1517-2017
A német Gerhard Müller bíboros minapi megnyilatkozása szerint a protestáns reformáció nem „reform”volt, hanem „a katolikus hit alapjainak teljes megváltoztatása”. A Hittani Kongregáció előző prefektusa a La Nuova Bussola Quotidiana olasz weboldalon fejtette ki reformációval kapcsolatos gondolatait. A bíboros szerint a mai katolikusok gyakran „túlzott lelkesedéssel” beszélnek Luther Mártonról, elsősorban a teológiai ismeretek hiánya miatt.
A bíboros nyilatkozata messze nem kapott akkora nyilvánosságot, mint a reformációt magasztalóké. Tegyük hát mérlegre az ötszáz évvel ezelőtt kezdődött folyamatot!
A kétségtelenül kiváló szellemi (elsősorban nyelvi és szónoki) képességekkel rendelkező, de családi neveltetése folytán neurózisban szenvedő néhai wittenbergi ágostonos szerzetes, sőt teológiai tanár már az 1510-es évek elejétől fokozatosan eltávolodott a Szentírás, a katolikus hit igazságaitól, majd 1517. október 31-én a wittenbergi vártemplom kapujára kiszegezte 95 tételét, melyekből X. Leó pápa 41-et kárhoztatott és felszólította visszavonásukra. Luther ezt nem tette meg, sőt a nézeteit elítélő pápai bullát (Exurge Domine, 1520) nyilvánosan elégette, amire X. Leó bullájában (Decet Romanum Pontificem, 1521) követőivel együtt kiközösítette a katolikus Anyaszentegyházból.
Tény, hogy a Luther fellépése előtti és alatti időben meglehetősen szomorú egyházi állapotok uralkodtak. A pápaság tekintélyét nagyban csökkentették különféle tényezők, így a fejedelmekkel, ellenpápákkal való állandó harc, császárok, királyok, főúri családok illetéktelen befolyása a péteri trónra, a nagy nyugati egyházszakadás, sok pápa inkább művészetek pártolásával, mint lelki kormányzással való foglalkozása, aztán az egyházi javadalmak halmozása a velük járó kötelezettségek elmulasztásával, vagy csupán politikai érdemek alapján való elnyerése, az alsópapság gyenge teológiai tudása, végül pedig az ágyasságban élés, illetve a búcsúkkal való visszaélés. Sokan sürgettek már Luther előtt is reformot, a reneszánsz hedonista-materialista szemléletével szembemenve, ámde hiányoztak ehhez a középkor nagy szentjeihez hasonló klerikusok. Az áldatlan állapotok ugyanakkor kedveztek az egyházi élet külső hibáit meglovagoló, valójában azonban csupán a saját tévtanaik erőszakos terjesztésével ható eretnek mozgalmárok (elsősorban Vald Péter, John Viclif János, Husz János) tevékenységének.
A Luther által elindított protestáns forradalom védelmezőinek máig ható tanítása szerint a wittenbergi reformátor csupán e hibáktól akarta megtisztítani Krisztus Egyházát. Azonban ha tüzetesebben tanulmányozzuk Luther tanításait és pláne követőinek belőlük következő, katolicizmussal szembeni nyilvános megnyilvánulásait, egyáltalán nem ezt látjuk igazolva, sőt. No de lássuk csak, miket is hirdetett!
Luther teológiája
Teológiájának kiindulópontja megigazulásra vonatkozó tana: nem a törvény betartása s a jó cselekedetek, hanem egyedül a hit üdvözít, éspedig ama hit, hogy Jézus elfedi bűneinket. „Pecca fortiter, sed fide fortius!” – hirdette: „Vétkezz bátran, csak higgy!” Amikor a kor vezető teológusai (kiváltképpen Eck János) figyelmeztették Luthert, hogy ezzel mind a Szentírással, mind az azt hitelesen egyedül értelmezni hivatott egyházi tanítóhivatallal szembehelyezkedik, azzal vágott vissza, hogy „sic volo, sic iubeo, stat pro ratione voluntas”: „így akarom, így parancsolom, az értelem helyett itt az akarat áll”. Hirdette, hogy a hit egyetlen forrása a Szentírás, amit azonban sok helyen meghamisítva fordított németre, például Szent Pál római levelének egy valóban igen fontos versét (Róm 3, 28). E levelet az apostol a Rómában élt zsidóknak szánta, akik azon vitatkoztak, hogy az ószövetségi zsidó áldozati szokások a pogányokból lett keresztényekre nézve kötelezőek-e vagy sem? Erre Szent Pál ezt felelte e versben: „Az ember a hit által igazul meg a törvény cselekedete nélkül.” Luther a hit elé beszúrta az egyedül szót, mondván, az áteredő bűn által megsebzett ember képtelen a jó cselekedetekre. A 95. tételből a negyedikben ez található: „A bűn büntetése önmagunk gyűlöletében áll (odium sui), vagyis „Luther felfogása szerint gyűlölet minden iránt, még a jó iránt is, amit az ember cselekszik, mert hiszen az mind bűn” (Marx Ignác-Bilkei Ferenc: A katolikus Egyház története, 529. old.). Ha elfogadjuk a lutheri tant, felforgatunk mindent. Akkor nincs objektív erkölcsi mérce. Mi viszont a katolikus tanítás e téren?
