Mellbevágóan őszinte vallomás Juhász Katalin2024. 10. 16., sze – 09:04
Nem sokkal azután, hogy a nemzet színésze lett, és nem sokkal azelőtt, hogy Maradok tisztelettel, Benedek Miklós című önéletrajzi könyve megjelent, halkan távozott földi létéből minden idők egyik legelegánsabb úriembere.
Ő, Benedek Miklós, ahogy barátai és szeretett kollégái hívták, Micu, a Kossuth- és Jászai Mari-díjas, érdemes és kiváló művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, aki tanárként és rendezőként is csak az értékre koncentrált. Egyvalamit nem szeretett: az elegáns angol úr bélyegét. De ha ezzel illette valaki, arra is csak egy halvány fintor volt a válasza. Hiszen minden szerepében nem lehetett sem angol, sem elegáns. Éveket húzott le a régi Nemzeti Színházban, a 82-ben indult Katona József Színházban, mindeközben pedig a kuplék, a sanzonok, a kabaréjelenetek kalapos királya, majd az új Nemzeti Színház tagja lett.
„Alapjában minden ember arisztokrata, csak van, akinek sikerül annak is születnie” – vallotta.
Őszinte vallomássorozata, vagyis a könyv két ember lebilincselő munkája. Az övé, mint mesélőé, a végsőkig őszintén nyilatkozóé, és régi barátjáé, Vajda Kataliné, aki színpadi munkatársaként, a legendás Hyp-polit, a lakáj egyik színpadi szerzőjeként (a másik a húga, Vajda Anikó) is jelen volt az életében.
Vajda Katalin tehát nem a színész „udvari írnokaként” vett részt a könyv létrehozásában, hanem életének alapos ismerőjeként, remek kérdezőként, eddig el nem mondott titkok feltárójaként.
Öröm olvasni a könyvet. Szórakoztató. Tanulságos. Egészen közel visz egy nagyszerű művész lelkéhez, gondolatvilágához, emberi nagyságához. A gyermek- és ifjúkor, az érett felnőttkor éveiben, de a színészi lét árnyékos oldalán is Benedek Miklós közvetlen közelében járunk, kínjait, fájdalmait, tragédiáit is megismerve. A legbensőbb bensőjéből, az elevenéből, lelke rejtett zugaiból merít Vajda Katalin, feljutva az őszinteség legmagasabb csúcsára.
A későbbi egészségügyi problémák előszobájába a könyv szereplője enged betekinteni.
„… hetvenen túl elkezdtem rosszul levegetni. Nehezen kaptam levegőt, megdagadt a lábam, de játszottam tovább.” Aztán hirtelen irány a kardiológia. „Azonnali hatállyal ott tartottak – írja. – Akkor kezdődött keserédes kálváriám. Először is megtudtam, hogy ha aznap nem kerülök be, soha többé nem lett volna szükségem kórházra, merthogy: kampec!” És jöttek a kellemetlen vizsgálódási procedúrák. Hercehurcák, rövid idejű gyógyulások, aztán újabb és újabb rosszullétek. Egyre súlyosabb állapotok. Settenkedve közeledett a vég.
Mindeközben íródott a könyv. Előzménye csupán annyi: Albert fiától a színész karácsonyra kapott egy üres füzetet, hogy abba írjon bele mindent, amit megél, amiről álmodik, ami éppen azon a napon foglalkoztatja. Ha nem is abban a füzetben, de ebben az emlékezésben benne van az, amire Albert gondolt, reménykedik Benedek Miklós.
Elvált szülők hétvégi gyerekeként rendszeresen eljárt az édesapjához abba a házba, ahogy Mándy Ivánt idézve írja: „Körülöttünk gangok, / A gang világszínpad, / A gangon minden megtörténhet, / Ó, a gangok, a gangok!” És jöttek a vasárnapi korzózások színész édesapjával, aki később önkezével vetett véget az életének. Ezt is elmeséli, akárcsak idősebb fia, Benedek Tibor, a háromszoros olimpiai, Európa- és világbajnok vízilabdázó elvesztését. Mindent elmond, amiről eddig megkövült fájdalmában hallgatott.
Mint írja: a gimnáziumban orosz tagozatra járt. Édesanyja azt remélte, jól megtanul oroszul, és jó kommunista lesz belőle. „Nem tanultam meg oroszul, és nem lettem jó kommunista sem, és tulajdonképpen semmit nem tanultam ott. Egy furcsa, sznob osztályba jártam, stréber kádergyerekek közé, tisztelet a kivételnek.”
A színművészeti főiskolán Szinetár Miklós osztályába került Balázsovits Lajossal, Monori Lilivel, Schütz Ilával, Jobba Gabival, Pálos Zsuzsával, Körtvélyessy Zsolttal és másokkal.
Több oldal szól a Katona József Színházban eltöltött évekről és az ottani kollégákról, a társulattal tett világ körüli utazásokról. Mesél egy különleges „négyes fogatról” is: a Fehér Holló Társaságról, amelynek Szacsvay László, Hollósi Frigyes, Végvári Tamás és ő volt a tagja. „Tevékenységük” abból állt, hogy minden hónapban egyszer együtt vacsoráztak, egy közösen választott vendéggel.
„Végigdumáltuk és röhögtük az egész estét, mindent és mindenkit kibeszéltünk, az egész színházi rendszert. Megváltottuk a világot, de közben komoly dolgokról is szót ejtettünk, és ami lényeges, nagyon őszintén.”
Vihar címmel külön fejezetet kapott a Nemzeti Színház, ahová Schwajda György szerződtette.
„Nem politikai oldalt választottam, hanem egy színházat, ahol nagyszerű kollégákkal dolgozhattam együtt. Aztán eljött Jordán Tamás igazgatása a Nemzetiben, aki kedves, sármos, jóindulatú, remek társasági ember, ezért jó volt alatta dolgozni. Soha nem uralkodott rajtunk, inkább a barátunk volt.”
Keserű szájízzel eleveníti fel azt az emlékét, amikor Alföldi Róbert vette kezébe a Nemzeti Színház igazgatását. Indoklás nélkül küldte el őt. Döntését Udvaros Dorottya sem értette.
„Zavarban vagyok, zavarodott attól, ami történik – írta Benedek Miklósnak. – Értékvesztés, értelmetlenség, pazarlás… ennek a színháznak akkor is büszkének kell(ene) lennie arra, hogy a tagja vagy, ha van olyan szezon, amikor éppen nem jut új szerep Neked, de szerintem törnie kéne magát azon, hogy méltó szerepet keressen Neked!”
Maradt a Vígszínház, a József Attila Színház, a Játékszín és a Belvárosi Színház. Nagy örömére akkortájt is volt munkája. Vendégként foglalkoztatták. De a szíve bele-belesajdult a történtekbe.
A vége felé pedig már csak a kórházi szoba és a csodálatos budai ház maradt, amelyet Tibor fia hozott össze. Ott pedig a család, az unokák. Az utolsó hetek, napok – és ez a könyv, amelyet az utolsó erejével préselt ki magából.
Nagy az értéke.
A szerző a Vasárnap munkatársa
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
