A fiatalok szinódusa annak a közös építkezésnek a tere, ahol egymással, az Egyházzal és Krisztussal való kapcsolat kerül a középpontba, hogy ebből a kapcsolatból keressék, hogyan valósulhat meg az evangélium hirdetése általuk. A fiatalokat március 17-én Martos Levente Balázs püspök, Fábry Kornél püspök és Forrai Tamás SJ vezették ebben a budapesti Központi Papnevelő Intézetben tartott találkozón.
Melyek korunk egyházi helyzetének újszerű vonásai? Hol szeretnének újat, változást a hívek? Hogyan valósulhat meg az evangélium korunk kihívásait figyelembe vevő hirdetése? – ezekkel a kérdésekről kezdeményeztek szinódusi beszélgetést a jezsuita szakkollégista diákok.
Kezdeményezésüket házigazdaként a budapesti Központi Papnevelő Intézet fogadta be. A papnövendékek személyesen fogadták a résztvevőket, vállalták a csoportos beszélgetések vezetését.
Immár másod ízben hallották meg a fiatalok a szervezők, Pecze Zsombor és Fedor Ádám jezsuita szakkollégisták hívó szavát, és több mint százan érkezetek a szinodális találkozóra a budapesti Egyetemi templomba, hogy meghallgassák Martos Levente Balázs és Fábry Kornél esztergom-budapesti segédpüspökök és Forrai Tamás SJ, a pécsi katolikus egyetemi lelkészség vezetője gondolatébresztő előadását, és ezt követően csoportokban keressenek közösen választ a Szentlélek hangjára figyelve az ifjúsági szinódus Isten akaratát kereső kérdéseire.
Az egybegyűlteket Pecze Zsombor köszöntötte. Az NKE hallgatója azt fogalmazta meg: a mai világ bizonytalan, zajos, megosztott, és gyakran reménytelennek tűnik. A gyűlölet és agresszivitás erősödését éljük meg különösen most, a választási kampány időszakában, ami még a családokban is falakat emel, amikor egymást nem hallgatjuk meg, amikor úgy érezzük, hazánk „bizonytalan, veszélyes, szegény, háborúkkal teli és bizalmatlan”.
A fiatalok számára is a legfontosabb kérdés: „Ti kinek mondotok engem?” Ez minden generáció számára újra megválaszolandó, nem elméleti, hanem személyes és közösségi tapasztalatok alapján.
Pecze Zsombor arra bátorította a résztvevőket, hogy merjenek kérdezni, nagyot álmodni az Egyházról, a közösségeinkről. Merjék szeretni ezt a világot, még akkor is, amikor nehéz.
Közösségként keresni Isten akaratát
Martos Levente Balázs püspök a Szentírásból vezette le a szinodalitás gondolatát. Az Apostolok cselekedetei tanúsága alapján az első keresztények életében a közös út nem pusztán módszer volt, hanem alapállapot: az Egyház olyan közösségként élt, amely együtt kereste Isten akaratát.
a hívők erőteljes tanúságot tettek Krisztus haláláról és feltámadásáról, miközben a közösség nemcsak létszámban, hanem belső szerkezetében és hite érettségében is növekedett.
A szinodális folyamat egyik fontos állomása az Apostolok cselekedetei által leírt úgynevezett apostoli zsinat volt. Itt az apostolok és a jeruzsálemi közösség vezetői együtt keresték a választ egy vitás kérdésre: hogyan lehet a pogányok felé megnyitni az Egyházat. Ez a döntés azonban nem előzmények nélkül született. Korábban Péter apostol – az Apostolok cselekedetei tanúsága szerint – megkeresztelte Kornéliuszt és egész házanépét, ami jelentős lépés volt a zsidó vallási határok átlépésében. A jeruzsálemi közösség számonkérte ezt a lépést, Péter azonban a Szentlélek működésére hivatkozva megindokolta döntését. A közösségi tanácskozás során született meg az a döntés, amely megnyitotta az Egyház kapuit minden nép előtt.
A szinodális döntéshozatalnak következő állomásáról is az Apostolok cselekedeteiben olvashatunk, amikor Júdás helyére az apostolok új tagot választottak, hogy a tizenkettő teljes legyen. Egy másik fontos lépés, amikor a közösség a szegények szolgálatára hét férfit választott ki – őket tekintjük a későbbi diakónusi szolgálat előképének.
