Meskó Zsolt író, rendező karácsonyi novelláját olvashatják.
A háztetők cserepeit már vékony hóréteg fedte, és ahogy illett egy ünnepi délutánhoz, apró pelyhekben hullt a karácsonyi hó. Az orromat odatapasztottam az ablaküveghez, és a szemben lévő négy emeletes ház kéményeinek kipárolgó füstgomolyagja fölött az eget kémleltem. Enyhe szellő lendítette ki a hópihéket a gravitáció meghatározta útjukból, és az egymás mellett sorakozó kémények füstje, mint megannyi gőzmozdonyé, szállt a Gellérthegy felé. Bölcs hétévesként már tudtam, hogy a Duna felől fúj a szél. Néztem, néztem, de a füstpamacsok fölött, között, nem láttam semmi gyanús jelet. Pedig tavaly már megtanultam, hogy ilyenkor délután kell figyelni az angyaljárást, mert közülük egy-két óvatlan láthatóvá válik az olyan kíváncsi földi szemeknek is, mint amilyen az enyém.
Nagyapám már kora délután megérkezett, a konyhaasztalra kipakolta a bárdot és a hatalmas kést, én pedig könnyes szemmel elbúcsúztam a fürdőszobában Potyitól. Potyi előző nap érkezett, a fürdőkádban kapott helyet. Először riadtan, aztán békésen körözött. Amikor a vízbe mártott ujjamat az orra előtt húztam, az volt az érzésem, hogy követi. Hogy lehet egy karácsonyi vacsorának való pontyot elnevezni? Ott térdeltem a kád mellett, és ezen gondolkoztam. Pepi? Áááá… az inkább egy bohóc… Pötyi… az az osztálytársam húga az első emelet kettőből, aki egy kicsit tetszett nekem, mégsem adhatom a nevét egy halnak… Ponty, Pontyi, Potyi. Amikor ezt kimondtam, mintha esdeklően rám emelte volna a tekintetét. Akkor ő lesz Potyi. Ne haragudj, drága Potyi, nem tudok neked segíteni! Rácponty lesz belőled. Nagyapa fogja csinálni, mert ő Baja mellől származik, és nagyon ért a halakhoz. Tavaly megkérdeztem, hogy nem fáj-e neked, amikor fejbe vág a bárddal, de azt mondta, hogy meg sem érzed, csak egy pillanat az egész. Ha továbbra is így nézel rám, akkor idén nem fogok a rácpontyból enni, pedig tavaly nagyon finom voltál. Kétszer is vettem belőled. Azaz nem is belőled, hanem egy rokonodból, akinek nem adtam nevet.
Nagyapa feltűrt ingujjal lépett a fürdőszobába, rám mosolygott. Szeretnéd látni? – kérdezte. Nem, nem, habogtam és bementem a szobába angyalokat lesni.
Nálunk egymásba nyílt a három nagy szoba. Anyáék szobájában voltunk ilyenkor, mert a középsőt, ahol a zongora állt, reggel lezárták. Három ajtaja közül kettőhöz volt kulcs, a harmadikhoz nem. Apa reggel a lelkemre kötötte: Ide nem szabad bemenni, tudod, jön a Jézuska, az angyalok hozzák a karácsonyfát, nem szabad zavarni őket. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy na de apa, ezt minden hétéves tudja, de éreztem, hogy a hangsúly a kulcs nélküli ajtó zárva tartásának fontosságán van. Eszembe sem jutott volna benyitni, főleg azután, hogy tavaly észrevettem, épp a kulcshiányból adódóan, hogy a kulcslyukon keresztül remek belátás nyílik a szobába, s amikor halk neszeket hallottam, azonnal odaugrottam a kulcslyukhoz és belestem. Valami mozgott odabenn, de nem tudtam kivenni, hogy micsoda, már csak azért sem, mert nagymamám odajött, megfogta a kezemet, és azt mondta: Pszt! Nem szabad zavarni az angyalokat! Gyere, mesélj nekem, mi volt az iskolában! Nagyi, karácsonykor kit érdekel, hogy mi volt az iskolában? Jó, akkor kártyázzunk! Ezzel a gyengémre tapintott, s miközben ő fecsegve keverte a kártyát, én vágyakozó szemmel a kulcslyuk felé tekingettem.
Na de nem is erről akartam mesélni, hanem az angyalokról, akiket idén még nem láttam a háztetők fölött. Nagyapa jelezte, hogy a hal már a sütőben, kimehetek a konyhába. Az anya féle sajtos rúd is frissen ragyogott már az asztalon. Abból ilyenkor már nyugodtan lehetett venni, nem úgy, mint a bejglikből, amelyek egy tepsiben sorakozva várták a vacsora végét, egy kockás konyharuhával letakarva, az egyik konyhaszéken. Természetesen, amikor egy pillanatra egyedül maradtam a konyhában, fellebbentettem a kockás konyharuhát, és nyálcsorgatva bámultam a fényesen csillogó, illatozó rudakat. Dió és mák keveredett a levegőben, és én csukott szemmel inhaláltam a bejglirudak fölé hajolva. Aztán gyorsan visszahajtottam a kendőt, anyu lépteit hallva. Türelem, türelem, bejglit terem, mondta, amikor belépett a konyhába. De hisz nem is láthatott engem, honnan tudta, hogy mit csinálok?
Egyszer csak csöngettek. Futottam kinyitni az ajtót. Ki lehet az ilyenkor? Nagyapa állt az ajtóban. Észre sem vettem, hogy Potyi végzete után eltűnt. Érdekes egyébként, hogy apát sem láttam egy ideje… s utoljára mintha valami balta lett volna a kezében. Minek karácsonykor balta? Hiszen nagyapa hozott bárdot Potyihoz… Talán az idén ez nem volt elég erős, és szegény halra súlyosabb csapást kellett mérni?
Hát te hol voltál, kérdeztem a kabátjáról a havat lerázó belépőtől. Visszavittem a bárdot, szembe Arnold bácsiéknak. Aha… nem is tudtam, hogy a bárd Arnold bácsiéké… Azt hitem, hogy nagyapáé. És képzeld, közben mit találtam az utcán… idenézz! Nagyapám a tenyerét lassan kinyitotta, s a barna bőrkesztyű mélyén felragyogott valami. Egy néhány centis fenyőág, rajta még egy-két hópihe. Idenézz! Tudod mi ez? Hát persze, hogy tudom, de akkor valószínűleg nem az lehet, amit tudok, különben nem kérdezné meg nagyapa. Egy fenyőág, mondta hatalmas elképedéssel. Akkor mégis csak az, amire gondoltam. Szagold meg, mondta, s odanyújtotta az orrom elé. Még a dió és a mák illata keveredett az orromban, de emlékeztem, hogy tavaly is meg kellett szagolnom egy szalagot, amit az utcán talált nagyapa, s annak az illata is mintha váratlanul rám köszönt volna. Érzed? Mit? Hát angyalillata van! Becsuktam a szemem, és közelebb hajoltam a kis fenyőághoz. Tényleg angyalillata volt.
Miközben levette a kabátját, terelt maga előtt anyáék szobájába, és mesélni kezdett. Elkezdte a történetet, amely tavalyról már ismerős volt. Képzeld, jövök vissza Arnold bácsiéktól, s amikor felnézek az égre, épp egy angyalcsapat repült át az utca fölött. S ahogy tovaszálltak, ez a kis fenyőág hullott le a magasból. Hogy nagyapámnak milyen szerencséje van! Mindig észreveszi a repülő angyalcsapatokat. Én egész délután ott álltam az ablaknál, de egyet sem láttam. Pont az orrom előtt esett le ez a kis ág. Rögtön felkaptam, gondoltam, elhozom neked megmutatni. Ez azt jelenti, hogy már itt vannak az angyalok a környéken, és hozzák az ajándékot. Húha! Kezd izgalmassá válni a dolog. Akkor hamarosan újra neszeket hallhatok a középső szobából, hiszen berepülnek mihozzánk is. Gyere, nagyapa, nézzünk be a kulcslyukon! Lehet, hogy már nálunk is dolgoznak.
Nem, nem, nem szabad ilyenkor zavarni őket! Ez a munka legnehezebb része. Ilyenkor sürgölődnek-forgolódnak igazán a tróger angyalkák. Kicsodák? A tróger angyalkák. Nem emlékszel? Tavaly már meséltem róluk. Oh, tényleg, a tróger angyalkák… tavaly sem értettem pontosan. Nagyapa, hogy is van ez a tróger angyalkákkal? Na gyere, elmesélem újra.
Tudod, rengeteg gyerek van a világon, millió, de az is lehet, hogy már milliárd. Mind úgy várja a Jézuskát és a karácsonyt, mint te. De az ajándékot, amit ez a sok millió gyerek vár veled együtt, a Jézuska nem tudja egyedül elvinni. Ezért vannak a karácsonyi angyalok, akik ilyenkor segítenek neki. Annyian vannak, hogy az már egy kész nagyvállalat. Különböző feladataik vannak. Az egész akkor kezdődik, amikor te megírod a leveledet a Jézuskának, hogy mit szeretnél ajándékba. Szépen berakod este az ablakba, reggelre eltűnik. És tudod ki viszi el onnan? A postás angyalkák. Az ő feladatuk összegyűjteni az egész világon a leveleket. Nagyon fáradtak, mert állandóan éjszakai műszakban dolgoznak, és nagyon gyorsnak kell lenniük, hogy minél több levelet be tudjanak gyűjteni egy-egy éjszakán, nehogy mire a gyerekek felébrednek, még mindig ott legyen a levél.
