenség, hogy egy republikánus elnök ellentétbe kerül a liberális, mainstream médiával. Nixont már politikai karrierje kezdete óta ellenszenvvel kezelte a keleti parti sajtóelit. 1960-ban is masszív ellenszelet generáltak vele szemben a választási kampányban. Nixon ekkor közölte a stábjával: „Ne feledjék: a sajtó ellenség. Ami az újságírókat illeti, senki nem a barátunk. Mindannyian ellenségek”. Amikor 1968-ban végre győzött az elnökválasztáson, a sajtó egy része megkérdőjelezte elnöki pozíciójának legitimitását. Amikor 1969-ben hatalmas sikert aratott a „csendes többséghez” forduló beszédével, az ellene folyó média-kampány egy kicsit elcsendesült. 1972-ben megint győzött Nixon a szélsőliberális George McGovern-el szemben. Kiderült, hogy az újságírók véleménye nem fedi a választókét. Ez felpaprikázta a sajtót. „Itt az ideje az érvágásnak. Meg kell bizonyosodnunk róla, hogy senkinek ne jusson még egyszer eszébe ilyesmi” – hangzott el egy befolyásos szerkesztőtől. Ezután következett a Watergate-hisztéria. Az elnök hibát követett el, öngólt rúgott, a sajtó pedig hatalmasra fújta a botrányt. Nixon lemondott. Így a sajtó bosszút tudott állni az 1972-es választásért, amelyet „bizonyos értelemben illegitimnek tartottak”, ahogy Paul Johnson fogalmazott „A modern kor” című könyvében.
Ma azonban nincs Szovjetunió, nincs hidegháború, és nincs atomfenyegetés. Van viszont már a sajtó mellé Facebook és Twitter. Így joggal merül fel az a kérdés, hogy nem az okoz-e valódi alkotmányos válságot, ha csalások történtek? És nem az ássa-e alá a demokráciát, ha a demokrata párt és mindent leuraló média-holdudvara évtizedek óta nem tekinti normálisnak, ha a republikánusok nyerik a választást?
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