„Az igazság röviden az, hogy az Isten jó és igazságos lévén, mindenkinek lehetséges az erény és az üdvösség. Ha valaki jó, elsősorban Isten kegyelme, másodsorban az ő érdeme. Az üdvösséget tehát Isten adja azoknak, akik megérdemlik, de ha valaki gonosz és elkárhozik, csak azért történik, mert az Isten jóságához és kegyelméhez nem járult hozzá az ő egyéni közreműködése.”
(Pezenhoffer Antal: VI. Sándor meg Luther. Párhuzam a legrosszabb pápa és a hitújító között, 79-80. old.)
Luther elgondolása alapján viszont az üdvösséghez elég a Krisztus Urunk érdemeire hagyatkozó hit (sola fide), a Krisztus kegyelmére apellálás (sola gratia) a Szentírás alapján (sola scriptura). A hit és a jó cselekedetek együttesen üdvösségszerző mivoltát szintén hangsúlyozó Galata-levelet pedig egyenesen „szalma-levélnek” nevezve elvetette. Az sem áll, hogy a Szentírást ő „húzta ki a pad alól”, amint azt a hagyományos protestáns történelemértelmezés máig hirdeti.
„Főleg protestáns részről szívesen hangoztatják azt a téves állítást, hogy Luther Márton adta a nép kezébe és ő fordította le legelőször német nyelvre az egész Szentírást. A bibliát nem Luther Márton adta először a nép kezébe és nem ő fordította először német nyelvre. Kehrik német tudós „Zur Geschichte der deutschen Bibelübersetzungen vor Luther” című nagy művében kimutatja, hogy 1450-től, tehát a könyvnyomtatás feltalálásának évétől Luther német bibliafordításának megjelenéséig, 1522-ig 18 teljes német katolikus Szentírásfordítás jelent meg Mind a 18 kiadásból vannak példányok a német könyvtárakban. (A következők adtak ki teljes német fordítású Szentírást: 1. Faust és Schöffer, 1462, Mainz. 2. Mentelin János, 1466, Strassburg. 3. Pflannemann, 1475, Augsburg. 4. Frisner András, 1470, Nürnberg. 5. Günther Zainer, 1470, Augsburg. 6. Günther Zainer, 1477, Augburg, 7. Sorg Antal, 1477, Augsburg. 8. Sorg Antal, 1480, Augsburg. 9. Koburger Antal, 1483, Nürnberg. 10. A strassburgi biblia, 1485. 11. Schönsperger János, 1487, Augsburg. 12. Schönsperger János, 1490, Augsburg. 13. Otmár János, 1507, Augsburg. 14. Otmár Silván, 1518, Augsburg és még négy teljes délnémet tájszólású Szentírásfordítás is jelent meg.)
Ezen kívül az evangéliumok igen sok kiadásban jelentek meg Luther Márton előtt. Ha ezekhez vesszük még a latin nyelven megjelent Szentírásokat, úgy a könyvnyomtatás feltalálásától Lutherig több mint 100 bibliakiadást ismerünk. Csak nemrég, 1926 októberében közölték a napilapok, hogy a legelső nyomtatott könyvet, a német Gutenberg-bibliát Bécsben elárverezték és egy amerikai ügyvéd másfélmillió pengőért vette meg. Ez is cáfolat a protestánsok ama rágalmára, hogy a katolikus papság elvonta volna hívei elől a bibliát. Íme a legelső kinyomtatott könyv is a katolikus biblia, és ez akkor került ki a sajtó alól, amikor még a protestantizmusnak híre sem volt.”
(Dr. Giczy József: A katolikus papság érdemei hazánk és az emberiség történetében. Technikai találmányai és tudományos felfedezései. 2. bővített kiadás. 96-97. old.)
Luther teljesen elvetette továbbá az egyházi tanítóhivatalt, azt csupán „emberi alkotás”-nak tekintette. Tanítása szerint a Szentírás értelmezésére a Szentlélek mindenkit külön és közvetlenül sugall, így nincsen szükség a tanítóhivatal magyarázataira. Ádám bukása miatt természetünk gyökeresen megromlott, a szabad akarat elveszítette erejét s a jóra irányuló hajlam helyett a leküzdhetetlen érzékiség (érosz) kerítette teljesen hatalmába. Ez az érzékiség magas az áteredő bűn, ami a keresztség után is megmarad. Az isteni törvényeket tehát képtelenség megtartani, nem választhatunk szabadon a jó és a rossz között. Isten saját maga dönti el, ki üdvözül majd, ki nem. A megigazulás egyedüli jele a hit, vétkezzünk akármennyit is. Nincsen semmi értelme ilyetén a szentek kultuszának, ereklyék tiszteletének, a tisztítóhelynek (purgatorium), a megholtakért való imádkozásnak, a búcsúnak, sőt a bűnök is egyformák: nincsen különbség a súlyos és bocsánatos vétkek között.
