„Ha nem fizetsz egy termékért, akkor te vagy a termék.” (Idézet a The Social Dilemma c. filmből)
Vannak ezek az óriás tech-cégek, amelyek az elmúlt évtizedben lépésről lépésre hasítottak le egyre nagyobb szeletet a privát szféránkból. Ezek az arctalan, hatalmas globális cégek, amelyek a közösségépítés, a kapcsolatteremtés és a társadalmi érintkezés megkönnyítésének szándékával léptek és lépnek fel, zászlójukon csupa frappáns jószolgálati hívószó, de kétségtelen előnyeik mellett a letisztult, szép logók mögött valójában egyre többet követelnek a figyelmünkből, a személyes terünkből, a gondolatainkból – és összességében az időnkből és az életünkből. Persze, számos haszonnal kecsegtető előnyt kínálnak, mindezeket ráadásul ingyen. Illetve csak azt hittük (?), mert ami ingyen van, ott az igazi termékek mi, emberek vagyunk, a mamutcégek pedig busásan keresnek rajtunk. A társadalmi dilemma című film a közösségi média stratégáinak, magas beosztású belsős munkatársainak vallomásaira épül, és bemutatja a jelszavak álcája mögött a teljes képet, a valódi mellett az igazság alaposan elhallgatott aspektusait.
Életünk és a technika
2016 tavasza volt. A clevelandi magyarok közt voltam féléves ösztöndíjjal, és a hajnali derengésben a Greyhound helyi, az ötvenes évek Amerikáját idéző állomásán vártam a Chicagóba tartó busz befutását. Életem leghidegebb tele volt ez az amerikai, az Erie-tó közelsége csontig hatoló hideget jelentett, sokáig nagy volt a hó, a száraz, jeges szél pedig bekúszott a kabát minden résébe. A modern és tiszta váróteremben viszont kellemes meleg volt, a korai órák ellenére sokan ácsorogtak a csomagjaikkal, valakik még szunyókáltak is.
Először a két egymásba kapaszkodó fiatal lánykára lettem figyelmes. Furcsán, kissé tétován imbolyogtak, a céltalanul járkálók benyomását keltve. Az öltözékük hosszú, bokáig érő kék ruha volt, fejükön fehér főkötő, lábukon egyszerű, sötétbarna cipő. A Coca-Cola-automata előtt aztán megálltak, tágra nyílt szemmel nézték a masina villódzó fényeit, az érmecsalogató hűs italok és a különféle rágcsálnivalók széles választékát, és kibetűzték a kínálatot. Ekkor már sejtettem, mire készülnek: többször lopva körbesandítottak, majd megnyomtak néhány gombot és halk sikkantásokkal elszaladtak.
Tudtam, hogy kik lehetnek ők: amisok. Csakhamar megtaláltam a családfőt is, nem is értettem, miért csak ekkor vettem észre, a nagydarab, már jócskán idős férfi, ritkán látható nagy, eléggé gondozatlan szakállal, szintén kaftánosan ült egy padon, mellette felesége volt, körülötte több, már felnőtt gyermekük, fiatal férfiak és nők. Méltóságteljesen olvasott egy újságot, belemélyedve a sorokba, ha körülötte hirtelen eltűnt volna mindenki, talán észre se vette volna. Egyáltalán nem tartozott az állomáshoz és közénk, jelenléte időutazás volt csupán, és olyannak hatott, mintha csak azt várta volna, hogy nyíljon egy féreglyuk és hoppanálhasson’ végre vissza a saját világába – úgy kétszáz évvel korábbra. Makacsul fittyet hányt a vizslató tekintetekre, bizonyára megszokta már, hogy alaposan megbámulják, csak olvasott, néha felnevetett valamin, az egész jelen nem létéhez pedig társult valamiféle boldog korszerűtlenség. Eldöntöttem, hogy odamegyek és megragadom a soha vissza nem térő alkalmat, hogy beszélgessek egy amissal. Azt olvastam, nem szeretik, ha fényképezik őket, így, gondoltam, előbb ezt is megkérdezem, hogy ne zúdítsam magamra a termetes férfi esetleges haragját.
Amikor odaléptem és letelepedtem mellé, kissé csodálkozva nézett fel a lapból, kérdésemet, hogy készíthetnék-e róluk felvételt, udvariasan elutasította. Azt gondoltam, majd azért valahogy meggyőzöm, csak elegyedjünk szóba. Tartózkodóan, de azért kedvesen válaszolgatott. Kifaggatott arról, hogy ki vagyok, mit csinálok és honnan jöttem. Tudta, hol van Magyarország és Szlovákia, és tudott egy s mást a történelmünkről is. Kiderült, amiket olvastam, az mind igaz. Az amisok öltözéke megmaradt a 18. századnál, ráadásul ők a közösség legortodoxabb ágához tartoznak. Csak lovakon járnak, nincs telefonjuk és nem használnak áramot, régi módszerekkel és eszközökkel művelik földjeiket, nincs biztosításuk, nem fogadnak el pénzt az államtól, és ugyan tudnak angolul, egymást közt a tiroli német egyik régi dialektusát használják. Azt mondta, ha nagy baj van, például váratlan betegség vagy baleset, azért egy személynek van a falujukban autója és vezetékes telefonja. Értetlenkedtem, hogy ennyire technika nélkül hogy tudnak élni, nem rossz-e ez a kapcsolattalanság másokkal és a világgal. Úgy nézett rám, mint a holdkórosra, és olyat felelt, ami azóta se megy ki a fejemből. Azt mondta, tudomása van róla, hogy van mobiltelefon, lehet ezen is hívni, ráadásul van sms és mms is, meg ott a Facebook, a Messenger-üzenetküldés, a Twitter, az Instagram, a FaceTime és a Skype – ő ezekről sokat olvasott. Csupa-csupa lehetőség – mondta –, hogy kapcsolatba lépjünk egymással, kapcsolatot tartsunk és kommunikáljunk. Mégis – folytatta –, soha ennyi magányos, depressziós ember nem volt a világon, mint ma. Akkor min is segít a technika?! – kérdezte, ezen a ponton kissé ingerültebben és hosszan beszélt a felismeréseiről. Na ugye!? – tette később hozzá – szótlanságomat tapasztalva – diadalittasan.
„Amíg ott voltam, mindig úgy éreztem, hogy alapvetően jó dolgokat csinálunk. Már nem így érzem.”
A film jelentős részben arra a lényegében pofonegyszerű forgatókönyvre épít, hogy leültet egy fejest a kamera elé, a Facebook, az Instagram, a Snapchat, a Google, a YouTube, a Gmail, az Apple, a Twitter, a Palm, a Pinterest és más technikai óriás egykori szoftverfejlesztőjét, programozóját, dizájnerét vagy termékigazgatóját, meg egy szerzőt, aki könyvet írt a közösségi média káros hatásáról, aki a kamerába nézve elkezdi mesélni annak az eszköznek a történetét, aminek a létrehozásában vagy továbbfejlesztésében részt vett. Mindegyik megszólaló komoly pozíciót töltött be, hitelesnek tűnő fiatal arcok, akik kockázatot is vállalva mondják el saját tapasztalataikat (valaki nyolc hónapig egyeztetett az ügyvédjével arról, mi az, amit a filmben elmondhat). Legkevésbé sem a sértettség beszél belőlük, nem azért mondják el azt, amire jutottak, mert nem kaptak meg egy jövedelmezőbb állást, vagy túl lassan emelkedtek a belső vállalati hierarchiában – a legtöbben etikai aggályok miatt hagyták ott a céget, vagy az egyenesen az egész ágazatot. Létrehoztak valamit a jó cél érdekében, ebben kezdettől hittek – ezt többen leszögezik, csak aztán részben az emberek kezdték másra és máshogy használni az oldalakat, részben naivak is voltak a létrehozóik az eszközök árnyoldalait illetően, a következményeiket pedig nem látták/láthatták előre.
Mi a baj a tech-iparral? – azaz egy félresiklás története
Súlyos igazságtalanság lenne azt elhallgatni, hogy mennyi mindent köszönhetünk ezeknek az eszközöknek. Régi családtagokat, ismeretlen embereket hoznak össze ezek a hálózatok és teszik pofonegyszerűvé és villámgyorssá a kapcsolattartást. Segítségükkel az idő és a távolság nyújtotta akadályok küzdhetők le, az eszközök használata demokratikus és egyenlő felhasználást tesz lehetővé, általuk azonnal elérhetők vagyunk, és köszönhetően „nekik” szempillantás alatt értesülhetünk a legújabb történésekről a világban. Kapunk fotót a kontinens másik feléről, ami másodpercekkel korábban készült, egy terrortámadás helyszínéhez közel tartózkodó ismerősünk automatikus alkalmazás segítségével közli, hogy jól van, általuk széles mosollyal referál a Dél-Ausztráliába szakadt dédunoka a most kapott karácsonyi ajándékokról a szabadkai rokonságnak, a koronavírus által dominált 2020-as évben pedig konferenciákat, borkóstolókat és baráti beszélgetéseket tudtunk lebonyolítani a közösségi médiának köszönhetően.
Van azonban az érmének egy másik, árnyékos oldala is, amiről alig és nem szívesen esik szó. Ez akörül forog, hogy mit áldozunk fel cserébe ezekért az előnyökért és lehetőségekért. Mindenki tapasztalta már, hogy különösen a legfiatalabb generáció mennyire kitett a közösségi média veszélyeinek. Mindaz, ami sokáig csak jónak, haladónak és építőnek tűnt, az egyszerre lehet rossz, káros, leépítő és veszélyes is. Amit ugyanis közvetítenek, ami rajtuk keresztül az olvasóikhoz, nézőikhez és követőikhez eljut, az nem kizárólag igaz és nem csakis jó. Az átlagember számára a tartalom, amivel találkozik, ellenőrizhetetlen, a másokról a virtuális világ közvetítette kép torz (ahogy a filmből megtudhatjuk, külön fogalom jelent meg a plasztikai sebészek körében, a Snapchat-diszmorfia, ami a legfiatalabb pácienseket sújtja, akik valamelyik sztár „filterezett szelfijeinek” hatására maguk is operációra adnák a fejüket). Nem tudjuk, mi történik belül azzal, aki mindig csak mások pozitív üzeneteivel, képeivel és posztjaival szembesül, mikor kérdőjelezi meg, hogy az ő élete elég értékes és hasznos-e ezekhez képest. Ha nem vigyázunk, a kapcsolattartás alig korlátozott lehetőségei helyett valójában elszigetelődünk, a környezetünkkel, rokonainkkal és barátainkkal ápolt igazi viszony helyett a számítógépünk és a mobiltelefonunk lesz a barátunk, és – ahogy többször idézgetik – nem győzzük lájkolni azok posztjait, akik mellett az utcán elmennénk, referenciánkká válnak olyanok, akik nem is tudnak a létezésünkről, a végén pedig olyan helyzetben találhatjuk magunkat, hogy elveszítjük a lehetőségeinket, mert épp jobbra vagy balra húzogatjuk az ujjunkat egy online társkeresőn, miközben életünk szerelme ott ül velünk szemben a villamoson.
A közösségi oldalak kapcsolattartási lehetőségei a visszájukra is fordulhatnak: a rendőri és titkosszolgálati szervek szerint a közösségi média ellenőrizetlenül ad teret a legkülönfélébb álhíreknek, az ISIS online is toborozta követőit, és a legolcsóbb tüntetéseket szervezni közösségi oldalak segítségével. „Az információs korból a dezinformációs korba jutottunk el”, a „modern eszközök pedig elkezdték szétbontani a társadalmi szerkezetet” – hangzanak el a dokumentumfilmben a súlyos állítások. A kapcsolatteremtés mellett a közösségi média egyre inkább kontrollszerepbe került. A Szilícium-völgy legnagyobb cégei mára a felhasználóikkal kereskednek – tudjuk meg ezt is –, és mivel ingyenesek ezek az eszközök, a hirdetők fizetnek érte. Ők a vevők, és „mi vagyunk az áruk”. Ezek a cégek őrült versenyben vannak egymással a figyelmünkért, az időnkért és az életünkért. A dokumentumfilmes, „beszélős” részeket a filmben külön játékfilmes betoldások jelenítik meg, ahol a megszemélyesített legkülönfélébb algoritmusok késztetnek minket a legváltozatosabb módokon arra, hogy minél több időt töltsünk és minél nagyobb aktivitást fejtsünk ki az egyes oldalakon. Az aktivitásunknak pedig minden esetben nyoma marad: az „algoritmus” tudja, kit követünk, miket olvasunk, mire keresünk rá, mi érdekel minket, mit gondolunk. A több ezer információs morzsából összeállított virtuális profilunk segítségével azután célzottan a „gyengéinkre” építve láncolnak minél inkább magukhoz. Innen pedig már csak egy ugrás az, amit a filmben is bőven boncolgatnak, ha ugyanis tudni azt, hogy mit követünk és kik vagyunk, lehetőség van a gondolataink célzott befolyásolására, és már rövid távon történő befolyásolására. Aki pedig erre képes, az tudtunkon kívül komoly profitot realizál.
A film készítője és a közreműködők célja az, hogy tudjunk a „megfigyelő kapitalizmus” árnyékos oldalairól, tudatosítsuk, hogy akár csak a Facebook hogyan formálja a világot és a kultúrát, mit tesznek a közösségi oldalak a mentális egészségünkkel és akaratunk ellenére, hogyan szolgáltatjuk ki önmagunkat a tech-cégek profithajhász aktivitásának. Ha ezt tudjuk, tegyünk és lépjünk fel ellene még idejében, és szorítsuk etikus tervezésre és nagyobb morális felelősségvállalásra a készítőket. Ők ugyanis minden egyes újabb applikációval és fejlesztéssel sok millió ember életére és egész kormányzatok működésére vannak hatással – mindezt a legkisebb egyéni és közösségi demokratikus felhatalmazás híján.
Egy boldog ember
És akkor most hadd ugorjak vissza a clevelandi vasútállomásra. Ott ül ez a nagydarab szakállas férfi a váróterem padján, valaki, akire nem tudnak rásózni semmit, aki a gondolatait és a vágyait csak akkor szolgáltatja ki, ha azokat közli azokkal, akikre az egyedül tartozik, nem kereshető meg, csak postai úton, nincs telefonszáma, hogy felhívjuk, találkozni csak úgy tudunk vele, ha bekopogunk hozzá és otthon találjuk. Meglehet, sokaknak ez maga a jelen disztópiája, neki viszont ez az élete.
A filmet látva egyszerre olyan élesen látom őt, mint négy éve, ahogy csak ül és olvas azon a kényelmetlen fémpadon, a nyolc gyerekével, ő, a múltból érkezett ember, aki két megálló között csak tapintatosan átutazik a jelenünkön, akinek minden mondata olyan, akár egy ostorcsapás a túltechnicizált világunk szélsőséges hülyeségein és a szakadatlan fejlődés primátusában hívők öncsaló hazugságain. Látom, hogy ül abban a szelíd fényű, meleg váróteremben, és most tisztán hiszem, hogy igaza volt, és tisztán érzem, hogy egy boldog ember.
A társadalmi dilemma [The Social Dilemma]. Amerikai dokumentumdráma, 94 perc, 2020. Rendezte: Jeff Orlowski
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