De nekem egyszer még reggel is ott volt, vágtam gyorsan közbe. Csak a következő éjszakán vitték el. Hát pont erről beszélek. Néha annyi a munkájuk, hogy nem győzik. Ilyenkor kisegítő postás angyalokat is be kell állítani a sorba, azok meg olyan kis kelekótyák, hogy egy-kettőt ott hagynak, aztán másnap kell visszamenniük érte.
Na de miután összegyűjtötték a leveleket, felviszik a Mennyországba. Ott odaadják a főangyaloknak, akik mind elolvassák. Nem a Jézuska olvassa el őket? Ő is, de először a főangyalok kinyitják a leveleket, összegyűjtik a kéréseket, beírják a címeket, hogy ne legyen keveredés, és csak utána adják oda a Jézuskának. Igen, a keveredés… Tavalyelőtt egy lendkerekes holdjárót kértem, ami aztán nem volt ott a fa alatt. Másnap, amikor átmentünk Csabiékhoz, az unokatestvéremékhez, örömmel újságolta, hogy képzeljem, kapott egy lendkerekes holdjárót, pedig nem is kérte, de annyira jó… Viszont úgy várta a cowboyos műanyag játék katonákat, azokat pedig nem kapta meg. Mondtam, semmi gond, nekem pont azt hozta a Jézuska, majd kölcsönadok belőle. Azért egy pár napra ő is kölcsönadhatta volna a holdjárót, de láttam, mennyire tetszik neki, nem is kértem el.
Aztán a főangyalok odaadják a Jézuskának a leveleket, ő meg továbbadja a csomagoló angyaloknak, akik a levelek alapján beteszik az ajándékokat egy-egy csomagba. Hozzátesznek egy-egy karácsonyfát díszekkel. Nagyapa, az hogy van, hogy nálunk minden évben ugyanazok a díszek? A csomagoló angyalkák emlékeznek rá, hogy melyik családhoz melyik díszeket kell küldeni? Bizony, bizony, a csomagoló angyalkáknak van a világon a legjobb emlékezőtehetségük. Fent a mennybéli raktárból pont azokat a díszeket veszik ki, amikről tudják, hogy ahhoz a családhoz a legjobban illenek. Amikor elkészülnek a csomagok, jön a munka legnehezebb része, az ajándékok földre szállítása. Erre a feladatra csak a legkiválóbb, legválogatottabb angyalok képesek. Ők a tróger angyalkák. A Mennyországban megpakolják őket a hatalmas csomagokkal. A kezükben, a szárnyukon, mindenhol lógnak, a hátukon pedig egy-egy karácsonyfa. Aztán csapatokba szervezik őket, és elindulnak a földre. Na, őket lehet látni ilyenkor az utcák fölött, és ők azok, akik berepülnek a lakásokba az ablakon keresztül, feldíszítik a fákat, s alájuk teszik az ajándékokat.
Hirtelen valami nagy puffanás hallatszott a középső szoba felől. Nagyapához bújtam. Hallottad? A tróger angyalok már ott vannak a szobában! Igen, ezek csak ők lehetnek, senki más. Gyere gyorsan, nézzünk be a kulcslyukon! Nem, ilyenkor nem szabad zavarni őket, mert akkor megijednek és elszállnak, hiába vártuk őket, nem lesz semmi a karácsonyfa alatt. Az pedig ugye nem lenne jó senkinek?! Senkinek, senkinek, mondogattam magamban, és a belépő nagyit is azonnal figyelmeztettem, nehogy a kulcslyuk közelébe menjen.
Még egyszer megszagoltam a kezemben szorongatott fenyőágat, áradt belőle az angyalillat. Nemsokára kinyílik a középső szoba ajtaja, és apa elkezdi énekelni a Mennyből az angyalt, csillognak a csillagszórók… Azokat vajon ki gyújtja meg? S ott lesznek az ajándékok a fa alatt. Nagyapa, ha nagy leszek, én is tróger angyal szeretnék lenni! Szerinted lehetek?
Fotó: Wikimedia Commons
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. december 18–25-i ünnepi számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