Mindebből következően a hét szentségből csak kettőt tartott meg, de azt sem katolikus értelemben. A keresztség ugyanis nála, szemben az egyházi tanítóhivatal tanításával, nem törli el az áteredő bűnt, az Oltáriszentség pedig csak jelképe és emléke Istennek, amelyben kegyelmeket adományoz. Az Oltáriszentségben nincsen jelen Krisztus, hanem a kenyérben, a kenyér alatt, a kenyérrel együtt. Az Eucharisztia azonban nem áldozat (sacrificium), nem a Második Isteni Személy keresztáldozatának vérontás nélküli megjelenítése. A szentmise fölösleges. Bálványimádás. A gyónást (penitentia) nem veti el ugyan teljesen, de nem is tartja igazán fontosnak: nem a papnak, hanem magának Istennek valljuk meg vétkeinket, de ez sem szükséges, hiszen elég ugyebár a hit. (A 95 tételből az elsőben és a másodikban például ez áll: „Mikor Urunk és Mesterünk azt mondta: „Térjetek meg!”, azt akarta, hogy a hívek egész élete bűnbánatra térés legyen (Mt 4,17).Ezt az igét nem vonatkoztathatjuk a bűnbánat szentségi gyakorlására, azaz a bűnvallásra és a jóvátételre, ami a papok közreműködésével történik.” Ez azonban szembefordulás magával a Szentírás tanításával, Jézus apostolainak (papjainak) szóló rendelésével: „Vegyétek a Szentlelket, akiknek megbocsátjátok bűneiket, megbocsátatnak nekik, akiknek megtartjátok (vagyis nem bocsátjátok meg), azoknak megtartatnak (vagyis az Isten se bocsátja meg).” (Jn 20, 23)
Sokan minderről mit sem tudva, az ötszáz éve, 1517. október 31-én kihirdetett elveinek okát a „búcsúcédulákkal való visszaélés”-re vezetik vissza. Kérdés azonban, tudják-e az ekként vélekedők, egyáltalán mi a búcsú? Hiteles válaszul forduljunk a Bangha Béla szerkesztett Katolikus Lexikonhoz!
„Búcsú (indulgentia), a már megbocsátott bűn után visszamaradó ideigvaló büntetés-tartozás eltörlése a töredelem szentségén kívül, melyet az Egyháznak arra jogosított képviselője az Egyházt jóvátételi kincsére való tekintettel engedélyez. A búcsú sohasem jelenti a bűn bocsánatát, hanem azt mindenkor föltételezi. Nem második s rövidített kiadása a töredelem szentségének (Harnack), mert csakis a bűn után járó büntetés eltörlését eszközli, még pedig csak az ideigvaló büntetésekét és sohasem az örök büntetését. Az ideigvaló büntetéseknél itt elsősorban a tisztítóhely büntetéseire kell gondolnunk. Wiclef, hus, Luther és a pistojai álzsinat tagadásával szemben az Egyház hittételként tanítja, hogy van búcsúengedélyező hatalma, mert ez a hatalom velejárója a bűnök és büntetések oldására és kötésére kiterjeszkedő kulcs-hatalomnak, melyet az Egyház kapott meg korlátozás nélkül Krisztustól. Ha ugyanis az Egyház a kulcshatalom erejénél fogva elengedheti az örök büntetést, akkor ezzel a hatalommal az ideigvaló büntetéseket is elengedheti. Az erre vonatkozó katolikus tanítást legvilágosabban a trienti zsinat hirdette ki. Eszerint a búcsú alapja az, hogy mivel a jelen üdvrendben nincs bűnbocsánat megfelelő elégtétel nélkül, az isteni igazságosság megköveteli, hogy az ideigvaló büntetésekért is, melyeket az egyházi oldóhatalom elenged, megfizessen az Egyház, még pedig abból a vezeklési és jóvátételi kincsből, a thesaurus Ecclesiae-ből, melyet Krisztus az Egyháznak rendelékezésére bocsátott, elsősorban saját elégtétel-áldozatának kimeríthetetlen érdemei révén; mindig feltételezve a búcsút nyerő ember részén a teljes előzetes bűnbocsánat keresését s elnyerését, valamint a bűntől való teljes elfordulást.
A búcsúkat különbözőképpen oszthatjuk fel: legfontosabb a teljes és részleges búcsúk megkülönböztetése; előbbi az összes ideigvaló büntetés-adósságot engedi el, vagyis eltöröl annyi ideigvaló büntetést, amennyi búcsúnyerés útján egyáltalán elengedhető; utóbbi az ideigvaló büntetés-adósság egy részének elengedése. A részleges búcsú mértékét a régi kánoni vezeklések alkotják, úgyhogy például 3 évi vagy 100 napi búcsú annyi ideigvaló büntetés-tartozás eltörlését jelenti, amennyit a régi egyházszabályok szerint 3 évi vagy 100 napi vezekléssel róttak volna le. – Mivel a búcsú-engedélyezés az Egyház kormányzó-hatalmához tartozik és nem a papihoz, azért búcsút csak az Egyház kormányzó-hatalmának képviselői, tehát a pápa és tőle függésben a püspökök engedélyezhetnek. Mások csak fölhatalmazás útján. Ma a búcsúk engedélyezése általában a pápának van fenntartva, a bíbornokok, érsekek és püspökök csak bizonyos ünnepélyes alkalmakkor engedélyezhetnek meghatározott (szűkebb) mértékű részleges búcsút.
Búcsúban csak az Egyház tagjai részesülhetnek és pedig csak a küzdő Egyház tagjai, tehát a földön élő emberek, mert csak nekik szól az Egyház kincse, csak ezek tartoznak az Egyház joghatósága alá, az Egyháznak csak ezek fölött van oldó és kötő hatalma. Minden búcsú elnyerésének föltételei: 1. a búcsúnyerés szándéka; 2. a kegyelem állapota, mert bűnbocsánat nélkül nem lehet szó büntetés-adósság elengedéséről; 3. annak a cselekménynek az elvégzése, melyet az Egyház a búcsú elnyerése végett előírt. Ha imádsághoz van a búcsú elnyerése kötve, nem elég a gondolatbeli, hanem szóbeli ima szükséges, vagyis az előírt ima szavait, ha csöndben is, de ki kell mondani. A teljes búcsú elnyerésének föltétele ezeken kívül: a bocsánatos bűnöktől és a bűnös hajlamoktól való teljes mentesség; amily mértékben van meg ez a mentesség, olyan mértékben engedtetik el a büntetés-adósság, úgyhogy ha ez a mentesség nem teljes, a teljes búcsú a búcsút elnyerni szándékozó lelkiállapotának megfelelően a gyakorlatban részleges búcsúvá lesz; továbbá tételes egyházi rendelkezés értelmében szükséges hozzá (a legtöbb esetben) a gyónás, áldozás és bizonyos imádságok végzése a Szentatya szándékára.
Az Egyház olyan búcsúkat is engedélyez, melyek a megholtakra is alkalmazhatók. A megholtakra alkalmazható búcsúk hatásukat tekintve, lényegesen különböznek az élők által elnyerhető búcsúktól. A küzdő Egyház tagjai ugyanis feloldozás alakjában nyerik a búcsút és mert fölöttük az Egyháznak oldó és kötő hatalma van, ez a feloldozás a feltételek teljesítése mellett biztos érvényűvé teszi a búcsúkat. A holtak már nincsenek az Egyház joghatósága alatt és ezért rájuk a búcsúk nem feloldozás alakjában, hanem csak közbenjáró könyörgéskép (per modum suffragii) alkalmazhatók. Ez a búcsúalkalmazás azonban a közbenjáró könyörgésnek igen hatékony formája, mert nem egyszerű könyörgés, hanem az Egyház által a reá bízott elégtételi kincs felajánlásával bemutatott könyörgés; mindazonáltal, hogy az ilyen alkalmazott búcsúk hatása mindenkor biztos-e, vitás kérdés a hittudósok között; a kinyilatkoztatás alapján ugyanis nem ismerjük eléggé a tisztítóhelyen érvényesülő isteni igazságszolgáltatás törvényeit. Aki holtakra akar búcsút alkalmazni, annak nemcsak akarnia kell ezt (szándék) és nemcsak a búcsúcselekményt kell elvégeznie, hanem ezenkívül, épp úgy, mintha a maga számára kívánná a búcsút elnyerni, a kegyelem állapotában is kell lennie, mert a bűnös nem kedves Isten előtt és könyörgésével először magán kell segítenie. Az Egyház tételes rendelkezése értelmében élőkre búcsút alkalmazni nem lehet.”
(Bangha Béla SJ (szerk.): Katolikus Lexikon. Budapest, 1931. Magyar Kultúra. I. köt. 262. old.)
A lexikon egy másik szócikke még bővebb tájékoztatásul is szolgál:
„Átvitt értelemben búcsúnak nevezik némely vidéken a templom védőszentjének vagy címének ünnepét is (templombúcsú). Ez az elnevezés onnét eredt, hogy az Egyház ezen a napon az illető templomban megjelenőknek és ott a szentségekhez járulóknak búcsút szokott engedélyezni. A búcsú elnyerése végett valamely templomhoz vagy kegyhelyhez való zarándoklást búcsújárásnak nevezi a magyar nép.
A búcsú története. A búcsú első történeti megjelenése az ősegyházba nyúlik vissza s abban a tényben mutatkozik, hogy az Egyház a súlyos, főbenjáró bűnökért kiszabott vezeklések alól bizonyos felmentést adott. Így már szent Pál elengedte a vezeklő vérfertőzőnek, akit az Egyházból kiutasított, az Egyházból való további kizáratás büntetését (Kor I 5, 3-5; II 2. 10). A 251-i karthágói zsinat megengedte, hogy halálos veszélyben a pax-ot, vagyis a bűnösnek az Egyház közösségébe és az Oltáriszentség vételére való visszabocsátását megadják a bűnbánóknak. A következő évben ugyancsak a karthágói zsinat tovább ment: a fenyegető üldözésre való tekintettel minden bűnbánót különbség nélkül visszafogadott a communióba, az Egyház közösségébe. Szent Cyprián maga is helyeselte, hogy bár a hitehagyókra nagyon hosszú vezeklés volt kiszabva, egyesek közülük három évi vezeklés után legyenek visszavehetők az Egyházba (Ep. 56, 1. 2). Egyik afrikai püspöktársa még engedékenyebb volt: egy hitehagyott papnak is megadta a pax-ot, mielőtt a rá kirótt vezeklési idő eltelt volna („antequam poenitentiam plenam egisset”, Cypr. Ep. 64, 1). Cyprián ezt helyteleníti, mert a túlzott engedékenységtől fél, de az Egyházba visszafogadott papnak csakugyan elengedték a további vezeklést. Senki ebben a korban nem kételkedik azon, hogy a püspöknek joga van a vezeklési időt megrövidíteni, a bűnért járó egyházi büntetéseket elengedni. A zsinatok is (az ancyrai, niceai zsinat) sorban kimondják, hogy az általuk hozott egyházi büntetéseket a püspökök megrövidíthetik. Cornelius pápa a hitehagyott püspöknek, Trophimusnak, minden további büntetését elengedte s őt az áldozáshoz (igaz, hogy csak világiak módján) odabocsátotta, azért, mert Trophimus hibáját számos, vele együtt elbukott kereszténynek visszatérítésével tette jóvá (Cypr. Ep. 55, 11). A középkor folyamán kifejlődött az elégtételadásnak az a gyakorlata, hogy a vezeklést a bűnbánó bizonyos jótékony célú adományokkal „megválthatta (redemptio). A reimsi zsinat például (923) elrendelte, hogy a bizonyos bűnökért vezeklők „három 40 napos böjtön át minden hétfőn, szerdán és pénteken kenyéren, són és vízen böjtöljenek, vagy pedig váltsák meg ezt” (redimant). Ezek a „megváltások” és könnyítések még nem voltak búcsúk, mert közvetlenül csak az egyházi elégtétel s az Egyház által kirótt vezeklések megkönnyítését célozták; Cyprián és mások már a maguk korában határozottan hangoztatták, hogy az Egyház által engedélyezett könnyítéssel még a feloldozás által sem. Mégis abban a tényben, hogy a hitvallók (a hitért börtönt viselt és megkínzott keresztények) könyörgésére gyakran megadták a paxot, benne foglaltatik már az ősidőktől kezdve az Egyház elégtételi kincsén épülő büntetéselengedésnek és így a búcsúnak csírája is, főleg, ha meggondoljuk, hogy a hitvallók elégtételének ez az alkalmazása s szinte átruházása csak az Egyház oldóhatalmának közbenjöttével történhetett (Cypr. Ep. 15, 26, 27; De lapsis 18, 20 stb.). Az elégtételnek jótékony célú adakozásra való fokozatos s mind általánosabban elterjedő átmódosítása a középkor folyamán mindenesetre útját egyengette a voltaképpeni búcsúnak azzal, hogy az Egyházban mindinkább gyökeret vert a vezeklés megkönnyítésének, a bűnbánóval szemben való enyheségnek gondolata. Aki részt vett a kereszteshadjáratokban, ezzel minden más vezekléstől megmenekedett; később már az is levezekelt, aki maga helyett más keresztesvitézt állított ki. Az alamizsna a XI. és XII. század folyamán a vezeklés fő eszközévé lett, mellyel a vezeklő nemcsak az egyházi fenyítékektől, hanem Isten előtt való vezekléstartozásától is megszabadult, azaz búcsút nyert. Az alamizsna mellett jelentékeny elégtételi cselekedet volt a szenthelyek felkeresése is, azaz a búcsújárás, főleg az apostolok sírjához, nevezetesen az 1300-ban megindult szentévek alkalmával. Ezt a gyakorlatot közkedveltté tette egyrészt az a sok jó, amit ezek a zarándoklások és alamizsnálkodások a hívők lelki életében jelentettek, másrészt kétségtelenül az az anyagi haszon is, amely így az ájtatossági és karitatív célokra fordíttatott. Hogy ezt élesen megkülönböztették a simoniától, eléggé kitűnik abból, hogy az ilyen engedékenységet