Mindkét esetben az látható, hogy
A szinodalitás lényegét egy bibliai kép is segít megérteni. A Lukács-evangélium elbeszéli, hogy a tizenkét éves Jézus Jeruzsálemben maradt, miközben szülei azt hitték, hogy az úti társaságban van. Ez az „úti társaság” a görög szinódia szóval írható le.
A modern egyházi gyakorlatban szinódus olyan közös utat jelent, ahol a résztvevők megosztják egymással tapasztalataikat, meghallgatják egymást, és együtt keresik a Szentlélek vezetését. Ezt a hangsúlyozta Ferenc pápa, aki az Evangelii gaudium kezdetű apostoli buzdításában a közösségi megkülönböztetés fontosságáról beszél. Szerinte az Egyház megújulása csak akkor lehetséges, ha a döntések nem elszigetelten születnek, hanem a közösség tagjai meghallgatják egymást, és együtt keresik a helyes utat.
A szinodális folyamat célja ezért az, hogy minél több hívő kapcsolódjon be az Egyház életébe, hangjuk eljusson a vezetőkhöz, és az evangélium üzenete mindenki számára megszólalhasson. Az Egyház akkor él igazán, ha minden tagja – még a legkisebb is – részt vesz ebben a közös életben és küldetésben.
Csodát akarok látni az Egyházban
Fábry Kornél püspök előadásában a szinodális folyamat és a karizmatikus megújulás kapcsolatáról beszélt. Személyes életpéldáját is megosztotta. „Csodát akartam látni az Egyházban” – érezte a katolikus vallását gyakorló nagycsaládban felnőtt, a piaristák gimnáziumában iskolázódott fiatal. Értelmezése abból indult ki, a szinodális folyamat mint közös út célja a meghallgatás, a részvétel és a közös felelősségvállalás. A közösségben gyakran a másik ember által válik világossá, merre vezet Isten. Ezért fontos, hogy a hívők megosszák egymással gondolataikat és tapasztalataikat, hiszen a gyengébbnek tűnő ötletek is elindíthatnak egy közös felismerést – emelte ki a püspök.
Majd bemutatta a karizmatikus megújulás gyökereit. A gyorsan terjedő mozgalomban számos új közösség született, különösen Franciaországban. Ezek a közösségek a személyes hitre, az imaéletre, a Szentlélek megtapasztalására és a közösségi életre helyezik a hangsúlyt. A közösségekben az emberek valóban megismerik és segítik egymást, élő kapcsolatok hálózatát alkotják. A karizmatikus közösségek gyakorlata sok tekintetben már megvalósítják azt, amit a szinodális Egyház hangsúlyoz. A különböző életállapotú tagok megosztják egymással hitbeli tapasztalataikat, együtt keresik a Szentlélek vezetését, együtt szolgálnak; mindenkinek van feladata a közösség életében. Ez a dinamika jól illeszkedik ahhoz az egyházképhez, amelyben mindenki a saját hivatásában járul hozzá a közösség építéséhez.
A karizmatikus közösségek különösen fontosak a fiatalok számára, mert személyes hitélményt és közösségi élményt kínálnak. Megtapasztalják, hogy szükség van rájuk a közösségben, és lehetőségük van szolgálatra is.
Fábry Kornél végül azt fogalmazta meg, mit tanulhat a szinodális Egyház a karizmatikus megújulástól: nyitottságot a Szentlélek vezetésére, az aktív világi részvételt, a közösségi megkülönböztetés gyakorlatát és az evangelizáció lendületét. Mindkettő célja egy élő, missziós Egyház építése, amelyben mindenki Krisztushoz kapcsolódik, és a közösség tagjai egymást támogatva járják a hit útját. Az Egyház így válik olyan közösséggé, amelyben Krisztus a középpont, a hívők pedig – mint a kerék küllői – hozzá kapcsolódva egymáshoz is tartoznak.
A lelki megkülönböztetés gyakorlata
Forrai Tamás előadásában arról beszélt, hogy a szinodális gondolkodás és a lelki megkülönböztetés nemcsak az Egyház nagy döntéseiben, hanem a mindennapi életünkben is működhet.
Az ember alapvető kérdése ugyanis az, hogy mi ad értelmet az életének, mitől lesz valóban boldog. Keresi saját hivatását a hétköznapi életében, a kapcsolataiban. „Isten nem hagy magunkra:
A lelkiéletben gyakran tapasztalunk egy hullámzást. Ezt Szent Ignác a vigasz és vigasztalanság váltakozásának nevezi. A vigasztalanság beszűkít, bezár mások elől. A másik ezzel szemben erőt, világosságot és reményt ad, nyitottabbá tesz mások felé – ez a vigasz. Fontos felismerni, hogy mindez nem feltétlenül a külső körülményekből fakad, helyzetünk nem változik, mégis békét, erőt, világosságot tapasztalunk. A lelki megkülönböztetés lényege, hogy megtanuljuk felismerni ezeket a belső mozgásokat, és ezek alapján keressük Isten akaratát.
Forrai Tamás utalt arra a bibliai tapasztalatra is, amely szerint a döntések nemcsak emberi gondolkodás eredményei. Hogy az egyén és a közösség valóban megtapasztalja Isten vezetését; belső szabadságra, alázatra, imára és kölcsönös bizalomra van szükség. Ez a szinodális beszélgetések célja.
A megkülönböztetés útját az ignáci lelkiség két szakaszban írja le: az első szakaszban az ember elsősorban azt keresi, mi a jó és mi a rossz. Ez olyan, mint amikor valaki megtanul különbséget tenni az egészséges és a mérgező étel között. A második szakaszban már finomabb megkülönböztetésre van szükség: nem a jó és a rossz között kell dönteni, hanem két látszólag jó lehetőség közül kell felismerni azt, amely engem Isten felé vezet.
A lelkiéletben gyakran tapasztalható egy különös kettősség. Amikor az ember eltávolodik Istentől, előfordulhat, hogy hamis nyugalmat érez: megmagyarázza magának, hogy „mások sem jobbak”, vagy hogy „Isten sem várhat többet”. Amikor viszont valaki jó úton jár, olykor éppen akkor jelenik meg egyfajta nyugtalanító félelem: „vajon ki tudok-e tartani?”, „nem túl nehéz ez?”. Ezek a tapasztalatok segíthetnek felismerni a kísértés működését.
A megkülönböztetésben fontos szerepe van, hogy figyeljünk az életünk folyamatára – hogyan fejlődünk, milyen gyümölcsöket látunk. Hasznos egy lelki napló, a rendszeres visszatekintés – examen – a nap eseményeire.
Az előadás hangsúlyozta a vigasz és a vigasztalanság idejének helyes kezelését. Amikor az ember vigaszt tapasztal – vagyis lelkierőt, békét és reményt –, akkor érdemes hálát adni, megosztani másokkal a tapasztalatot, és lelki „tartalékot” gyűjteni a nehezebb időkre. Amikor viszont vigasztalanságot él át, fontos szabály, hogy nem szabad megváltoztatni a korábbi jó döntéseket, mert a vigasztalanság torzíthatja az ítéletünket. Ilyenkor inkább ki kell tartani a korábbi elhatározások mellett. A vigasztalanság másik jellemzője az elszigetelődés: az ember ilyenkor bezárkózik, nem akar beszélni a nehézségeiről. Gyakran már az is felszabadító, ha valaki kimondja azt, ami benne zajlik. Éppen ezekben az időszakokban kell kitartani az imában és a lelkigyakorlatokban, még akkor is, ha ez nehéznek tűnik.
Az előadás végső üzenete az volt, hogy
Ha figyelünk a belső mozgásainkra, megosztjuk tapasztalatainkat egymással, és együtt keressük a Lélek útját, akkor a közösség és az egyén élete is mélyebbé és hitelesebbé válhat.
Bizalommal, együtt, a Lélek mozgatására figyelve
Az elmélkedéseket csoportbeszélgetések követték. Forrai Tamás így hívta a fiatalokat: ez a beszélgetés nem egy hagyományos vita. Itt nem az a kérdés, hogy mi a döntési többség, de nem is arról szól, hogy meg kell megoldani valamit, és nem is stratégiát gyártunk.
A fiatalok így osztották meg gondolataikat arról, milyen újszerű változásokat látnak az Egyházban; hol szeretnének újat, változást a hívek; hogyan valósulhat meg az evangélium korunk kihívásait figyelembe vevő hirdetése.
Meglátásaikat összegezik, és át fogják adni egyházi vezetőknek.
Fotó: Merényi Zita
Trauttwein Éva/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
