Rendszeresen kérdezik tőlem, hogy mondjak már egy példát a férfi és a női gondolkodás különbségére. Rengeteg ilyen van: hangulatbeli, értelmezésbeli problémák tömkelege a kommunikációban, igazságérzet, következmények és okok összehangolása, viselkedés racionalizálása, felelősségvállalás és így tovább. De régóta kerestem egy olyan példát, amivel szépen kimutatható, mi is történik, amikor egy női, és amikor egy férfi agy dolgoz fel egy inputot, például egy leírt szöveget.
Álljon itt egy remek példa, a Tumblr világából, ahol egyébként nem nagyon marad meg bármilyen nőkritikus hangvételű tartalom, így hát eleve tudhatjuk, hogy az alábbi írásmű nem ütötte át az érzékküszöböt.
Íme:
Ahogy hozzám érsz, ahogy a kezem a kezedhez ér, tudom, hogy itt vagy velem. Ugye te is érzed, amit én? Érzed, ahogy dobog a szívem? Igen, ez most már így lesz, amíg élek.
Ahogy rám nézel, ahogy a tekintetünk találkozik, tudom, érzem, hogy most engem látsz, és én is téged… Nem létezik más, minden olyan távoli, ami nincs itt velünk, csak te meg én, mi ketten itt vagyunk, két jelenlét a távolságok személytelenjében… Az, hogy itt vagy, hogy itt és most létezel, kiemel téged a többi sokmillió ember közül, akik máshol vannak. Különleges vagy. Senki sem pontosan olyan, mint te, és éppen ettől vagy pótolhatatlan: ha van is hozzád hasonló, ha van is olyan, aki majdnem olyan, mint te vagy, a leginkább olyan mindig is te magad leszel – csakis te, és senki más! Te, aki mindig eszembe jutsz, valahányszor csak rád gondolok; te, akivel közösen telik minden perc, minden pillanat, amit együtt töltünk; te, aki ha nem lennél, sosem tudnám meg, milyen vagy igazából. Talán nem is ismernélek. Ó, ha tudnád, mi minden történt, mielőtt veled találkoztam, és még mennyi minden történik majd ezután! Ha te lennél minden, amit kívánhatok, az egyetlen dolog a világon, ami teljesülhet – én téged választanálak!
Most itt vagy velem, és ha egy láthatatlan kéz megállítaná az időt, tudom, az örökkévalóságig itt maradnál. Mert mi olyanok vagyunk egymásnak, mint két ember, akiknek az élete egyetlen pontban találkozott. Két test, két lélek, de egyetlen hely és idő, egy megtörtént pillanat, amelyet többé nem lehet megváltoztatni, amely máshogyan nem lehet soha már.
Te a tiéd, én az enyém – mindörökké, amíg világ a világ!
(forrás: Tumblr, Atmosphere)
Mielőtt továbbmennénk: igen, ez az írás valószínűleg szándékosan van romantikusra véve. Nem szeretnék senkit befolyásolni a tartalmát illetően. A két nem különbségét pontosan azok fogják érteni, akiknek ez fontos, és adjuk meg azt a tiszteletet mindkét oldalnak, hogy ez itt is, ott is azonosan valószínű esemény lesz.
Egy biztos: a különbség létezik, hiszen ezt a szöveget nagyon kétféleképp értjük.
Az irodalmat nem először foglalkoztatja ez a kérdés. Egyszer, valamikor egy Isaac Asimov nevű személy (akit egyelőre férfinak tekintünk, bár nincs itt, hogy kijelentse, melyik csapattal azonosítja magát e sorok írásának pillanatában) írt egy Alapítvány című könyvet, amelyben egy diplomata beszédének tartalmát az ún. “szimbolikus logika” eszköztárával elemezték, és a tudós végül arra jutott, hogy ennek a beszédnek a tartalma pontosan úgy viselkedik, mint azok a ritka matekpéldák, ahol végül mindkét oldalról minden kiesik, és az marad, hogy iksz egyenlő iksszel.
Örök titok marad, hogy ez hogyan kapcsolódik a témánkhoz.
Mindenesetre a különbség, ami az értelmezést illeti, nehezen tagadható. A férfiak döntő többsége egy bizonyos módon, a nők döntő többsége pedig egy másik módon fogja értelmezni a leírtakat. Még azt követően is, hogy a sorok közötti, háttérben húzódó üzenet megérkezik, rengetegen úgy gondolják, hogy a fenti szöveg igazából egy romantikus vallomás, és még ha tartalmaz is néha mókás kikacsintásokat, valójában A azért írta B-nek, mert nagyon szereti. Elvégre írhatta volna “szívverés” helyett, hogy “pulzus”, de nem tette, igaz?…
Felnőtt emberek között idővel elterjedhetne az a divat, hogy tudomásul vesszük az értelmezés logikai és emocionális rétegeit. Hogy igenis más a piros csapat, mint a kék, és ezt nem lehet a szőnyeg alatt elhelyezni, mert ahhoz sok ilyen borzasztóan felvilágosult generáció után se lett elég lapos. Arról nem is szólva, hogy közben egész nap bombáz bennünket a marketing, ahol viszont egészen ijesztően pontosan tudják, hogy melyik célcsoportnak milyen hívószavak, üzenetek mennek át hatékonyan, és mik azok, amik döntésre, vásárlásra ösztönzik, illetőleg növelik benne a márka iránti elkötelezettséget.
Könnyebb lenne, ha elfogadnánk önmagunkat. Mindenki a saját önmagát.
Az ellenkezőjétől csak nagyon sokára lesz könnyebb.
Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »
