Az idő halad. Változnak az évszakok. Most is múlóban a nyár és közeleg az ősz. Hozza magával szeptembert, amikor újra kinyílnak az iskolák kapui. Szeretem az iskola friss festék-, könyv- és füzetszagát, szeretnék újra iskolába járni, ülni a padban és figyelni a tanító magyarázatát.
Ülök a Szent Erzsébet park egyik padján, és hallgatom a kis szökőkút vidám csacsogását, a játszótér hintája és homokozója körül tipegő, topogó, sikongató kisgyermekek szívet vidámító lármáját. Belenézek a szökőkút sekély vizébe, ahol piros halacskák lesik, mikor pottyan be a vízbe valami finom csemege. A halak körül fodrozódik a víz, én meg elmerengek az idő múlásán.
Eltűnik mellőlem a szép kis park, és ott magasodik előttem a régi iskola, amelynek udvarán sorra sereglenek az iskolás gyermekek, lányok és fiúk. Hónuk alatt palatábla és egy két könyv.
A szüleim, édesapám, édesanyám iskolás gyermekként, nagy komolysággal ott lépegetnek az öreg iskola udvarán. Kicsordul a könnyem. Nem bánatkönnyek, örömkönnyek, mert lelki szemeimmel látom őket, amikor én még nem is voltam.
Az iskola országútra néző fő falán ott csillog a szép, kerek tábla a magyar címerrel, amelyet két angyal tart, fölötte az írás: Magyar Népiskola Ipolybalog. Tudom, ez az iskola az én iskolám is.
Fotó: archívum
Változik a kép. Katonák jönnek az országúton, magyar katonák, nemzeti színű szalag a sapkájukon, virág a kezükben. Vissza, vissza, mindent vissza!– dalolják boldogan. Aztán szép sorban jönnek a leventék, és egyszerre kiáltják: Szebb jövőt!
A szebb jövő helyett azonban a háború szörnyű képei sereglenek elő, majd ezeket is sorra elviszi a történelem vihara. Nyomukban már ott rohannak a német és orosz katonák, zúgnak a bombázó repülők, gránátok robbanása, aztán csend. A csendből ekkor előkúszik a soviniszta gonoszság, és rostálni kezdi az itt élő őslakosságot.
Hatalmas orkán kerekedik, és viszi az embereket, zakatolnak, rohannak a marhavagonok nyugat felé, egy idegen országba, ahol más a nyelv, mások a szokások. Szülőföldem népét rabszolgaként viszik, dolgoztatják, mert háborús bűnösök, mondják a fő hangadók. Bűnük az, hogy magyarok.
A felvidéki emberek búbánata végighömpölyög az elhagyott falvakon, a temetőkön, a templomokon, az iskolákon. A templomok és az iskolák állják az idő viharait, csendben várakoznak, megrongált falaikkal, tornyaikkal, osztálytermeikkel, iskolapadjaikkal, szétroncsolt, fekete iskolatáblákkal.
A felkerekedő orkán erejű szél azonban mindent elsöpör, újra csend és béke, de egy teljesen más béke, egy meghunyászkodó, alattomos béke, ahol a szájaknak hallgatni kell.
Fotó: archívum
Nézem, a régi iskola ott áll a helyén. Megtépázva, de áll, és várja, hogy kinyitva ajtaját betóduljon az osztálytermekbe a tanulók hada, hiszen azért építették, hogy gyerekek járjanak oda és tanuljanak.
A kis falu tanulói egytől egyig, mind ott ülnek a padokban, és szorongva hallgatják tanítójukat, akinek nyelvét nem értik, de a tanító sem érti, mit mondanak a gyerekek.
Látom a két nővéremet, amint ülnek az öreg iskolapadokban, szorgalmasan betűzve az ABC-t a kopott könyvek lapjain. Fehér krétával írnak a nagy fekete táblára, de most már magyarul. Én is ott vagyok a nyomukban. A régi iskola udvarán lányok, fiúk ugrálnak, futkosnak, én meg leülök az iskola folyosóján, és a körülöttem zajló világról megfeledkezve, elmerülve olvasok.
Jókai, Mikszáth, Gárdonyi szellemi világába merülök észre sem véve zsibongó társaim világát, mert az én világom a KÖNYV.
Már nem az öreg iskola folyosóján ülök, már becsuktam a könyvet, és végigjártam az osztályokat, hogy felolvassam az osztálytársaimnak a nyári szünidőről írt fogalmazásomat. Erre kért az akkori magyar nyelvet oktató tanítóm, Pölhös Imre.
Lélekben fájó szívvel búcsúztam az öreg iskolától.
Fotó: archívum
Mentek az évek,1989-ben megtörtént a rendszerváltás, de az öreg iskola falai még az iskolás gyermekek híján is rendületlenül álltak.
Igaz, már csak a főfal állt, amely az országút felé nézett, és ahová titokzatos kezek újra feltették a magyar címeres, ovális iskolatáblát.
Csillogtak a napsütésben az angyalszárnyak, és a magyar Szent Korona a címer fölött. Hirtelen megállt a faluba bekanyarodó autóbusz, éppen az iskola fala előtt, ahol a magyar címeres tábla fel volt téve.
Az autóbuszból hirtelen kiugrott egy férfi, és hangos megjegyzéseket tett a magyar címerre szlovák nyelven:
„Ešte to, čo si dovoľujú tí Maďari! (Még mit meg nem engednek maguknak ezek a magyarok!) Azzal előkapva fényképezőgépét lefotózta a magyar címeres iskolatáblát.
A közeli ház előtt egy férfi állt, és hallotta, látta az eseményeket.
Hangosan megjegyezte: A čo vám to vadí? (Miért bántja ez magát?)
Pár nap múlva megjelent az egyik szlovák újság oldalán a nagy bűntett, a magyar címeres iskolatábla Ipolybalog öreg, rogyadozó iskolájának a falán.
Erre titkos kezek le is vették a magyar címeres táblát, és senki sem tudta, hová tűnt el, hová rejtették.
Fotó: archívum
Vajon hol lehet a magyar címeres iskolatábla? – merengek magamban, amint a Szent Erzsébet park padján a kis szökőkút csobogását hallgatom.
Vajon értékeli az utókor ezt a magyar címeres iskolatáblát, amely már 100 éves? Értéknek tekinti-e valaki is ebből a magyar faluból itt, a Felvidéken, Szlovákiában? Vajon őrzik a múltjukat ezek az emberek, akik itt élnek, és magyarnak vallják magukat? Érdekel-e valakit is, hogy ezen a helyen, a falu közepén az országút és a kis patak között, itt, ahol most a Szent Erzsébet park van, valaha egy iskola állt? – merengek magamban mélabúsan.
Ez az iskolatábla a bizonyíték arra nézve, hogyan vallották elődeink magukat magyarnak az első Csehszlovák Köztársaság idején, 1920, Trianon után, 100 évvel ezelőtt. Minden nemzeti elnyomás dacára ki merték tenni az iskola falára a magyar címeres iskolatáblát: Magyar Egyházi Népiskola – Ipolybalog.
Istenem, add, hogy mi, az utódok is ilyen bátrak legyünk, mint az elődeink voltak, és mindenkor merjük megvallani magyarságunkat itt, a Felvidéken, Szlovákiában!
Lőrincz Sarolta Aranka írása a készülő Évmadarak c. könyvéből
Lőrincz Sarolta Aranka/Felvidék.ma
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »


