Mennyit ér egy delfin élete? Mészáros Richárd2026. 09. 13., v – 19:11
Egy migránscsoport szeptember 2-án egy delfinborjút hordozott körbe a spanyol exklávé, Ceuta egyik strandján, majd agyonverte az emlőst.
„Teljesen gyomorforgató” – ezzel a felütéssel, felkavaró tartalomra figyelmeztetve számolt be az esetről az egyik brit bulvárlap, a Daily Express két nappal később: Horror: migránsok hurcoltak körbe egy delfinbébit, mielőtt „agyonverték”. Több videó is készült a történtekről. Bár a felvételeken hallatszik, hogy valaki rájuk förmed, hogy ne tegyék, a tömeg vezéralakja büszkén emeli magasba a szerencsétlen állatot, mintha valami ősi mitológiai istenséget csúfolna. Körbeadják, szórakoznak vele, majd valaki – szemtanúk szerint egy bottal – fejbe sújtja. Ettől persze nem hal meg, ellenben szenved. Igen, szenved: a delfinnek kimondottan érzékeny és intelligens állatok. Az egyik utolsó felvételen valaki messzire viszi a Spanyolországban szigorúan védett delfint; innen már nem lehet megállapítani, hogy ekkor még életben volt-e.
Mennyit ér egy delfin élete? Amióta megnéztem ezeket a felvételeket, nem hagy nyugodni a kérdés. Mi kell ahhoz, hogy tucatnyi egészséges, fiatal férfi kirángasson egy anyjától elsodródott delfinborjút a sekély vízből, majd ujjongva és buzdítva körülállja azt a társukat, aki hosszasan mórikálja magát vele, mielőtt körbeadnák egymásnak?
Természetesen vannak kultúrák, ahol a tengeri emlősök vadászatának komoly hagyománya van. De, amit a ceutai képsorokon látunk, az nem vadászat és nem rituálé, hanem egy kiszolgáltatott állat öncélú bántalmazása. A szociálpszichológia ismer erre egy kifejezést: deindividualizáció. Amikor az emberek sűrű, felfokozott állapotú tömeggé formálódnak, hajlamosak elragadtatni magukat, mert úgy érzik, nem felelősek a tetteikért. Ilyenkor az értelem és az empátia háttérbe szorul. Hát még most, amikor liminális, vagyis határhelyzetben lévő emberekről van szó, akik a hetek, hónapok alatt felgyülemlett feszültségüket egy náluk is kiszolgáltatottabb lényen vezetik le.
Éppen a ceutai állatkínzás előtt láttam Vincent Munier legújabb alkotását, Az erdő zenéjét. Ez a költőien szép, filozófiai mélységű dokumentumfilm arról szól, ami az észak-afrikai képekből annyira hiányzik: mit jelent figyelni egy másik élőlényre. A Vogézekből indul, majd egy norvégiai kitérővel ugyanabba a „vendégszerető” erdőbe tér vissza, ahonnan elindult. Bár az ismert természetfotós maga is feltűnik benne, a középpontjában édesapja, a környezetvédő aktivista Michel és a tizenéves fia, Simon áll. Az idős férfi bármit megtenne, hogy újra láthassa a kihalóban lévő siketfajdot; a hófödte északra is azért utaznak, hogy megmutathassa az unokájának. Fiának a daru jelenti a mindent. A néző pedig már velük izgul, amikor siketfajdot vagy eurázsiai hiúzt pillantanak meg, vagy reményt adó jelként felbukkan a dióméretű ökörszem.
Egy élőlény indokolatlan meggyilkolása mindig fájdalmas. Akkor még inkább, amikor a biológusok nem győzik elégszer mondani: tömeges kihalási hullám szemtanúi vagyunk. A Természetvédelmi Világszövetség, az IUCN jelentései szerint mintegy 50 ezer fajt veszélyeztet az extrém gyorsaságú kihalás, ez nagyjából 5 ezerrel több, mint két-három éve.
Jó tudni, hogy vannak olyanok, mint Nadia García Gómez, aki a Change.org-on petíciót indított a delfinborjú ügyében, határozott jogi és rendőrségi lépéseket sürgetve. Nem tudjuk visszaadni ennek az állatnak az életét. De talán nem mindegy, mit kezdünk azzal a kérdéssel, amelyet a halála felkorbácsolt bennünk: mennyit ér egy delfin élete?
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
