Érdekes weboldalra bukkantam a napokban. Évek óta működik, de eddig nem játszott komoly szerepet az életemben, talán mert kevés igényem volt a szolgáltatásaikra. Az oldal címe: jelentsd-a-homofobiat.hu. Igen, csak így lazán, hát miféle negatív áthallása lenne ennek pont Magyarországon. Azért ne kezdjünk félni, szerencsére még nem vagyunk a fejlett Nyugaton, ahol az ilyen bejelentések rögtön a rendőrséghez futnak be, és bizony súlyos éveket osztanak ki egy-egy rosszmájú tweetért, mint Angliában. Csupán a Háttér Társaság a Melegekért gyűjtögeti a népmeséket, amelyekben egy-egy szegény homoszexuális fiatalember durva erőszak áldozatává válik, vagy ilyesmit észlel, vagy legalábbis hall róla. A beküldött fogalmazások egy részét akár önálló irodalmi műfajnak is kinevezhetjük, hiszen egyes stíluselemek állandóan ismétlődnek, sőt, más, hasonló weboldalakon is előfordulnak. Az „ordas kamu” frappánsan rövidre zárná az irodalmi töprengést, ám legyünk ennél azért kifinomultabbak, hiszen a fikció is művészet. Hogyan s miként épülnek fel ezek a történetek?
„A múltkor a HÉV-en utaztam Békásmegyer felé, és felszállt három kopasz skinhead. Rögtön belekötöttek az ott békésen utazó srácba, csak mert rózsaszín póló és tűsarkú cipő volt rajta. Rohadt buzinak nevezték, Auschwitzot emlegették, a táskáját lökdösték. Odaszóltam nekik, hogy hagyják abba. Erre elkezdtek nekem is kiabálni, hogy mocskos zsidó, meg hogy kussoljak. Ekkor felálltam, és elkezdtem rájuk kiabálni: nácik haza, nácik haza! Mellettem egy nő szintén felállt, ő is elkezdte. Aztán még valaki, és egyre többen. A végén az összes utas kórusban skandálta, hogy „nácik haza, nácik haza”, és a három bőrfejű futva kotródott le a következő megállóban.”
Ez nem egy valós történet az említett oldalról, hanem egy stílustanulmány. Bármilyen liberális fórumon meg fogjuk találni ennek valamely változatát. Nemcsak Magyarországon, hanem bárhol a világon. Amerikai oldalakon nem skinheadek, hanem „rasszista Trump-szavazók” lesznek az antagonisták, piros „Make America Great Again” sapkában. Minden ilyen történet pontosan ugyanolyan forgatókönyv szerint ér véget, és a sötét erők mindig rémülten, hanyatt-homlok menekülnek a bátor történetmesélő és társai elől. Hogy is történhetne másképp? Ezekben a mesékben néhány elem mindegy ismétlődik. Figyeljük csak!
1. Mindig tömegközlekedési jármű a helyszín.
A buszon, villamoson zárt térben utazunk, idegenekkel vagyunk kénytelenek megosztani intim szféránkat, ez kényelmetlen helyzet. A fenti történetek büszke mesélői általában eleve neurotikus, frusztrált emberek. Számukra kész kínszenvedés ez a helyzet, hát nem csoda, ha beindul a fantáziájuk. Mi lesz, ha felszáll három skinhead? Mit fognak csinálni? Hát, azok agresszívak, biztos belekötnek valakibe. Mire a villamos elér a végállomásig, a mesélő már egészen beleéli magát a saját maga álmodta akciófilmbe, ami olyan fantasztikusan hangzik, hogy muszáj is továbbadnia.
2. Mindig hárman vannak.
Soha, egyetlen történet sem szól kettő vagy négy bőrfejűről. Kettő, az olyan snassz, az nem elég egy rendes randalírozáshoz. Négy, az meg sok, az meg már tömeg. Három, az a tuti, az egy teljesen életszerű galeri. Hárman voltak, igen. A három skinhead szabálya alól csak egy kivétel lehet: ha a mesélő egy ismert személyt akar belekeverni a történetbe. Ez esetben az illető egyedül van, és egymaga helyettesíti az egész galerit. Valamikor 2008 körül olvastam magamról valahol, hogy a 6-os villamoson kötekedtem egy idős zsidó nénivel, de a hős utasok megfutamítottak. Ehhez valaki hozzátette, hogy az ő haverja meg egyszer agyonvert egy szórakozóhelyen, ahol különben soha életemben nem jártam.
3. Kiszolgáltatott áldozat
Az mindig kell, különben mitől lesznek visszataszítóak a támadók? Mégsem köthetnek bele egy edzésről hazafelé tartó karatemesterbe! Marad az idős zsidó néni, Amerikában a terhes mexikói nő, a békés meleg fiú, bárki, akit sajnálni kell.
4. A mesélő mindig a hős
Ezekben a történetekben sosem valaki más áll fel, amit a mesélő végignéz. Dehogyis! Mindig a mesélő cselekszik. S amint bátran feláll a veszéllyel szemben, minden esély ellenében képviselve a társadalmat, az igazságot, a tündökletes haladást, két dolog történhet, a mesélő szándékától függetlenül.
a.) Az összes jelenlevő varázslatos módon csatlakozik hozzá, mint amikor a hollywoodi musicalben valaki az utcán dalra fakad, és valahogy az összes járókelő mindjárt tudja a dalt és vele énekel. Ettől a rosszfiúk megrémülnek, és menekülőre fogják.
b.) Mindenki lehajtott fejjel elfordul és nem vesz tudomást az eseményekről. A rosszfiúk azonban a határozott kiállást látva megrémülnek, és menekülőre fogják.
A történet katarzisát mindig a mesélő ellenállhatatlan karizmája hozza el. A különbség csak az, hogy az a.) esetben a történet tanulsága az lesz, hogy a mesélő által képviselt liberalizmus az elsöprő többséget képviseli, még ha ez nem is látszik a mindennapokban, a b.) esetben pedig az az üzenet, hogy nem szabad félni, bátornak kell lenni, mint ahogyan a mesélő is tette.
5. A rosszfiúk mindig rémülten menekülnek
A megszégyenítés kötelező elem. A történet soha nem érhet véget úgy, hogy az önkéntes grállovagot az állítólagos galeri úgy elveri, mint a rongyot, pedig a valóságban valószínűleg ez történne. Az sem lehet a sztori vége, hogy a mesélő orrba veri a legnagyobb pofájút, mire a többiek elinalnak, pedig ez lenne az életszerűbb változat. Nem, a rosszfiúk mindig pusztán attól válnak reszkető kocsonyává, hogy a mesélő, aki különben a múltkor sóval itta a kávét, mert nem mert szólni a büfének, odaállt eléjük.
Évek, évtizedek, évszázadok telhetnek el, de amíg lesznek liberálisok, mindegyiknek lesz egy ilyen sztorija, amikor a buszon megfutamított egy egész banda nem liberálist. Esetleg, ha szorult bele egy szikrányi szerénység is, átírja a történetet, hogy a haverjával történt. De a lényeg változatlan: mese habbal.
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