helyeslő zsinatok ugyanebben az időben szigorúan tiltják a szentségeknek s a lelki szolgálatoknak pénzért való áruba bocsátását (így az 1139-i, 1179-i, 1215-i lateráni zsinatok). A vezeklés elengedésének legfőbb indítóoka, mint az erre vonatkozó egykorú iratokból állandóan kitűnik, nem éppen a jótékony célra befolyó pénz, hanem a könyörületesség, a bűnbánók iránt való szelídség volt (N. Paulus: Zeitschr. Für kath. Theol., 1909). Ez még a redemptio eszméje; lassankint azonban ez is megszűnik s a vezekléskönnyítés helyett előtérbe lép az egyszerű elengedés, az Egyház hatalmából való felmentés, tehát a búcsú gondolata. Auvergne-i Vilmos a De sacram. ordinis című művében az elégtétel elengedésének alapjául már az Egyház elégtételi kincsét említi és ami szintén fontos: a pápák, püspökök s a kor hittudósai az elengedett vezeklést nem szorítják többé pusztán az egyházi büntetések elengedésének fogalomkörébe, hanem általában a bűnökért járó s Isten előtt magunkra vont büntetések elengedésére is kiterjesztik. Erre vall az a gyakran előforduló kitétel is a bűnök engedélyezésében: „indulgentia a culpa et a poena”; a bűnért járó büntetést engedi el az Egyház s ahogy a bűnét a töredelem szentségében, úgy a büntetését a búcsúban. Ezt az elméletet a skolasztikusok csakhamar elméletileg is kifejtették s az Egyház a gyakorlatban legkésőbb a XII. és XIII. század folyamán teljességgel áttért a voltaképpeni búcsúengedélyezés praxisára: az egyházi oldó- és kötőhatalom, valamint az Egyház elégtételi kincsének alapján elengedte a bűnökért Istennél kijáró büntetéseket. Sőt, mint Paulus kimutatja, a búcsúknak a halottakért való (könyörgő jellegű) felajánlása is már a XIII. században mutatkozik (u. o. 1900. és 1901. évfoly.) s ennek elméletét szintén meglehetősen kifejti már Halesi Sándor, Aquinói Tamás és Bonaventura. III. Kálixt és IV. Sixtus pápa már nyíltan hirdeti a búcsúknak a halottakért felajánlható voltát. Utóbbi pápa elítéli Martinez de Osma Péternek azt a tételét, hogy a pápa nem engedheti el valamely élőnek a tisztítóhelybeli büntetéseit (Denzinger-Bannwart 729).”
„Visszaélések a búcsúval. Az Egyház számos ellensége, különösen a régebbi protestáns polémia, nem győzte a búcsúkkal való visszaéléseket hangoztatni s ezzel igazolni a hitújítás szükségességét; amidőn azonban a visszaéléseket szóvá tette, rendszerint abba a súlyos hibába esett, hogy összekeverte a bűnbocsánatot a búcsúval, mintha a búcsúkban az Egyház pénzért adta volna a bűnbocsánatot, vagy a búcsúk körül fellépett visszaéléseket az Egyház maga helyeselte és előmozdította volna. Mindkét állítás téves. A vezeklésmegváltásnak (redemptiónak) módszere kétségtelenül lassankint elfajult és sok visszaélésre szolgáltatott alkalmat; a vezekléselengedésnek, a búcsúk meghirdetésének lélektani indítóokai között a lelki haszon mellett az alamizsnagyűjtés is erős indítóokként szerepelt, sőt néha amannak fölébe kerekedett. Az alamizsnálkodás csakugyan szent és üdvös dolog, az erre való buzdítás nem nevezhető hibának; de visszaélésekre, félreértésekre adhatott alkalmat s elhomályosíthatta a búcsúnak mindenekelőtt természetfeletti s lelki jelentőségét. Hozzájárult, hogy az ilyen alamizsnás búcsúk hirdetését sokszor túlbuzgó s egyoldalúan csak az alamizsnagyűjtést hajszoló papokra s barátokra bízták, akik népies retorikájukkal nem ritkán még csak növelték a félreérthetőséget. Rendesen egy főmegbízottra ruházták a búcsúhirdetés gyakorlását, aki azután más papokat vett maga mellé, akik mint gyóntatók is rendkívüli feloldozó hatalmakkal voltak felruházva (például feloldozhattak fenntartott esetekben is, felmenthettek fogadalmak s egyházi cenzúrák alól). Megjelenésük egy-egy vidéken igen sok jót eredményezett, a búcsú elnyerésére gyakran az egész környék városi és falusi lakossága összesereglett, prédikációkat hallgatott, meggyónt, megáldozott, bűnbánatot tartott, ájtatossági cselekedeteket végzett; a búcsúnyerések valóságos népmissziók jellegével bírtak. Épp azért nagy mértékben igazságtalan dolog, ha valaki a búcsúk hirdetésében nem lát mást, mint visszaélést és hasonlóképp igazságtalan dolog a búcsúhirdető papok nyelvezetét s igehirdetését úgy ítélni meg, hogy