A színválasztás korántsem volt véletlen a középkori festészetben. A különböző eredetű és értékű pigmentek használata teológiai üzenettel bírt.
A középkori művészetben a színek kiválasztása nem kizárólag esztétikai szempontok alapján történt. Egy adott árnyalat használata spirituális, teológiai és szimbolikus jelentések sűrű hálózatától függött. Maga az anyag is, amelyből a pigmentek készültek – ásványok, fémek, drágakövek –, értékkel bírt, mind ritkasága, mind a szentírás és a keresztény exegézis által rájuk ruházott jelentéstartalom miatt. Ebben az értelemben a középkori festészet olyan vizuális nyelv, amelyben a színek a vallás hierarchikus és spirituális értékeihez kapcsolódtak – írja a muyinteresante.com.
Jelentést hordozó színek
A későbbi művészeti korszakokkal ellentétben, amelyek inkább az ábrázolt tárgy hű reprodukálására összpontosítottak, a középkori művészet láthatóvá tette az anyagot, amelyből készült. Ezt olyan technikákkal fejezték ki, mint a mozaik, a zománc és az üvegfestés. Mindez nem volt véletlen: a formák, textúrák és színek sokfélesége mind isteni tulajdonságnak számítottak. Clairvaux-i Szent Bernát (1090-1153) ciszterci apát is beszélt azokról a csodálatos keveredésekről, amelyek az isteni cselekvést tükrözik.
A színek szimbolikus értéküket mind kromatikus tónusokból, mind pedig az alapanyagokból kapták. Az arany, az ezüst, a lápisz lazuli vagy a bronz saját „értelmezési kóddal” rendelkezett. Ebben a jelképes keretben egy értékes pigment használata a festmény egy alakján vagy részletén jelezte annak hierarchikus jelentőségét a vizuális kompozíción belül.
A mennyei árnyalat
Az egyik legjelentősebb példa a lápisz lazuli, egy féldrágakő, amelyből az ultramarinkék néven ismert pigmentet nyerték. Kizárólag a Badakhshanban (a mai Afganisztánban) található Sar-i Sang bányákban volt fellelhető. Kitermelése és a szállítási nehézségek miatt rendkívül ritka volt. Emiatt a lápisz lazuliból származó ultramarinkék a középkor egyik legdrágább pigmentje volt. Használatát olyan szent alakok számára tartották fenn, mint Szűz Mária vagy Jézus Krisztus.
Nemcsak gazdasági értékkel bírt. A bibliai és a kora keresztény szövegekben is megjelenik, Isten trónját (2Mózes 24, 9-10) a mennyei Jeruzsálemet is lápisz lazuli díszíti. Kék színe és az égi világosság közötti kapcsolatot is jelzi, a festmények így nemcsak művészeti alkotások, hanem a teológiai elvek vizuális megjelenési formái is.
Évszázadokon át a saphirus kifejezés a lapis lazulira vonatkozott, nem pedig a tényleges zafírra. Csak a 13. században, Albertus Magnus kezdte az elnevezést a zafírra alkalmazni. Olyan szerzők, mint Beda Venerabilis vagy Hrabanus Maurus megerősítették a kék szimbolikus értelmezését, amit a mennyei birodalom színének gondoltak.
Anyag- és pigmenthierarchiák
Az egyes színeknek tulajdonított spirituális jelentés az alapanyagtól is függött. A legritkább és legdrágább anyagokból nyert pigmentek „méltóbbak” voltak a szent alakok ábrázolására. Ezt az elvet mutatja az azonos színű, de különböző anyagból származó pigmentek egyidejű használata. Eltérő kékek, cinóberből vagy míniumból származó vörösek, auripigment vagy okkerből származó sárgák. A drága pigmentek tudatos használata az ábrázolt világ szimbolikus rendjét mutatta.
A Scrovegni-kápolna falfestményén például Giotto di Bondone négy különböző anyagot használt az alakok glóriáihoz. Krisztushoz aranyozott levelet, az apostolokhoz aranyozott ezüstöt (ma már feketére festett), az Istenhez közeli angyalokhoz aranyozott rezet, a távolabbi alakokhoz pedig sárga okkert használt. Ez az alkalmazás egy ikonográfiai programnak felel meg, amelyben minden egyes alak a lelki rangjának megfelelő színértéket kapta.
A Harvard Art Museumsban található Lluís Borrassà (1388-1424) által készített táblán a technikai elemzés három különböző kék pigmentet mutatott ki: természetes és mesterséges azuritot, valamint alacsony és közepes minőségű ultramarinkéket. Míg a szent alakok a legértékesebb pigmentekkel színezett köntöst viseltek, addig a szerkezetek és a hátterekhez kevésbé drága anyagokat használt. Gyakran szabályok határozták meg, hogy mely területeken milyen pigmenteket kell felvinni.
Szobrászat és megvilágítás
A hierarchikus rendszer a kéziratok illuminációira is érvényesek. A kellsi kódexben például az arany pigment kizárólag Szűz Mária fátylában és Krisztus hajában jelenik meg, míg az evangélistákat okkersárga színnel ábrázolják. Hasonlóképpen, Antoine de Lonhy könyvében Krisztus vérét a Keresztre feszítésben cinóberrel festették meg, ami sokkal drágább, mint a többi jelenethez használt mínium. Ezek az anyagválasztások ünnepélyességet és misztikus hangulatot kölcsönöztek a szent elbeszélés kulcsfontosságú szakaszainak.
A szobrászatban a cinóber vagy a lápisz lazuli a főszereplők számára volt fenntartva, míg a többi részlethez olcsóbb pigmenteket használtak. A modenai székesegyházban az apostolok ruháit azurit festékkel színezték, míg Krisztus palástját lápisz lazulival.
Szín és spiritualitás a középkorban
A középkori festészet összetett vizuális nyelvként épült fel, amelyben a színek gazdag jelentéstartalommal bírtak. A pigmentek a szentség, a hatalom vagy a spirituális jelentőség szintjeit jelenítették meg. A színhierarchia, amely mélyen gyökerezett az anyagok gazdasági és szimbolikus értékében, egy látható hierarchiában mutatta meg a középkori keresztény kozmosz láthatatlan rendjét.
A legmodernebb technikáknak, például a Raman-spektroszkópiának köszönhetően a jelenlegi kutatások feltárhatják, hogy ezek a rendszerek hogyan ismétlődtek az időben, a térben és a különböző művészeti médiumokban. A különböző eredetű és értékű pigmentek lehetővé teszik számunkra, hogy megértsük a színválasztás és a teológia kapcsolatát.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