kiragadjuk a főbb és lényegesebb rész: a bűnbánat és lelki megújulás hathatós munkálásának gyakorlatából, amelynek ezek legföllebb kinövései voltak. Igazságtalanság az is, ha valaki egyszerűen az Egyház terhére írja mindazt, amit túlzó és retorizáló népszónokok a búcsúk hirdetésében elkövettek. Aki ismeri a kor túlzó retorikáját, melyet nemcsak egyházi, hanem világi téren is szinte a humanizmus velejárójának tekintettek, nem csodálhatja, ha a hitszónokok néha skrupulus nélkül oly mértékben színezték ki a búcsúval járó lelki előnyöket s a búcsúk csalhatatlan hatását, aminőt sem az Egyház hivatalos szervei, sem a teológusok sohasem helyeseltek. Nevezetesen a halottakért felajánlható búcsúk körül mehettek végbe ilynemű túlzások, mintha például a római szent Péter-templom újjáépítésére adott alamizsna csalhatatlanul kimentené a tisztítóhelyről az ott szenvedő lelkeket. „Tetzel János, aki e téren talán messzebb ment, a halottakért nyerendő búcsú feltételéül nem is tartotta okvetlenül szükségesnek a búcsút nyerőnek lelki megújulását, minthogy nem a maga, hanem a megholt hívők számára nyeri a búcsút:F „nem is szükséges”, írja, „hogy akik a halottakért tesznek alamizsnát a perselybe, bűnbánatot és gyónást végezzenek, mivel ez a kegyelem a megholtnak kegyelemállapotára s az élők puszta adományára épül” (N. Paulus: Johann Tetzel, 149. k.). Az ilyen népies elszólások a téves teológiai tételek hirdetése s a búcsúhirdetők mellett működő pénzbeszedők üzleties tevékenysége joggal keltett megütközést s Luther Márton sietett is a lelki dolgoknak a pénzgyűjtéssel való illetéktelen összekeverését agitációs anyagul felhasználni. Luther 27. tétele Tetzel ellen: „Azt mondják, hogy valahányszor pénz csörren a gyűjtőperselyben, a lélek kirepül a tisztítóhellyről”, csakhamar e gúnyvers alakjában terjedt el Luther követői között: „Sobald das Geld im Kasten klingt, Die Seele aus dem Fegfeuer springt.” Oly tétel ez, melyet a kor teológusai vagy éppen az Egyház hivatalos tanítótekintélye sohasem tett magáévá, sőt kifejezetten s már jóval Luther fellépése előtt kárhoztatott. Hasonlóképp visszaélés volt s félreértésekre adott alkalmat az úgynevezett gyónási cédulák áruba bocsátása; a búcsúhirdetők nem a bűnbocsánatot adták pénzért (ennek egyetlen nyoma sincs sehol s ezt minden alap nélkül ismétli a népies protestáns polémia), hanem alamizsnáért adták azt a felhatalmazást, hogy a hívek maguk választhassanak gyóntatót a búcsú elnyerése céljából megkövetelt gyónás elvégzésére. Azzal, hogy az ilyen gyónócédulákat pénzért árusították s még inkább azzal, hogy ilyen cédulákat nemcsak a maguk, hanem mások számára is vásárolhattak a hívek, a tudatlanok könnyen eshettek abba a tévedésbe, mintha a büntetések elengedése az Egyház kegyelméből csakugyan alku tárgya lehetne; arra azonban adatunk nincs, hogy a hívek azt hitték, hogy a búcsúval nemcsak a büntetések elengedése, hanem maga a bűnbocsánat is megszerezhető lett volna bűnbánat nélkül, egyszerű alamizsnálkodással. Minthogy a kiváltságban, hogy a búcsúk ellenében alamizsnát gyűjthessenek, csakhamar különböző jámbor társulatok, szerzetek, templomok stb. is részesültek, előfordulhatott, hogy haszonleső emberek ilyen kiváltságleveleket hamisítottak is és a gyűjtött pénzt maguknak tartották meg. Ilyenképp a búcsúkkal való kereskedés látszata erős támasztékot nyert s meglehetősen elterjedt, az Egyház nagy kárára. A trienti zsinat a lateráni és viennei zsinatok nyomán mindezeket a gyakorlatokat visszaéléseknek minősítette (21. ülés. de reform. 9; 25. ülés, decret. de indulgentiis), sőt, ami nem sikerült a lateráni és a viennei zsinatnak, erős kézzel ki is irtotta a visszaéléseket, amennyiben minden búcsúhirdetést és minden a búcsúk feltételei között szereplő alamizsna összegyűjtését kizárólag a püspököknek tartotta fenn, akiknek semmiféle szín alatt nem volt szabad ebből bármit is a maguk részére fordítani. A pápák kemény kézzel hajtották végre ezeket a reformhatározatokat s V. Pius idején a mondott visszaélések, Spanyolország kivételével, ahol az udvar ragaszkodott az úgynevezett keresztes bulla kiváltságaihoz, de ahol a visszaélések sohasem öltöttek bántó formát, teljesen megszűntek. – A vád, hogy az Egyház magát a bűnbocsánatot is belevette azokba a búcsúkba, melyeket alamizsna ellenében lehetett megszerezni, főleg arra a kifejezésre alapul, amely a búcsúk hirdetésében régtől fogva szerepelt „indulgentia a culpa et a poena”: a bűn és büntetés elengedése. Amint azonban Paulus kimutatja (Die Anfänge des sogeenannten Ablasses von Schuld u. Strafe, u. o. 1912, 68. kk.), ez a kifejezés a jelzett felfogásnak épp az ellenkezőjét tartalmazza s inkább összevont kifejezésnek tekinthető; azt jelenti tudniillik, hogy a búcsúnak, mint a büntetés elengedésének előfeltétele a bűnbocsánat, amelyet bánat, gyónás és feloldozás útján kell előzetesen elnyerni. Maguk a hivatalos pápai búcsúengedélyezések egyébként nem használják ezt a kifejezést, a konstanzi zsinat is, midőn a teljes búcsúról szól, csak mint közismert szólásmondást idézi: „quae dicuntur de poena et culpa”. Maga az engedélyezési formula is éles különbséget tesz a szentségi feloldozás, vagyis a bűnbocsánat és a büntetések elengedése, vagyis a voltaképpeni búcsú között: a pap először bűneitől oldozza fel a bűnöst, csak azután oldoz fel a büntetés alól; például: Ego „absolvo te ab omnibus et quibuscumque peccatis, culpis et negligenciis mortalibus et venialibus, de quibus corde contritus es et ore confessus… et remitto omnem penam pro eis debitam ac illam plenariam remissionem tibi impercior, quam Ecclesia concedere solet omnibus Romam tempore jubilei vel crucesignatis ad recuperacionem terre sancte tempore passagii generalis euntibus” (Paulus i. h. 1899, 749). A félreértés onnan ered, hogy az „indulgentia” (elengedés) szó csakugyan kettőt jelenthet: a bűntől és a büntetéstől való feloldozást. Semmi nyoma annak, hogy ezt a kettőt valaha is összekeverték volna, vagy hogy a hívők a voltaképpeni búcsúhirdetéskor a búcsúcédulák megváltásában egyúttal a bűnbocsánat elnyerésére bűnbánat, gyónás és feloldozás nélkül gondoltak volna. Ellenkezőleg: nemcsak a pápai búcsúbullák teszik meg minden alkalommal a búcsú elnyerésének előzetes feltételéül az elkövetett bűnök megbánását s meggyónását, hanem a búcsúhirdetők is, mihelyt Luther ellenük fordult, a legnagyobb határozottsággal tiltakoztak az ellen, hogy ők a bűnbocsánatot is az alamizsnaadáshoz kötötték volna. Maga Tetzel is mindig élesen elválasztotta ezt a kettőt (Paulus: Johann Tetzel, 97. k.) Még vaskosabb tévedése az egyházellenes polémiának, hogy szerinte a búcsúlevelek megváltásával még a jövendő bűnök előre való megbocsátását is meg lehetett volna szerezni; ez annyira elüt az összes idevágó bullák, teológiai fejtegetések hangjától s a gyakorlat minden dokumentumától, hogy ilyesminek még az említése is azonnal az ellenmondásnak viharát váltotta volna ki a katolikusok részén. Maga a Lea által fakszimilében közölt szöveg az ellenkezőjét állítja: „Potestatem habet eligendi sibi confessorem presbiterium ydoneum, religiosum vel secularem, qui, audita diligenter ejus confessione, absolvere eum possit auctoritate predicta (papae) ab omnibus peccatis… ac semel in vita et in mortis articulo plenariam omnium peccatorum suorum indulgentiam et remissionem impendere”. Tehát az engedmény szerint a hívő csak felhatalmazást nyer arra, hogy maga választhat gyóntatót (azaz nem kell a fenntartott esetekben vagy egyházi fenyíték esetében a püspökhöz vagy éppen a pápához zarándokolnia, hanem bármely rendes gyóntatópapot választhat), aki megbocsáthatja a bűneit, ha előzetesen megbánja és meggyónja azokat. Az engedmény a jövőre szólt, de magában nem jelentett sem bűnbocsánatot, sem büntetéselengedést, hanem csak felhatalmazást a szabadon választandó gyóntató számára, hogyha a bűnös hozzá fordul, az egyébként esetleg fennforgó rezervációk nélkül is feloldozhassa a bűnbánót. Ez mindenesetre lényegesen más, mint a bűnöknek előre való, még hozzá pénzért történő feloldozása. – N. Paulus: Gesch. Der Ablasses im Mitteralter, Paderborn 1922-23; Grisar: Luther ). I. 9.; P. Galtier: Indulgences (dAlès: Dictionn. apolog. De la foi cath., 718. kk.).”
(Bangha Béla SJ (szerk.): Katolikus Lexikon. Budapest, 1931. Magyar Kultúra. I. köt. 262-266. old.)
(Folytatjuk)
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
